TESZT Fesztivál, Temesvár II.
Véget ért a 13. TESZT. És hogy az a bizonyos „T” sikeresen beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket? Vitathatatlanul felül is múlta azokat.
dosztojevszkij b@r/ reopening Fotó: Petru Cojocaru
Hogy Nena O’Neill szavaival éljek: „Minden válsághelyzet magában hordozza az újjászületés esélyét.” A fesztivál második felével, és az összegző lezárással szembesülve, véleményem szerint sikerült olyan energiákat felszabadító, olykor nosztalgikus hangulatú, de mégis friss, új, és színesebb arculatot létrehoznia a fesztiválnak, amely nemcsak méltó folytatásként szolgált, hanem sikerült újraértelmeznie is önmagát.
A csütörtöki programsorozat indító előadása, nem más volt, mint Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regénye által inspirált dosztojevszkij b@r/ reopening. Mondanom sem kell, hogy nagy fába vágta fejszéjét a temesvári Arte-Factum Független Társulat, mikor a világirodalom egyik legkiemelkedőbb művét próbálta boncasztalon, ez esetben egy bárban ízeire szedni, és majdnem három óra intervallumban tálalni a néző számára. Kocsárdi Levente rendezése az emberek, legfőképp a fiatalok viszonyulását vizsgálja magához a bűnhöz, a kisebbik rossz fogalmához, a döntések következményeinek feldolgozásához, azaz a bűnhődéshez, valamint a bizonytalansághoz és a muszájból megtett cselekedetekhez.
Az előadás dramaturgiája próbálja egybesűríteni azon momentumok összességét, amelyek miatt annyira imádjuk az eredeti művet. Pontos képet kíván adni annak is, aki talán nem olvasta a regényt, viszont néhol szellős, szaggatott, voltaképp hiányos szerkesztést kapunk. A hangsúlyok elhelyezése talán az, ami úgymond „megakasztja” az előadás menetét, viszont a koncepció, a tér, a díszlet, a jelmez, a kellékek, a zenei betétek, a koreográfiai megoldások nem hagytak maguk után semmi kivetnivalót.
A fiatal romániai, szerbiai és moldvai színészek élénk, erőteljes és már-már profi játékát is kiemelném, akik nemcsak a regény oldalairól próbálták kidomborítani azokat a bizonyos tintaillatú karaktereket, hanem értelmezésükkel átitatott Raszkolnyikovok, Aljonák, Razumihinek, Szofják és Marmeladovok születésének lehettünk szemtanúi.
Empty Floor
A világirodalom órát, egy nagytermi, nonverbális előadás követte, melyet a pisai Opera és Balett Színház tánc társulata, az olasz imPERFECT DANCERS jóvoltából tekinthettünk meg. A táncelőadás az Empty Floor címet kapta, nemhiába. A társulat produkciója az Alzheimer-kórt járja körül, a betegek érzelmeiről, kétségeiről, apró örömeiről, a kitartó küzdésről és a mindig ingatag „üres talajról” képet festő etapokban.
A tánc sajátos, rendhagyó módon képes megragadni azokat a kódolt indulatokat, emóciókat, tudatalatti összefüggéseket, lélektani vonatkozásokat, valamint a szellem és fizikum összekötő pályáit, amelyek csupán a gesztusból olvashatók ki. Az ember vizuális lény, ennél fogva nemcsak gyerekkorban, de felnőttként is fogékonyabb a rengeteg impulzust adó mozgás, a képekben gazdag, tehát a nagybetűs látvány lereagálásában. Az előadás hatását a zene, a fényjáték segíti, voltaképp vezeti és útitársként prezentál.
Eme mozgásszínház kuriózuma mégis abban rejlik, hogy a profi táncosok mellett meg útitársakká válnak a pisai Olasz Alzheimer Egyesület (A.I.M.A) tagjai. Az Alzheimerrel élő, idősebb korosztályt is bevonva hoznak létre egy olyan előadást, mely bár bensőséges, szuverén tapasztalatokat használ, mégis közösségi élménnyé növi ki magát.
Mistero Buffo
Az este hangulatát a horvátországi Grupa Művészi Szervezet Mistero Buffoja oldotta egyetlen jóleső nevetéssé. Dario Fo, a szerző monodrámáját Lee Delong rendezésében láthattuk, játszották: Dražen Šivak és Igor Dorotić (zenész); koprodukciós partner a Triko Cirkus teatar volt.
Dražen Šivak parádés alakítása, és partnerével finoman kiforrt összhang viszi vállain a mindössze alig észrevehetően elröppenő hetvenöt perces cintányéros, trombitás szatíragyűjteményt. A monodráma középpontjában a SZÍNÉSZt látjuk, halljuk ki a narratívából. A színészi szakmát, hivatást és feladatot egy öngyilkosságra készülő paraszt révén mutatja be, akihez Jézus szól, hogy legyen színész, hasson a közönségére.
Erős társadalomkritika. Ironikus párhuzamok. Csípős, okos humor. Pimasz, egyben bátor valóságábrázolás. Mindez a Mistero Buffo.
Május 27. Pénteken a Katonai Laktanya Udvarára költözött a nézőtér, ez szolgált helyszínül, vagy mondjuk úgy, határolt egy román és egy magyar határőr közös történetének elmesélésében. A színház sötét, tikkasztó, izolált termeiből kiszabadulva élvezhettük az előadást, mely az egyedi környezet miatt ténylegesen felkínálta annak a lehetőségét, hogy a bázis előtti térbe képzeljük, helyezzük magunkat, mintha csak a fűben csücsülve, kintről figyelnénk a két szereplő monoton beszélgetéséből kibontakozó, majd egy hirtelen fordulattal véget érő históriáját.
Animal Crossing
A temesvári Basca Színház Animal Crossing című előadása időutazással kezdődik, pontosabban a világjárvány kirobbanása előtti decembert láthatjuk, két átlagos határőrt sajátos, jól körvonalazott perspektívákkal, attitűddel. Egy kis lakoma, pálinka, kedélyes beszélgetés, majd veszekedés, és egy, a figyelmüket elkerülő bevándorló nő váratlan feltartóztatásául szolgáló lövés fokozza az élményt, egyben képezi a tetőpontot, utána meg már a levezetés marad.
Victor Dragoş rendező reflexióra sarkallja a nézőt, nem ítélethozatalra buzdítja a két karakter fölött, ugyanis mindkét fél egy náluk hatalmasabb, erősebb rendszer része, amelyben úgy az alkalmazkodás, mint a személyes hozzájárulás is létfontosságú.
Mindenképp kihangsúlyozza a tényt, miszerint a migráció mindig is az emberi faj fejlődésének szerves része, alapja marad. „Az emberek mindig is vándoroltak, és a jövőben is így fognak tenni, akár tetszik, akár nem. Csak annyit tehetünk, hogy elfogadjuk ezt, és keressük azt a módot, ami által a lehető legjobban együtt élhetünk, kihasználhatjuk az emberi fajok sokszínűségét és a különböző kultúrákat, amelyekkel találkozunk.” – nyilatkozta a rendező egyik interjújában.
Kirándulásunk után visszatértünk a színház falai közé, hogy részesei legyünk életünk operettgálájának. A fesztivál első felében látott Urbán András-rendezés után ismét szembe találtuk magunk még eggyel, és magával a rendezővel is, még ha csak illusztrált mását is láthattuk meg mi, nézők.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színészei megelégelve a folyamatos polgárpukkasztó, számukra feszélyező, kényelmetlen, megalázó helyzeteket, feladatokat, a folyamatosan megrágott aktuálpolitikát, és az erőszak, valamint a XXI. század orrba-szájba való jelenlétét a színpadon – úgy döntöttek, visszakövetelik a mesébe illő díszletet, impozáns muzsikát, a „nagy”, irigylésre méltó szerepeket, és igényesen drága jelmezeket.
A Csókos Asszony Lovagjai: szabadkai szindikális operettgála
A Csókos Asszony Lovagjai: szabadkai szindikális operettgála a szaténba csomagolt kegyetlen igazságot mutatja minduntalan. Az egész előadás lényege a látszat szórakoztató módon való fenntartása. A színészek vágya beteljesül ugyan, a néző is megkapja a fergeteges operettgála-atmoszférát táncos részekkel, fekete humorral és abszurd karakterekkel. Bár a látvány barokk festményként tódul elénk, a központi magban ott koncentrálódnak csakugyan a konfliktusok, intrikák, a szerepekért, státuszért való küzdelem, az elnyomás, alárendeltség motívumai.
Az előadás híven felmutatja, a csúf igazság bizony beszivárog mindenhova. Vagy pont ki?
Ivo Dimchev: Selfie
És ha azt hittük, nem lehet tovább fokozni a hangulatot, hát nagyot tévedtünk. Mondhatni, váltás történt, mind a műfaj, mind a helyszín tekintetében. (A Temesvári Szépművészeti Múzeumból a színház stúdiótermébe.) Ivo Dimchev koreográfus, perfomer, kivételes hanggal megáldott zenész Selfie koncertje koronázta meg a péntek esténket. Koncertje nem szorította sem a közönséget, sem magát az előadót a szokásos merev korlátok közé.
Egyszerű és frappáns szabályon alapult a koncert: ha nem szelfizik / készít videót minimum három ember az előadóművésszel, nincs ének, nincs performansz, nincs koncert. Ennyi. A közönség permanens mozgásban tartása, bevonása, tőle (is) függő elemmé teszi ebben a performanszban. A befogadó részese, irányítója lesz annak a folyamatnak, amit eddig csak karba tett kézzel figyelhetett.
A szombati napot egyetlen lélegzetvétellel kezdtük, vagyis az Egyetlen lélegzet nevet viselő, a Les 3 Plumes megálmodta performansszal, mely a TESZT alatt zajló workshop eredményeként született meg. A színház környezete vált az alkotás terévé. A város vált az alkotás helyszínévé.
Egyetlen lélegzet
Marco Augusto Chenevier, Alessia Pinto és Océane Delbrel vezetésével jött létre a projekt, melyben a résztvevők szabadon, egymásra hagyatkozva, merészen, összefogva kapcsolódtak egymáshoz a közös dinamika jegyében. Az előadás önnön elemeiből, azaz a táncosok testéből, válaszreakcióiból dolgozik, akik egyetlen hatalmas élő organizmusként működnek.
Egy olyan időszak után, ami megfosztott minket az emberi interakciók sokrétű skálájától, érdekes kísérletnek bizonyult megfigyelni, miképp reagálnak a járókelők a körülöttük létrejövő alkotás folyamatára.
A viszontagságos időjárási tényezők miatt kérdéses volt a Teatro dei Venti Modena Moby Dickjének megkezdése, amely az Opera téren várta az érdeklődőket a város bármely pontjáról.
Hatalmas sikert aratott a grandiózus előadás, melyben 20 művész vett részt (színészek, táncosok, zenészek, valamint akrobaták).
Moby Dick
A szemünk előtt zajló történet a díszlettel együtt épül és alakul át. Az előadás erősen zenei töltetű, ahol a szöveg a váz, pont olyan váz, mint az előadás felénél megépülő Moby Dické. Az üzenet súlyosabb magánál a hatalmas méreteket öltő installációnál is: a hatalomvágy, a vak dicsszomj nemcsak egy életet, hanem életeket felőrlő méreteket ölthet.
Zárásként kiemelném a vasárnap fénypontját, mely a legnagyobb várakozást meghaladó, kíváncsiságot ötvöző előadás volt: a Tomi Janežič által rendezett no title yet.
A ljubljanai Ifjúsági Színház több mint 11 órásra sikeredett előadását kolosszális tapsvihar, és könnyekkel küszködő nézőtér díjazta. Méltó megkoronázása volt magának a fesztiválnak. És ahogy az előadás katartikus pillanatában elhangzott: megszületett a csoda. Ismét.
no title yet
Az előadás voltaképp egy folyamatként fogható fel, mintsem kötött színházi előadásként. A pillanat töredékébe sűrített életet, sorsot látjuk, úgy megnyújtva, hogy időnk engedje lejátszani a múlt, és jelen traumáit. Az előadás úgy szól a vágyakról, álmokról, a beteljesületlen édes-kesernyés szájízről, az önfeláldozásról, szenvedélyről, önmagunk és mások iránti őszinteségünkről, az egyén és társadalom kapcsolatáról, a bármikor bekövetkezhető szürreális és abszurd pillanatokról, életünk Don Juanjairól, hogy voltaképp rá sem eszmélünk azonnal, hogy mi mindent képes összekapcsolva lebontani számunkra ez a 10 óra.
A no title yet is megköveteli a néző teljes lélekjelenléti odaadását, ugyanis olyan érzelmeket erősít fel, vált ki, melyeknek csak az hiányzott, hogy valami olyan szinten hasson rájuk, mint ez az egy előadás.
A fesztivál, szokásos módon, Balázs Attila színházigazgató köszönetnyilvánításával, rövid beszédével zárult. Véleménye szerint az idei TESZT végkicsengése abszolút pozitív; az igenis értéket képviselő, jelentős és gyümölcsöző munkát tekintve – megérte.
Milyen volt hát első látásra a TESZT? Csoda.
