TESZT Fesztivál, Temesvár I.
Két év kényszerszünet után, 2022. május 22-29. között rendezték meg a Csiky Gergely Állami Magyar Színház szervezésében a 13. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozót, azaz a TESZT-et.
24 előadást láthattak a résztvevők 10 helyszínen, 22 csapattól, akik 10 különböző országból érkeztek. A fesztivál első négy napjáról számolok be tömör kapszulákban, a teljesség igénye nélkül, de őszintén.
Balázs Attila színházigazgató a megnyitón elmondta, reméli, hogy az a bizonyos utolsó „T”, a találkozás meg fog történni a fesztivál alatt, kapcsolatok alakulnak ki és erősödnek. A polgármester köszöntő beszéde után három gongütés jelezte: a TESZT elkezdődött.
A hetet a budapesti Forte Társulat indította az Apró, véres balladákkal. Öt történet, hat színész, három zenész, egy dob, egy nagybőgő és egy cimbalom. Horváth Csaba rendezésében a társulat a Cimbiózis Trió közreműködésével (Lukács Miklós, Orbán György, Gyárfás Attila) elevenné varázsolta Ady szövegeit, saját maguktól lélegzőkké, segítségért kiáltókká. Ezek látszólag egyszerű, mulatságos eseteket mesélnek: két, egy házban élő, hasonló sorsú nő ugyanabba a férfiba szerelmes, egy Jakab nevű úr a (fa)lábára teszi fel egész életét, két idegen utazik egy vonatfülkében, egy furcsa házaspár száll meg egy családi fogadóban, a süketnéma házaspár lánya énekesnő lesz.
Apró, véres balladák – Forte Társulat
De ha csak egy kicsit is mélyebbre tekintünk, megértjük mindegyik szereplő némán tomboló tragédiáját, és úgy hasít belénk a felismerés, mint a cimbalmon végighúzott vonó hangja: nem vesznek észre, nem becéznek, nem szeretnek. Milyen kicsi az ember, ha az idegenek sem veszik szemügyre… Az élő zene természetességgel és pontossággal olvadt be a jelenetekbe, zárta le és vezette be azokat. Az üres tér megtelt élettel: a színészek erőn feletti teljesítménye és a zenei atmoszféra töltötte be mindvégig, szorosan összekapaszkodva, kiegészítve, erősítve egymást. Ugyanolyan felemelő volt nézni a színészek elképesztő munkáját, mint a zenészek élvezettel teli játékát.
Szinte még magához sem tért a néző, mikor egy másik világ már hívta magába – gondolom ezt én, elsőéves teatrológusként, akinek még újszerű a fesztiválozás dinamikája, ingergazdagsága és megállíthatatlan robogása. Mentünk, robogtunk, hogy utóbb időtlenül magába szippanthasson a házigazda társulat jelentős előadása: Az ember tragédiája. Silviu Purcărete rendezésében a tragédia egy ügyetlen világban, az emberiségé. A rendező és Visky András szövegadaptációja két órára sűríti a cselekményt, és egy meglehetősen szűk térbe helyezi azt: minimalista monumentalitás. Ádámot, Évát, de még Lucifert is több színész játssza: egyszerre is legalább kettő (test és hang), hiszen ez a történet nem a valakié – ez mindenkié, ez bárkié.
Az ember tragédiája – Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
S a néző, bár fentről figyeli az eseményeket, ítélkezhet, mint Caesar a gladiátorok felett, mégis részesévé válik, beletartozik, ítélete magára száll vissza. Zavarba ejtően közelinek tűnik mindaz, amivel Ádám találkozik álma során: szinte perzsel a szavak közelsége, egy-egy szín kíméletlen igazsága. A csupán hangban megjelenített Úr, mintha – mint gyermek a játékát – kiejtette volna kezéből a hatalmát, tétlenül figyeli, ahogy legkedvesebb teremtményei kirúgják lábuk alól a földet, ahogy a tagadás ősi szelleme közéjük férkőzik és kinő belőlük. Piros tűsarkún áll vagy bukik a világ. – Márpedig, ha a szándék megvan, eszközt is kapunk a tragédia megvalósításához, szinte kérnünk sem kell.
„Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?” – hangzik el az utolsó színben, de valamennyiünk gondolataiban is akár, nap mint nap. Olyan jó volna felébredni hirtelen, és megtudni, hogy mindez álom csupán. Álom, mely után ott vár a fehér ruhába, testbe burkolt új élet, nyíló virág a kihalt növényzet nyomán, és lassú táncba hív az új esély.
Az előadás próbafolyamata alatt született háromnyelvű könyv bemutatójára is sor került a fesztivál második napján: a kötet dokumentálja az előadás megszületését, tartalmazza Visky András próbanaplóját, Mátyus Melinda előadás-leírását, Silviu Purcărete színházi breviáriumát és a számos előadásfotó mellett első alkalommal a rendező rajzait.
Szintén ezen a napon került sor a Csiky Gergely Állami Magyar Színház második előadására a fesztiválon: Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott. Adrian Sitaru rendezésében egy izgalmas és humoros kísérletet láttunk, tőle nem szokatlan módon bevonta a filmet a színházba: egy kamera segítségével egy újabb nézőpontból is figyelhettük az eseményeket. Fikció és realitás úgy keveredett, mintha Brecht és Sztanyiszlavszkij egymás kezéből kapkodva a ceruzát írták volna meg a darabot.
History of Motherfuckers – Bitolai Nemzeti Színház, Macedónia
A hétfőt a macedóniai Bitolai Nemzeti Színház zárta az Urbán András által rendezett History of Motherfuckers című előadással, amely elénk tárta a kegyetlen valóságot és annak tragédiáját olyan eszközök segítségével, amelyek nem hagyják, hogy az ember elsétáljon a tények mellett. Ferdítés és finomítás nélkül, agresszivitással és nyers közvetlenséggel tolták a néző arcába a problémákat és a véleményüket, hiszen másképp hajlamosak volnánk félrenézni és úgy tenni, mintha azok nem is léteznének.
May B – Compagnie Maguy Marin, Franciaország
A fesztivál egyik legfelemelőbb előadás-élményét a Franciaországból érkezett Compagnie Maguy Marin May B című mozgásszínházi előadásának köszönhetem. Csoszogó, meszes túlvilági tánc. Gyönyörű pontosság az első pillanattól az utolsóig, a nagy mozdulatoktól a legkisebb könyökrezzenésig, mindent áthatóan kitalált és megvalósított világ. A tömeg mint közösség, egy emberként mozdul, lélegzik a legnagyobb természetességgel és precizitással, olyan szervezettséggel, ahogy a vadkacsák repülnek, s amilyenre ember ritkán képes. Beckett figurái fehérre mázolt, szoborszerű alakokként jelennek meg, eltorzított arccal és kezdetben töredező mozgással. Hullaház? Szanatórium? Túlvilág? Talán Beckett.
Élmény volt ilyen mozgásszínházat nézni. Ilyet, ahol egyetlen mozdulat sem felesleges, ok nélküli, üres dísz. Ami történetet mesél, érthető, de mégis bárhogyan értelmezhető. Ahol a zene nem csupán háttérzaj, vagy aláfestés: a zene szerves része az előadásnak és a mozdulatok finom hangolással vannak rátervezve, hozzáigazítva dinamikájához. Méltó volt az álló taps.
Ha már Franciaország és tánc, itt említeném meg az OMMA-t, az Atelier 3+1 Párizs előadását. Josef Nadj nyolc afrikai táncossal rendezte meg az előadást, mindössze a test, a fény és a hang gazdag játékával. Ez az a fajta színház, amit nem kell mozdulatról mozdulatra megfejteni, ezt érezni kell és hagyni, hogy elsodorjon magával, hogy azt mesélhesse el nekünk, amit belelátunk.
Ellentétben az Eichmann Jeruzsálemben című előadással. A Zágrábi Ifjúsági Színház a holokauszt témáját dolgozta fel számos filmet, könyvet, dokumentumot felhasználva. Konkrét jeleneteket rekonstruáltak ezekből, részeket olvastak fel, és közöltek megdöbbentő adatokat. A végén saját életükre, jelenükre vonatkoztatták a múlt ezen szörnyű eseményeit: még ma is hátunkon cipeljük felmenőink traumáit, észrevétlenül bevésődtek ujjlenyomatunk rései közé. Párhuzamos vonalak.
A párhuzamos város – Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
A párhuzamos városban – és máris észrevétlenül tértem át a beszámolómban említett utolsó előadásra. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház városnézésbe csomagolt, interaktív előadása falakon kívüli élményre hívja nézőit. Két párhuzamos útvonalon két különböző történet fut, számos párhuzamos valósággal. A színészek közvetlen közelsége, az utcai környezet kiszámíthatatlan meglepetései, a klasszikus formából való kilépés új arcát mutatja meg a színháznak. Igen, ilyen is lehet, igen, kint is lehet, az emberek között, a Nokia épületében, a híd alatt. És boldog vagyok, hogy ilyen van, hogy részese voltam.
Mivel megyek haza? Egy zsák tapasztalattal, élménnyel, motivációval, új arcokkal és indokolatlan mosolygásra késztető emlékekkel. Mindössze négy nap alatt az idegen épület, ahova a Google Maps hozott, belakott otthonná vált. Eddig azt hittem, az ember életében csak egy „színházotthon” létezik, de rájöttem, hogy bármelyik színház válhat azzá, ha az ember elég nyitott. Azt kívánom, bár minden színháznak lenne egy fesztiválja, hogy minden fesztiválozónak lehessen bárhol az otthona, és hogy így járhassunk egész évben otthonról haza.
