Shakespeare Fesztivál, Gyulai Várszínház
A produkciók többsége színvonalas volt, ha nem is akadt köztük olyan nagy-nagy előadás, amire életünk végéig emlékezhetnénk.
Vízkereszt, de amúgy mindegy Fotók: Kiss Zoltán
Ifj. Vidnyánszky Attila Vízkereszt, de amúgy mindegy címmel rendezte meg azt a Shakespeare-darabot, amit eddig magyarul leginkább Vízkereszt, vagy amit akartok címmel ismertünk. És valljuk be, ez gyakran az a mű, amiből a rendezők leggyakrabban a „vagy amit akartokat” állítják színpadra. Csinálnak egy jókora őrületet, diákos hevületű ötletparádét, fölöttébb játékos kavalkádot, amiben a színészek kiadhatják a „gőzt”, elemükben lehetnek, csillogtathatják a humorukat, virgoncságukat, kedélyüket, miközben azért csak megjelenik a fájdalom, a megcsalatás, a kigúnyolás, az átverés motívuma, de az egész inkább emlékeztet farsangi mókára, mint tragikus mélységekkel is rendelkező vígjátékra.
Néhány éve éppen a Gyulai Várszínházzal közös produkcióban mutatta be a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bocsárdi Lászlónak azt a kiváló Vízkereszt rendezését, amiben igazán átéltem Shakespeare alakjainak „felsebzettségét”, azt, hogy egyikük sem találja a helyét, boldogságát, mindenki futkos, mintha riadt hangyabolyban lenne, és végül azért csak elrendeződnek valahogyan a dolgok, mert hát vígjátékot látunk. Ez azonban nem igazi boldog, inkább fanyarul groteszk végkifejlet, ami magában hordozza, hogy újra kezdődhet a purparlé, haddelhadd.
Pár esztendeje Marton László rendezte az osztályával a Vízkeresztet, amiben ifj. Vidnyánszky volt a Bolond, aki kellőképp megmutatja a világ bolondságát, ahogy ez a diákosan eleven előadás is ezt tette, amiből a mostani produkcióhoz feltehetően sokat merített. Ezúttal is elmondható, hogy a szereplők nem férnek a bőrükbe. Rögtön kezdésként fergeteges táncra penderülnek, erőteljesen, nekivadulva ropják, csaknem kifordulnak önmagukból, vagy hát éppen ebben a formájukban önmaguk. A produkció egyértelmű nyeresége Nagy Péter István koreográfiája. Már az Ódry Színpadon, az Octopus, avagy Szent György és a sárkány megrendezésekor látszott, hogy egészen egyéni, abszurdba hajló, akár kitekertnek tűnő, a színészek minden porcikáját „megdolgozó” mozgásrendszer kialakítására képes. Ez remekül kifejezi az abszurdnál abszurdabb szituációkat, és igencsak „felfűti”, lázba hozza a színészeket, akik ettől az intenzív „bemelegítéstől” kapásból ezer fokon égnek. Ez amúgy is jellemző a Sztalker Csoport tagjaira, akiken igencsak érződik az „egy vérből valók vagyunk” jellegű szoros összetartás, ahogy érződik a közlésvágy is. Élvezettel mondják Vecsei H. Miklós üde, friss fordítását, ami olyan, mintha Shakespeare mai srácokra, lányokra írta volna a darabot. Vecsei Kinga Réta mostani, lezser cuccokba is öltözteti ehhez őket. Fékezhetetlen energiákkal benyargalásszák, nem csak a színpadot, hanem a várat is. Nem gondolják azt, ami a címben van, hogy „de amúgy mindegy”, nekik semmi nem mindegy. Feltérképezik az emberi kapcsolatokat, a környezetüket, kísérleti szituációknak vetik alá magukat, és előadások formájában közhírré teszik az eredményeiket. Érdemes leírni valamennyiük nevét. Barta Ágnes, Waskovics Andrea, Rujder Vivien, Kovács Tamás, Herczeg Péter, Mészáros Martin, Dóra Béla, Szabó Sebestyén László, Bordás Roland, Gyöngyösi Zoltán, Böröndi Bence, Patkós Márton, Lestyán Attila. Miközben egyéniségek, meglehetősen jó csapatot alkotnak. Ez a produkció még nem ért össze eléggé a bemutató napján, szertelensége nemcsak erénye, hanem némiképp hátránya is volt, mert esetlegességet, bizonyos mértékű kidolgozatlanságot is mutatott. De az akarat, a lendület, a feltétlen odaadás átsegítette az együttest a döccenőkön, és megérdemelt sikerre vitte az előadást.
Keresztvíz
Nem volt ilyen egyértelmű sikere a Juhász Kata Társulat Keresztvíz című produkciójának, ami a Vízkeresztnek sajátos, egy órába tömörített, táncszínházi verziója, és az alaptémát igyekszik párhuzamba állítani a bevándorlás égetően fontos kérdéskörével. Abból indul ki, hogy az eredeti szöveg is hajótöréssel kezdődik, és ez eredményezi azt a felbolydulást, káoszt, aminek később megvilágosító ereje lesz. A háttérbe kivetítve tragikus dokumentumfelvételeket is láthatunk szerencsétlenül járt hajótöröttekről, akik kényszerűen új hazát keresnek, és a színpadon pedig láthatunk kétségbeesett mozdulatokat végző táncosokat, rémült arccal. De mégsem ráz ki igazán a hideg, mert nem szervesül kellően a tánc és a felvételek hatása, nem olvad eggyé. Elsőre kiváló écának tűnik jó pár néző gumicsónakokba ültetése a színpad szélein, de mivel érdemi bajba nem kerülnek, ezért inkább jópofaság, nevetgélés lesz belőle, mint drámai erő. A táncosok, K. Szabó Csenger, Rétfalvi Tamás, Takács Judit, Takács Lacek amúgy kiválóak, érzékeltetik a totális elkeseredést, a végveszélyt, de hát a Vízkereszt azért lényegében mégiscsak vígjáték, és ez nehezen hozható össze a bevándorlók förmedvényes tragédiájával.
Sok hűhó semmiért
A Sok hűhó semmiért előadása a grúz Nodar Dumbadze Professional State Youth Theatre produkciójában, annyiban hasonlít ifj. Vidnyánszky Vízkeresztjére, hogy ez is egy nagy, féktelen, energiadús viháncolás, ötletparádé, ami ugyan sejteti, hogy tragédiába is fordulhatnának a dolgok, de azért tulajdonképpen a játék végtelen, kimeríthetetlen öröméről szól. Arról, hogy milyen jó is színpadon lenni, remek Shakespeare-szöveg által ihletett állapotba kerülni, egymás által inspirálódni. Nyilván temérdek agyalás folyt a próbákon, tódulhattak az ötletrohamok, és ezeket a rendező, Dimitri Khvtisiashvili „gatyába” rázta, formálgatta, nyesegette, és az egészből lett egy „örömzenélés”, ténylegesen sok zenével, mozgással, minimális díszlettel és jelmezzel, jókora színészi elánnal.
Vidám Shakespeare
Az idei fesztivál főleg Shakespeare vidám oldalát mutatta, így zárásként volt egy Vidám Shakespeare című produkció is, ami leginkább egyvelegnek nevezhető. Volt ebben minden, és mindenki, gyulai és békéscsabai színészek, népzenészek, néptáncosok, egy olasz színház, a Teatro Potlach művészei, köztük egy tizenöt éve ott tag magyar is, Gulyás Zsófia, meg Indiából a Fanatika Theatre színészei. Olasz, angol, magyar nyelven játszottak. A produkció a vár mellett kezdődött, némiképp úgy, mintha műsoros búcsúban járnánk, népviseletbe öltözött lányok énekelték például, hogy Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele…, három tagú zenekar húzta, voltak, akik ropták is, egy lovas pedig fel-alá mászkált szemrevaló paripáján. Egész biztosan az én csökevényességem, hogy nem sikerült rájönnöm, ennek mi köze is van Shakespeare-hez. Gyulai, békéscsabai fellépőkhöz van köze, az pedig szép gondolat, hogy ők „áruljanak egy gyékényen” olasz és indiai művészekkel, és ez a záró produkció legyen egy népünnepélyre hajazó nagyszabású „dzsembori.” A várban aztán kicsit vándorlunk is, a „karzaton” az épület első szintjén nem túl kényelmesen összezsúfolódva, állva szemlélődünk, míg a színészek a nézőtéren tobzódnak, és Shakespeare-szövegekből összehordanak „hetet-havat”. Majd letelepedhetünk, és ekkor már csak a színpadon játszanak, Pino Di Buduo rendezésében, aki a meghajlásnál csaknem cirkuszi számként, külön produkáltat szinte mindenkit. Ekkor egyébként, fergeteges hangulatot csinál, maga is tűzbe jön. Ezt a tüzet ritkán éreztem a produkcióban, amiben számomra több volt a kimódoltság, mint a tartalom. De el lehetett nézni, mondhatni, sok hűhó volt semmiért.
Összességében azonban pozitív az általam megvont mérleg, a produkciók többsége színvonalas volt, ha nem is akadt köztük olyan nagy-nagy előadás, amire életünk végéig emlékezhetnénk.
