Selmeczi Bea: Három és fél nővér / Pinceszínház
Selmeczi drámaírói bravúrja elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a külvilág nyerssé, vaddá, elvadulttá váló szituációit, konfliktusait a négy nő interperszonális viszonyaiban képes plasztikusan megjeleníteni.
Tarr Judit, Herczeg Adrienn, Varga Lili és Járó Zuzsa
Az a város, amit azelőtt úgy szerettem, már nem létezik.
Fajsúlyos bemutatónak adott otthont a Pinceszínház, Selmeczi Bea új drámája a csehovi történet szálait szövi tovább, egészen a kétezres évek Oroszországáig.
Ami legelőbb szembetűnik az előadásban, az a dialógusok kihegyezettsége, élessége, az alakok, a jellemek precíz megformáltsága. Azaz, a sokféle terepen dolgozó, sok prózai matériát színpadra író kitűnő dramaturg, Selmeczi, ha szabad ilyet mondani, kitanulta a drámaírás iskoláját, nem mellesleg sokat tud az élet nevű társasjátékról. Az új darab, a Három és fél nővér először azzal lep meg, hogy a csehovi történet továbbírása közben képes megmutatni a jellemek finom átváltozásait, a konfliktusok szerkezetének alig észrevehető elmozdulásait. A csehovi „felvezetés” után előbb a lenini Szovjetunióban vagyunk, majd a hatvanas évek olvadó diktatúrájában, végül már a korai kétezres évek jelenében. Miközben a helyszín ugyanaz, a nővérek nappalija, s a szereplők is ugyanazok.
Négy nőalak jeleníti meg valamennyi szituációt, Mása, Olga, Irina és Natasa, s ők emlékeznek hajdani életükre, férjeikre, kapcsolataikra, egymáshoz fűződő intim viszonyaikra, miközben az egyre durvábbá váló külvilág egyre brutálisabban avatkozik be privát életükbe. A három nővér és a sógornő, Natasa sokat beszélnek a férfiakról, az agresszív, alkoholista apáról, aztán Mása szerelméről, Versinyin alezredesről, meg testvérükről, az elvetélt tudós Andrejről; az egész továbbszőtt csehovi univerzum az ő optikájukon át jelenik meg. A négy szereplőre redukált történetmesélés nem ismeretlen a drámatörténetben, A Karamazov testvérek című Dosztojevszkij-regényből készült angol színpadi adaptációban például négy férfialak játssza el a szerteágazó, sokszereplős történet valamennyi figuráját.
Fotók: Pinceszínház
Selmeczi drámaírói bravúrja elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a külvilág nyerssé, vaddá, elvadulttá váló szituációit, konfliktusait a négy nő interperszonális viszonyaiban képes plasztikusan megjeleníteni. A beszédmódjuk, a gesztuskultúrájuk, a korábban kifinomult jelbeszédük, látjuk, egyre nyersebb lesz. A szovjet időkben nemcsak az öltözékük válik hétköznapian slampossá, de még a testtartásuk is hozzáidomul a külvilág rituáléihoz. Aztán újabb és újabb korszak jön, szegénységgel, relatív jóléttel, majd gazdagsággal s a szabadjára engedett kapitalizmus vadhajtásaival. Selmeczi bemutatja a régi világ szétesését, s az újat, ami már minden, csak nem a régi, nosztalgikus csehovi világ, tovatűnt az édessége, a fájdalma, a szépsége. Jönnek az új undokok, köztük a vezérszerep Natasáé.
Telihay Péter rendezőnek, már az első jelenetsorokban látszik, stabil és kialakult víziója, világképe van a játékról. Jótékony oroszos hangulatok teremtődnek a játékban, többek között a gondosan válogatott zenék, a tárgyi környezet révén. A helyszín Irina újabb és újabb születésnapja, mikor összegyűlik a család; a rendező szőnyegekkel kibélelt, otthonos teret álmodott a Pinceszínház színpadára. Jelmeztervező: Katona Bálint.
Ám az előadás igazi truvája mégiscsak a színészi alakításokban rejlik. Mondhatni: optimális a szereposztás, négy ragyogó színésznő formálja erőteljessé a figurákat. Erős és sugallatos karaktereket látunk, akik önjáró módon artikulálják személyiségüket, s próbálnak alkalmazkodni az ilyen-olyan történelmi kényszerekhez.
Natasa: Tarr Judit
Tarr Judit Natasaként elsősorban azt jeleníti meg érzékenyen, ahogy egy félig kívülálló családtag lassan átveszi a hatalmat a kiscsalád tagjai fölött, és a maga ízlése, kénye-kedve szerint uralkodni kezd a három nővér felett. Tarr aprólékos eszközökkel, széles ecsetvonásokkal, elegánsan, karizmatikusan játssza a nyers, rámenős dámát, aki keményen riposztozva szurkálódik, s ellentmondást nem tűrően vezérkedik a családban. Előbb szolidan ellenáll, majd egyre radikálisabban érvényesíti akaratát.
Sok és sokféle Natasát láthattunk a legkülönfélébb Három nővér-előadásokban, Udvaros Dorottyától Szűcs Nelliig és Magyar Zsófiáig; Tarr Judit keménnyé edzett, cinizmusát sem titkoló s mégis roppant esendő Natasája originális nőalaknak bizonyul.
Mása: Herczeg Adrienn
Mását Herczeg Adrienn adja, és szinte végtelen amplitúdón játszik. A jellemfejlődés két szélső pontját a megértő, gyöngéd szeretet és a végletesen kiégett, világba vetett s minden illúzióját végképp elvesztett alkoholista nő karaktere jelöli ki. Az előadás kiemelkedő jelenetsora az a szcéna, mikor az utcai hajléktalanságból a családi bázisra visszatérő alkoholfüggő Mása kiégetten mondja, csak mondja hosszú monológját, amelyben ott a katasztrofális házasság csődje, a pillanatokra felszikrázó szerelem sóvárgása Versinyin iránt, mindez beleágyazódik a privát sors kiúttalanságába, miközben az asszony vallomása a részeges Csebutkin doktor csehovi tirádáiba fonódik.
Járó Zsuzsa és Varga Lili
Olgát Járó Zsuzsa játssza, ő is acélossá edződött a reménytelen vidéki élet s a történelmi forgószél közepette. Kőkeményen mondja el mindig az asszonyi-testvéri konklúzióit; a testvérek és Natasa is nehezen viselik, hogy van közöttük valaki, aki kozmetikázás nélkül mindig csak az igazat mondja, pacekba.
Varga Lili Irinája angyalszerep, az éteri tisztaság, a fertőzetlen gyöngédség, a mindig és mégiscsak pislákoló remény megtestesítője. Látjuk, amint szép lassan beletörődik sorsába, elsorvad, elfogy, összetöpörödik, meghajlik, s szinte észrevétlenül távozik a világból; az életből is. Darabzáró monológja katartikus kóda, az érzelmek, a vágyak, a női sors summázata; gyönyörű alakítás.
Az előadás szíven üt, felemel, kacagtat is, de legfőképp borongásra, töprengésre késztet. Jó ideig cipelhetjük magunkkal a nővérek és Natasa finom és vad konfliktusainak emlékét.
