Robert Icke: A doktor / Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház – MITEM
A világhírű rendező, Andrei Șerban úgy vezeti át a történeten a Wolffot játszó színésznőt, hogy mindvégig vele tartsunk. Az ő igazságát keressük, az ő bukását érezzük a bőrünkön. Méghozzá olyan élesen, ahogyan saját bevallása szerint a szerző akarta.
Fotók: Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
„Nem szabad megengedni,
hogy a közönség ne érezzen semmit.”
R.I.
A még mindig csak 37 éves, író, színházi rendező Robert Icke, aki nem mellesleg a Laurence Olivier-díj valaha volt legfiatalabb nyertese, elkötelezetten szabja át a mai korra a drámatörténet nagyjait. Az Oreszteia, a Hamlet, a Nóra, a Ványa bácsi, vagyis a drámatörténet nagy klasszikusai, Aiszkhülosz, Shakespeare, Ibsen, Csehov újrateremtésén fáradozik. Hogy mit nyerünk ezzel, az nyilván az adott szövegből derül ki, hogy mit veszítünk, az már nem ilyen egyértelmű.
Arthur Schnitzler Bernhardi professzorának a sztoriját A doktor címen tette át a harmadik évezred elejére úgy, hogy a társadalmi szinten zajló zsidóüldözést drámai eszközökkel megörökítő, 1912-ben íródott történetet kiegészíti korunk megkerülhetetlen társadalmi kérdéseivel. A meghatározhatatlan nemi identitás, a hagyományos férfi-női szerepek átjárhatóságát firtató genderkérdés, továbbá a színes bőrűek megkülönböztetése (tágabb értelemben minden társadalmi megkülönböztetés) ellen küzdő, a történelmet visszamenőleg átíró woke mozgalom eszkalálódásának a 21. század társadalmait szétfeszítő problematikájával.
A kérdés már csak az, hogy mindezt miként teszi. Módszere (bár, szó mi szó, nem hagyja érzelmek nélkül a nézőt) leginkább a tematikus modernizálásban merül ki. A vitatható döntést hozó, származása miatt meghurcolt zsidó doktornő történetesen meleg, a szomszédja fiúból lánnyá operáltatta magát, korunk tömegkommunikációjának modern eszközeivel vegzálják, előbb a facebookon, majd egy tévés showműsorban, s megjelennek a történetben a már említett woke mozgalom színes bőrű képviselői is. Ám mindezeken túl Icke szövege nem e társadalmi kérdések eredőit kutatja, inkább az aktualizálás egyszerűbb formáját választja. Az már más kérdés, hogy Șerban színpadi munkája szofisztikáltabban szólal meg. Példának okáért egy magát fekete bőrűként definiáló szereplőt szőke, fehér bőrű lánnyal játszat, ezzel a színházi effekttel a tudtunkra adva, hogy megosztottságunk nem a lény(eg)ünkből fakad.
Ezen túlmenően Icke a mű eredeti alapmotívumát – a társadalmi szintre emelt zsidóüldözést – megjelenítő, Schnitzler által oly érzékeny éleslátással formált eseménysort alapjában érintetlenül hagyja, és ezzel épp korunkat nem veszi figyelembe. Azt a 2. világháború rettenetét követő, a píszít – politikai korrektséget – így-úgy megkövetelő kort, amelyben az antiszemitizmus sokszor összetettebben, manipuláltabban, adott esetben sunyibban, rejtettebben jelenik meg, mint a száz éve íródott schnitzleri történetben. Magyarul: akárhogy is nézzük, nem a száz év előtti módon eszkalálódna egy hasonló helyzet. Ezzel az archaikusabbra hagyott vonulattal pedig Icke inkább távolabbra löki a nézőjétől, mintsem közelebb hozná a művet. Távolabbra, mintha adott esetben egy (értelemszerűen) kortárs rendezői elme teszi a színpadra egy az egyben az eredeti szöveget. Nyilván van abban valami heroikus, ahogy Robert Icke szisztematikusan átírja a klasszikus drámairodalmat, ám mintha nem minden esetben látná át azoknak az egymásra rakódó, koherensen összetapadó rétegeknek a bonyolult viszonyát, amelyekből egy klasszikussá nemesedett mű felépül.
A felszínt és az alatta elválaszthatatlanul megbújó, aktualizálás nélkül is működő örök emberit…
Az általa létrehozott – nevezzük így – „színházi woke”, miként a modern társadalom ébredésre buzdító, valóságos woke mozgalmai, arra viszont alkalmas, hogy a történelem, a művészet (szűkebben a klasszikus dráma) fejünkbe rögzült sztereotípiáit felülvizsgáljuk. Tüzetesen átgondoljuk a haldokló gyermek érdekeit legjobb tudása szerint megóvni kívánó, köztudottan zsidó származású intézetvezető orvos, Ruth Wolff történetét. A végsőkig kiélezett sztori (…hogy közelgő halála ne tudatosuljon benne, nem hajlandó beengedni a katolikus papot egy haldokló lány kórteremébe) mai elemeit, társadalmi hátterét. Azokat a viszonyokat, amelyek korunkban is lehetővé teszik bizonyos embercsoportok megalázását, kirekesztését.
Ezt gondolta át a világhírű román rendező, Andrei Șerban is. B. Fülöp Erzsébetet, a Wolffot játszó színésznőt úgy vezeti át a történeten, hogy mindvégig vele tartsunk. Vele egyedül. Az ő igazságát keressük, az ő bukását érezzük a bőrünkön. Méghozzá olyan élesen, ahogyan saját bevallása szerint a szerző akarta. A bécsi intézet orvosai, a családi, baráti környezet, vagy akár a történet hátborzongató drámai csúcsát jelentő tévéshow szereplői Wolff alakjához képest léteznek. Hezitálásuk, vállalt és vállalhatatlan meggyőződéseik, erkölcsi dilemmáik sora és erkölcsi önigazolásaik jogos vagy tarthatatlan mivolta, az a döntéskényszer, amelyet pillanatról-pillanatra kénytelenek magukra vállalni, ki-ki a maga habitusa szerint, mind Wolff – törékeny, parancsszóra szétzúzható – igazságát hirdeti. Ebben a maira írt történetben, amelyben vitathatatlanul ott kísért a korunk, s vele az elmúlt száz év. A kulisszák mögött megszólaló szenvedélyes dobszóval kísérve.
(Robert Icke művét első alkalommal 2019. augusztus 10-én mutatták be a londoni Almeide Színházban a szerző rendezésében.)
