A harag napja / Krétakör, Trafó
A harag napja nem a haragról szól, hanem az elfogadásról. És arról, hogy az elfogadás helyett jó lenne néha haragudni…
„…A nővér fekete ruhába öltözött és az utcára hívta az ország ápolóit. Ez az ember inspirálja előadásunkat, de
semmit nem használunk fel az ő valós történetéből.”
Túllép a napi politikán Fotó: Stavros Petropoulos
Szókimondó. Finom distanciával kezeli a valóságot. Túllép a napi politikán. Áthatja a politikum. Dühös. Higgadtan érvel a dühödt világ ellen.
A cím alapján az ember azt hihette volna, hogy itt majd jól lelepleződik a magyar egészségügy. Hát nem. A részvétlenség lepleződik le. A gyilkos kór, amely a mienkhez hasonló társadalmakat élteti. Beszivárog a legkisebb közösségekbe és megfertőzi az áldozatait. Ők a részvétlenek. A számuk egyre növekszik. Szükségszerűen válnak azzá olyanok is, akik képesek az együttérzésre.
Mikor a Krétakör A harag napja című projektet meghirdette, még volt egy alcíme. Zenés didaxis katarzissal. (Zene: Vranik Krisztián, dalszövegek: Závada Péter.) Aztán az alcím lekopott róla. Jól tette. Akkor már inkább katarzis enyhe didaxissal. Erzsi a negyvenes újszülöttgondozó anyjával, tinédzser lányával… Erzsi a családfenntartó… Erzsi és a napi robot…
Ecce homo. Íme, az ember, akinek még vannak érzelmei.
Aki úgy fog a kezébe minden újszülöttet, mintha a sajátja lenne. Aki a lelkét adja… Azután föllázad. Kirúgják, kitüntetik. Illetve fordítva. A végén rúgják ki. Itt kezdődik a története. Az a negatív spirál, amely beszippantja. Számtalan sorstársával együtt. Működik Dürrenmatt 21 pontja. „Egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be.” Hiába a sok szerző (Zabezsinszkij Éva, Schilling Árpád és a szereplők), a történetet könyörtelen logikával vezeti végig egy rendszerező elme.
Aki a lelkét adja Sárosdi Lilla, Meszléry Judit Fotó: Stavros Petropoulos
Sorsdráma egyszerű képlettel. Három nő, három generáció. Plusz a „másik nő” és az „állandó férfi”, számtalan szerepben. Főnök, szerető, miniszter stb. Mértanilag letisztult, mégsem tűnik kimódoltnak. Jó, jó, van benne didaxis. Ezzel együtt az, ami. Mai sorstragédia. A lehetőségek tragikus, megfellebbezhetetlen hiányát mutatja.
Még arra is jut energia, hogy árnyalja a dürrenmatti tézist.
Eljátszik a valósággal. A színpadi valósággal.
Meszléry Judit, Kovács Kata Milla, Sárosdi Lilla Fotó: Nagy Gergő
Van ez a kislány, az Evelin, aki vadidegen külföldiek luxusvillájában csövezik vagy kitartatja magát egy ötvenhét éves miniszterrel. Vagyis a legrosszabb forgatókönyv, amelyet egy szeparált szülők közt tengődő tinédzsernek el lehet képzelni. Azután kiderül, hogy mindez hazugság. Jól irányzott tőrdöfés az amúgy is széthullott anyának. (A nagyanya látszólag meg se rezdül.) Ám az adott pillanatban valóságként éljük meg. Ugyanolyan színpadi valóságként, mint a történet többi elemét. Mindenesetre a nézői percepció izgalmas, egyedi formája. A jó Dürrenmatt, persze, végül mégiscsak győzedelmeskedik. Evelin valósága szintén egy a legrosszabb lehetőségek közül. Alig lélekemelőbb, mint Evelin konfabulációi. Legalábbis ami a perspektíváit illeti.
A dürrenmatti paradoxon egyébként is működik. A dolgok ellentmondásos felszíne mögé látunk. Napi tapasztalataink drámai egésszé sűrűsödnek össze. A túlburjánzó lehetőségek látszatvilága mögött jeges kilátástalansággal, a kitörés lehetetlenségével, törvényszerű beszűküléssel szembesülünk.
Evelin, Erzsi és egy megejtően zord nagyanya… Ahogy komótos kortyokban fenékig isszák a vörösboros poharat, az mond valamit a vágyról. A vágyról, hogy minél messzebbre tartsák a saját valóságukat. A vágyról, amely a végén a főhős őrülési jelenetében teljesedik ki. Az már csak Schilling humora, hogy az átélt tragédiáktól darabjaira hullva szegény Erzsi olyan szereplőket kever össze egymással, akiket ugyanaz színész játszik. Most akkor őrült vagy nem őrült?
Sárosdi Lilla, Rába Roland, Láng Annamária, Meszléry Judit Fotó: Nagy Gergő
A magyar színház erőssége, a hangsúlyozott színpadi elemeket sem nélkülöző pszichológiai realista színjátszás, ha lassan is, de modernizálódni látszik. A színészképzés is mintha ebbe az irányba mutatna. A kőfalakon túli társulatok színházi nyelve (már hivatalból is) keresi a színészi játék kornak megfelelő formáit. Ez most itt valami olyasmi. Minden egyes rezdülés realisztikus, átlényegülten naturalista, a napi valóságból ellesett mozzanat. Szerves egészként egyesíti a színházat a valósággal. Meszléry Judit, mint korunkból fogalmazott nagyanya, behoz valamit a nagy generáció leköszönő, sármos lazaságából. Kovács Kata Milla Evelinje kevésbé komplex, de erős karaktert mutat. Rába Roland (férfiak), Láng Annamária (másik nők) szerepkavalkádja borzongató tanulmány arról, miként lehet ezt a szép új stílust különböző színpadi karakterekbe fogalmazni.
És még az Erzsi…
Sárosdi Lilla Fotó: Stavros Petropoulos
Sárosdi Lilla túl jó. Fájóan az. Szinte félteni való. Látványosan olvad egybe a szereppel, miközben megkísérli valami módon távol tartani. Mozdulataiban a lágy beletörődés jövendő tragédiája. A szexjelenetben arcán a boldogság groteszk, mulandó mosolya. Meztelenségében az esendő szépség.
A harag napja nem a haragról szól, hanem az elfogadásról. És arról, hogy az elfogadás helyett jó lenne néha haragudni…
(A harag napja című előadás ősbemutatója 2015. november 11-én az Onassis Cultural Centerben volt, Athénban.)
Schilling Árpád Fotó: Tóth Ridovics Máté
