Alessandro Serra: TRAGÉDIA / Oidipusz éneke – MITEM
A mozgásban lévő látványvilág, bármennyire is szeretnénk, nem ad feloldozást. Monoton kántálása, rémisztő sikoltozása, ijesztő hangjai, vagy akár a halál fekete angyalának mindent beborító némasága mind-mind azt a fanatizmust, buzgó megszállottságot mutatja, amellyel Serra próbál beszivárogni a legmélyebb tudattalanunkba.
Fotók: MITEM
Csak egy szó oldhat fel minden kínt: a szerelem…
Állítja Oidipusz történetével – s vele a létezésen átszűrt emberi tapasztalat nem múló igazságait kutatva – Alessandro Serra. Saját bevallása szerint az idei MITEM utolsó előadásaként bemutatott világpremierje, a Tragédia, nem az eredeti görög tragédia színpadi változata, hanem (kalabriai görög nyelven előadott) kórusmű, amelyben az Oidipusz-mítosz nem a maga történetszerűségében, hanem kínokkal dúsított hallucinációként jelenik meg. Vagyis nem más, mint ősi archetípusokkal operáló, érzékeinket célzó színpadi látomás, amely nem csupán a mítosz, de vele a színház eredetét is kutatja.
Az eredendően is az érzékekre ható – dallal, tánccal kísért – ősszínház elképzelt formáit vizionálja mai színpadra, létrehozva egy olyan színházi opuszt, amelyben az Oidipusz-sztori ünnepélyesen a darabjaira hull, s a par exellence történetmesélés helyett a színpadi látvány uralja el a teret. Serra, az író, rendező, látvány- és (nem utolsó sorban) fénymester leginkább a képzőművészet eszközeivel kommunikál. Strukturált felületek, elmosódó alakok, homályos jelentéstartományok vannak hivatva arra, hogy megsejtsünk valamit a közös múlt sötét tónusú világából, s azzal a lendülettel rá is vetítsük sötét tónusú jelenünkre.
Serra barátságtalan világa elriasztja a nézőt.
Még akkor is, ha hajlandó szembesülni azokkal a tartalmakkal, amelyek nem az elandalítást célozzák, sokkal inkább egy korunkra adott, kíméletlen reflexiót. Választ jelenkori létünk könyörtelen gyökereire. Az apagyilkos fiú korokon átívelő vergődésére, akit önnön sorsának átka hajt öntudatlanul anyja karjaiba.
Ám ez a mozgásban lévő látványvilág, bármennyire is szeretnénk, nem ad feloldozást. Monoton kántálása, rémisztő sikoltozása, ijesztő hangjai, vagy akár a halál fekete angyalának mindent beborító némasága, a már-már elviselhetetlenül hosszúra nyúlt jelenlét, mikor feltartóztathatatlan elszántsággal próbál kiszemelni közülünk valakit – ez mind-mind azt a fanatizmust, buzgó megszállottságot mutatja, amellyel Serra próbál beszivárogni a legmélyebb tudattalanunkba. Abba a térbe, ahol a mozgás stilizált, a zene sikoltó monotónia, a szavaknak pedig elvész minden jelentősége…
Jóllehet ő maga hangsúlyozza, hogy ebben a végtelenül artisztikus, összetett jelentésű látványvilágban a színészi munkát nem a tér díszítőelemeként fogja fel, sötét erejű látomásában mégis erejét veszti a színészi lét. Amely, akárhogy nézzük is, a színház alfája és ómegája.
Fölfoghatjuk úgy is, hogy a Radnóti Színházban március elején bemutatott, Robert Icke-féle Oidipusz-változathoz képest ez az áprilisi világpremier épp a másik véglet. Ott az érzelmek viharában párolog a semmibe a mitikus múlt, itt az idő kínzó mélységébe tekintünk bele, hogy aztán mi magunk bányásszuk ki önmagunkból azt a valamit, ami feloldja a kínt…
Alessandro Serra: TRAGÉDIA – Oidipusz éneke – Teatropersona Társulat – MITEM
Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész, Seneca művei és más források alapján írta Alessandro Serra
