Középső napok
Tűrés jellemezte az idei katlan közepét. Több szinten. Az iszonyú hőséget jól, megdöbbentően türelmesen viseli mindenki.
Fotó: Baráth Gábor, Ördögkatlan Fesztivál, Facebook
Hüledezik egy német-magyar házaspár, akik felvesznek az autójukba a villánykövesdi Kripli Mari után. A kis, zárt terem mindenféle hűtés híján valóban hőgutával fenyegetett, Lázár Kati is törölgette homlokát játék közben, s fel-felvette kabátkáját (ahelyett, hogy végleg letette volna). Fantasztikus volt, jó és szép, s a közönség legalább hatszor visszatapsolta – nem pedig hanyatt-homlok menekült a helyszínről, amikor véget ért a darab. Aztán egy árnyas, katlanmenüjével csalogató étteremben várt egy előadásnyi időt több asztaltársaság, mert nem tudták kezelni a vendéglősök a hirtelen rohamot, s a vendégek bénult, majd’ egy órás hallgatás után kezdték el csak jelezni egymást követően, hogy még a levest sem kapták meg. A vendéglősök, becsületükre legyen mondva, vigaszfröccsel, gratis levessel szolgáltak azoknak, akik pórul jártak. Ha ez máshol, másként is így volna, ha kár ér bennünket, egész élhető ország lennénk.
A te országod Fotó: Kővágó Nagy Imre
A német házaspár felvett autójukba, s hozzájuk igazítottam a következő programot: nekik köszönhetően a B tervem teljesült. Nem a délutáni A te országodra próbáltam így bejutni (sokaknak nem is sikerült, idén ezek szerint többen voltunk), hanem meghallgattam a Vylyanon a belső elhárítás történetét Ungváry Krisztiántól. Ő is meglepődött, hogy ezen a vidám fesztiválon mennyien voltak kíváncsiak erre a komor témára. A Grecsó testvérek műsorába (felolvasás és kortárs tánc) már csak belehallgatni, belenézni tudtam kicsit, mert indultam a népszerű és frivol című Puncipolyra Kisharsányba, ahol éppen előttünk engedték be az utolsó sorszám nélkülieket, ám Hernádi Judit élet- és életműkoncertje megvigasztalt. Frivol, erotikus, pajzán dalai és szövegei a lírai, patetikus, magányról, boldogtalanságról is tanúskodó darabok közé ágyazódtak. A Sirály Nyinájának monológja erősen hatott (rám), ahogy másnap délelőtt a Narancsligetben Udvaros Dorottya őszinte elbeszélése arról, milyen ez a pálya, hogy fenn kell tartani a szépséget, s az Őszi szonáta kapcsán elismerte: a színésznő, aki anya egyben, örök lelkifurdalással küzd, hiszen hetekig nem tudja lefektetni gyermekét, ha szerepel, s nem ő mond neki esti mesét. Többszörösen érzi ezt, hiszen ő is színésznő gyereke.
Szépségről, megfelelésről, a szerepekben kiteljesedő szabadságélményről beszélt nekünk és Alindának, aki horoszkópja alapján kérdezgette az oroszlán jegyű színésznőt. Hiúság, szép szavak vágya – bevallotta, szüksége van az utóbbiakra, s csak a rendezőkkel gyanakvó, nekik nehezebben hiszi el a dicséretet: résen kell lennie. Rabszolgaszakma ez, amit tűrni kell – volt olyan, hogy hónapig csak próbált, s nem játszott. Kiszolgáltatott szakma, győződünk meg róla egyre-másra. (Hernádi is a türelemről, a dolgok elviseléséről mint legfőbb sikerről, erényről, értékről énekelt az estjén.) A beszélgetés után Udvaros az Aralica kertjében is felbukkant, ahol nyomban meghívták a katlanozók s a házigazdák erre-arra: pálinkára, villányi borra, s köszöntötték születésnapján. Nem lehet bizony észrevétlenül sétálgatnia az ismert embereknek, le is mondhatta a következő programját, mert elhúzódott a spontán közönségtalálkozó.
Forte Társulat: Concerto Ősbemutató az Ördögkatlan Fesztiválon
Csúsztak itt-ott a katlanprogramok, de nem végzetesen – pár száz méteren belül másikat találhatott, aki lekésett valamiről. Én a beremendi strandolásról csúsztam le, mert éppen zárt messze földön híres strandjuk, mire leértem (kár, hogy nem maradt nyitva nyolcig), mert a döbbenetes kisharsányi Mary és Max után a különleges beszélgetésen is ott maradtam, ahol egy enyhén aspergeres fiatalember maga mondta el, milyen volt részt vennie Valcz Péterék (Manna produkció) alkotófolyamatában, hogy mi a különbség autisták és aspergeresek közt (nem szereti hallani, hogy az utóbbi szinte divat, életérzés lett), hogy az autisták egymás közti kommunikációja nagyon sokféle lehet attól függően, milyen típusúak, s hogy elsősorban a szociális, érzelmi élet zavara jellemzik őket. A kommunikációt tanulniuk kell. Ő például sokkal szívesebben tervez meg egy áramkört, mint hogy részt vegyen egy beszélgetésben, egyébként furcsa módon az utóbbi a könnyebb, még neki is, tette hozzá önreflexíven. Ám a színházi alkotómunka, amikor rájött, hogy az is tervezés, mérnöki munka, nagyon megtetszett neki.
Felejthetetlen színházi élményben volt részünk. Nemcsak legyezőt, de jeget és csokit (!) is kaptunk az előadás egy pontján, s interaktív közreműködésünkre is szükség volt. Sziszegtünk: mint kiderült, mi voltunk az elektrosokk hangja, szülinapi énekeket daloltunk a szereplő kislánynak, sőt mi is, mint minden közönség eddig, megtapsoltuk a narrátor-szereplő anyukáját, aki állítólag ma hatvan éves, és a közönség soraiban ül. Hát ez nem volt így, mint a beszélgetésen elmondták, Grisnik Petra sajnált minket, hogy mi is becsapódtunk, meg a hőség miatt is – mi meg őket. (Folyton feszegetem, nem lehetne-e valahogy enyhíteni rajta, például néha kinyitni az ajtót, kaput vagy előadás közben is végigküldeni egy jegesvödröt, de a színházi illúzió fenntartása miatt, azt mondják mindenhol, ez kizárt).
Különös, sokszoros fénytörésben jelent meg most a narrátor alakja. Egy külsőst, a többségi társadalom tagját is megjelenítette, Mary vőlegényét. A pajtába vonulásunkkor élénken kommunikált velünk, kezet fogott, bemutatkozott, kérdezgette a nevünket, később is személyesen fordult sokunkhoz a darab alatt. Bennem az szűrődött le ebből a szerepformálásból, hogy egy érintett, egy másik személyiségzavar-spektrum valamely pontján tartózkodó személyt imitál, esetleg ő maga is az, ha már ebben a témában mozog a projekt, bevonták… Az illúzió, a megtévesztés tehát teljes volt, s külön öröm és sok tanulságot hozó bónusz, hogy utána annyi mindent megtudhattunk minderről: ezekről az állapotokról.
S öröm, hogy túléltük – ezt is. Mármint ezt az ötven fokot is. Elképesztően fegyelmezettek, jólneveltek a magyarok: nem lesznek rosszul, nincs bekiabálás, még szerény kisomfordálás, sőt moraj sem, pedig az ájulás kerülgeti az embereket. Udvaros Dorottya nem szereti az illedelmes benn maradást és a kötelező, minden előadásnak kijáró tapsot. Tudnia kell, jó-e, mondta, s nem kedveli az udvarias reakciókat.
Alinda jó – és jól beszélő embereket hívott meg minden napra. (Ma, mindjárt Both Miklóst fogja ukrajnai s más élményeiről kérdezgetni. Már látom, elkések.) Zányi Tamás is az is volt, kiválóan érzékeltette, milyen egy hangmérnök, hangmester élete, hallása, gondolkodása, habitusa.
Most mondja lakótársam, feltétlenül jegyezzem meg, milyen spontán reakciók kísérik néha a várakozást. A Deja vu kortárs táncestje előtti várakozás türelmetlensége népdalok közös éneklésébe fordult át a nyári éjszakában, éjféltájban.
