Közösségi színház, kollektív alkotás – egykor és most
Beszélgetés színházi legendákról és mai törekvésekről. A Selinunte Kiadó rendhagyó könyvbemutatója
Fodor Tamás a Catullusban 1983
A Selinunte színházi könyvkiadó alapvető feladatának tartja az elmúlt évtizedek legfontosabb műhelyeinek, alkotóinak bemutatását, s ezzel a színházi emlékezet életben tartását. Ezt a célt szolgálja a három éve indult a Mesterek és műhelyek című sorozat. Ebben eddig négy könyv jelent meg. Fodor Tamás és a Stúdió „K” működését két kötet mutatja be. A Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpadról szól a Nyitott színház című kiadvány. Az Ács János színháza című kötet a rendező pályáját a Szegedi Egyetemi Színpadtól a legendás Marat/Sade-ig tekinti át. Ezek a könyvek, amellett hogy felidéznek régi előadásokat, emlékezetes alkotói és színészi teljesítményeket, számos kérdést is felvetnek, amelyek nemcsak a múltra vonatkoznak, hanem a jelenkor számára is érdekesek lehetnek. Ezek megbeszélésére, továbbgondolására teszünk kísérletet a rendhagyó könyvbemutatóval, amelyen elsősorban nem a könyvekről, hanem a bennük felvetett problémákról lesz szó.
A program első része az egykori legendás színházi műhelyek működését és örökségük tovább élését tekinti át. A beszélgetés résztvevői Nánay István, a Nyitott színház című könyv szerzője, a 60-as, 70-es évek amatőr színházának elmélyült ismerője; Fodor Tamás színész, rendező, a Stúdió „K” alapítója és Árkosi Árpád a Szegedi Egyetemi Színpad egykori tagjai, majd vezetője. A beszélgetés moderátora Sándor L. István, a Selinunte Kiadó vezetője, aki a Fodor Tamásról és Ács Jánosról szóló könyveket írta.
A program második részében azt a kérdést tesszük fel, hogy a nyitott színház, a közösségi színház, a kollektív alkotás eszményének vannak-e mai követői, illetve hogy az efféle a törekvéseknek milyen esélyei vannak a jelenkor társadalmi és kulturális viszonyok között. A beszélgetés résztvevői Pass Andrea író, rendező, Patonay Anita drámatanár és Zsigó Anna dramaturg.
Paál István
A nyitott színház eszményét Paál István fejtette ki egy tanulmányában. Többek között ezt írja: Mit jelentett számunkra a nyitott színház?
Az előadás teljesen nyitott térben játszódik, ami azt jelenti, hogy a játékteret és a nézőteret sem díszlettel, sem konstruált térformával, sem világítási effektussal vagy egyéb eszközzel nem különíthetjük el egymástól. … Az irodalmi anyagnak dramaturgiailag – és a gyakorlatban megjelenő előadásnak természetesen rendezőileg és színészileg is – olyan pontjai, lehetőségei vannak, amelyek a nézők érzelmi és gondolati azonosulásán túl lehetőséget adnak konkrét – verbális, azaz akusztikus és testi, azaz gesztusokban megjelenő – részvételre, beavatkozásra, közreműködésre is.
A színész számára a színházi munka nem foglalkozást, anyagi sikert vagy karriert jelent, hanem valami olyat, ami talán még hivatásnál is több: életformát. Színházi és magánemberi etikája, magánemberi és művészi-alkotói élettere a lehető legszorosabban egybeesik. Ez az etika a legnagyobb mértékben »nyitott«, mert másképp nem építhető fel belőle az a csúcspont, amelyre az előadásban kell a színésznek eljutnia, amikor teljes kíméletlenséggel önmaga iránt az önfeláldozás gesztusában kell felmutatnia közölnivalóját, gondolatait, szenvedését és hitét. …
A formai és etikai nyitottság végső értelmét a politikai nyitottság adhatja meg.
Az előadásnak olyan filozófiai, illetve közéleti-társadalmi kérdéseket kell feltennie vagy keresni azazokra adható válaszok lehetőségeit, amely az adott társadalom szempontjából a legaktuálisabbak és legégetőbbek – egyszóval alapkérdések. Ha a nyitott színház nem vállalja a politikai progresszivitást, akkor önmaga értelmét, létének igazolását veszíti el.
A kollektív alkotás (a création collective) elvéről Fodor Tamás beszélt, többek között a következőket mondta róla: A 60-as évek közepén találtam meg, és bámultam rá Franciaországban. Tulajdonképpen a Stúdió „K” idézőjeles betűjének is az egyik magyarázata a kollektív alkotás. Azért szeretem inkább franciául mondani, mert amire ez le van fordítva, közös alkotás, az olyan hétköznapian hangzik. Nincs mögötte az a rítus, sőt hogy úgy mondjam, az a szakralitás, ami ezeket az alkotásokat belengte. Az alkotás szó egyik szinonimája a teremtés, ha erre gondolunk, máris közelebb járunk a création collective értelméhez. Ez egy közös teremtést jelent. Azt mondja, hogy a színház isteni magasságokba tud elérni, mert embereket, helyzeteket és világot teremt. Ezzel persze a színház önmaga hízeleg saját magának, de ennél alább valóban nem érdemes adni. Ebből nemigen szabad engedni.
A valóságnak fizikailag megszámlálható tényei vannak. És a művészet annyiban művészet, hogy ehhez a valóságos tényhez hozzáad egy szerdát vagy egy csütörtököt, amivel gazdagabb lesz a megszámlálható világ. Tehát az alkotás egy új élet, egy új teremtés. Ha a színház erre képes, akkor nem bérletes előadásokat játszik, hanem egy alkalmat teremt, amit legfeljebb megismételt többször is mint a teremtést. A művészi teremtés ugyanis többszörözhető. A kérdés csak az, hogy a közös alkotás során valóban létrejönnek-e az interakciók, s az interakciók elérnek-e egy olyan minőséget, ahol konfrontációk és valódi konfliktusok keletkeznek. És hogy ezek a konfliktusok tükrözik-e a világ konfliktusait? Tehát hogy olyan eredmény születik-e az alkotó folyamat végén, amiben napjaink valóságát szemlélhetik az emberek.
A beszélgetés ideje: 2024. február 10. (szombat) 16 óra
Résztvevői: Árkosi Árpád, Fodor Tamás, Nánay István, Pass Andrea, Patonay Anita, Sándor L. István, Zsigó Anna
Helyszíne: Pinceszínház (1093 Budapest, Török Pál utca 3.
