Mozart: Idomeneo, Kréta királya – Operaház
Almási-Tóth András rendező és Kocsár Balázs karmester a májusban bemutatott előadásban úgy húzták meg az operát, hogy az dramaturgiailag feszesebb legyen, és koncentráltabban kövesse a fő cselekményszálat.
Fotók: Nagy Attila/ Magyar Állami Operaház
Mozart huszonnégy esztendős, amikor Karl Theodor müncheni választófejedelemtől megkapta a megbízást, hogy írjon operát az Idomeneo-témából. A szövegen Giambattista Varesco kezdett dolgozni egy korábbi, 1712-ben színpadra állított tragédie lyrique alapján, melynek librettóját Antoine Danchet írta, zenéjét pedig André Campra szerezte. Mozart levelei bizonyítják, hogy a közös munka nem volt felhőtlen. A fiatal zeneszerző rendszerint húzni akart a már elkészült szövegből, de „Varesco az amatőrök örök szokása szerint szerelmes minden egyes sorába” – írja Gál György Sándor zenetörténész. Túl a librettó körüli bonyodalmakon, az összetűzéseken az udvari hivatalnokokkal és az elkényeztetett énekesekkel való bajlódáson, Mozart nem „csak” egy új operát írt, hanem a korabeli opera seria műfaját újította meg.
Az 1781. január 29-i sikeres müncheni bemutatót másfél évszázadnyi méltánytalan csend követte. A mai New York-i, salzburgi vagy Aix-en-Provence-i előadásokat látva azonban egyértelmű, hogy az opera továbbra is gazdag tárháza az újító rendezői elképzeléseknek. Ennek egyik oka az izgalmas antik történet, melyben az összes szereplő krízishelyzetben van. Idomeneo hazatérve a trójai háborúból Kréta partjainál viharba kerül és halálfélelmében azt ígéri Neptunnak, a tengeristennek, hogy feláldozza az első embert, aki az útjába kerül. Sajnos pont a fiába, Idamantéba botlik, aki saját foglyába, a trójai hercegnőbe, Iliába szerelmes. A korábbi forrásművekben az apa, hogy betartsa az istennek tett fogadalmát, a történet végén kivégzi a fiát, de ilyen befejezés nem lett volna kívánatos Karl Theodor választófejedelem felvilágosult színpadán. Így mikor Ilia kész feláldozni magát, hogy megmentse Idamantét, Neptun megbocsát, és az isteni beavatkozás révén mindenki megmenekül. Kivéve Elektrát, aki szintén Idamante szerelmére pályázik, ő megőrül, mert nem bírja elviselni, hogy a fogoly hercegnőből uralkodó lett.
Mozart eredetileg háromórás operájában a szinte átmenet nélküli, folyamatosan egymásba alakuló recitativókon, kórusokon, áriákon keresztül követhetjük nyomon a szereplők jellemfejlődését. Feszültségekkel teli, mozgalmas zenedrámával szembesülünk a színpadon, amely ma is jól játszható karaktereket vonultat fel. A Magyar Állami Operaházban 1979-ben mutatták be utoljára a művet. Almási-Tóth András rendező és Kocsár Balázs karmester a májusban bemutatott előadásban úgy húzták meg az operát, hogy az dramaturgiailag feszesebb legyen, és koncentráltabban kövesse a fő cselekményszálat. A kihagyások egy személyesebb családtörténetet eredményeztek, melyben a kórus – mint nép – visszafogottabb szereppel rendelkezik, mint az eredeti műben.
Egy fényreklámoktól pulzáló high-tech Krétán játszódik a történet. Sebastian Hannak díszlettervező remekül vegyíti a letisztult mediterrán formákat a ledektől fénylő, modern polisz hangulatával. (Habár a díszletforgatáshoz a jelenetekbe begyalogló civil kollégák elég illúziórombolóan hatnak.) Miközben még a tüll előfüggönyön, feliratozva olvassuk a történetet, el is kezdődik az előjáték: Elektra (Ádám Zsuzsanna) nyugtalan alakja sejlik fel a homályban, de a nyitány végére, mikor feltárul a színpad, eltűnik egy ajtó mögött.
A rendező egy frappáns ötlettel rögtön az opera elején összefekteti Idamantét (Balga Gabriella) és Iliát (Baráth Emőke). Ezzel elejét veszi mindenféle hosszadalmas álromantikának, amely ebben a környezetben mesterkélten hatna. Ilia első megszólalása is húsbavágóbb így, lelkiismeretfurdalása égetőbb. A fogvatartójába szerelmes, akin megölt családjáért kellene bosszút állnia. Már az első jelenetben azzal a mozarti dramaturgiával szembesülünk, amely mindvégig válaszutakon keresztül hajszolja a szereplőket. Ilia nem bírva a szoba szűkösségét kiszalad az utcára, ahol pár perce még a másik nyughatatlan szereplő, Elektra bolyongott: a rendezés ezzel egy áthallásnyi párhuzamot teremt a két karakter között. A világítás, díszlet, színészi játék hatékonyan egészítik ki egymást: a kietlen utcarészlet, melynek magányát hangsúlyozzák a villódzó fények a tenger felől érkező széllel és a háborgó lelkű szereplőkkel. Ilia egy késsel kezd el bajlódni: magát ölje meg vagy a szerelmét? Épp esetlensége hívja fel a figyelmet arra, hogy nem tud destruktív lenni, összezavarodott elkeseredését emeli ki a játék. Baráth Emőke kiválóan érzékelteti a szerep fejlődését. Belső útján halad. Hangja elegáns feszessége jelzi a trójai hercegnő lelki tusáját, miközben rugalmas, kiegyenlítetten fénylő futamai határozottságot mutatnak: szerelme erejét, melybe a történet megoldását kódolta Mozart.
Bár a címszereplő egy férfi, és az apa-fiú motívum a mű egyik alapkonfliktusa, az opera két pulzálóan aktív ellenpólusa Ilia és Elektra. Az előbbi egy kétségek között őrlődő lányból az életét feláldozni akaró, határozott nővé válik. Míg az utóbbi ─ az antik irodalom szerint ─, korábban a bosszút választotta: testvérével megölte anyját és mostohaapját. Elektra előtörténete túl nehéz: az opera cselekményében már nem képes fejlődni, gyűlöletének ereje teszi súlyossá jelenlétét.
Almási-Tóth András rendezésében Elektra már az első perctől saját önsorsrontó erőinek játékszere. Ádám Zsuzsanna játéka kiválóan szemlélteti az őrületet, nem beszélve hangi adottságairól, amellyel könnyedén betölti az Operaházat. Amikor utolsó reménye is szertefoszlik, hogy Idamantét megkapja, az argoszi hercegnőt felemészti a keserűsége. Megszólal utolsó, nyaktörő ugrásokkal megírt áriája (D’Oreste, d’Ajace), amelynek tehetetlen dühből táplálkozó „mérge” elönti a testét. Elektra kezdeti kéjelgő kínja azonban ebben az előadásban váratlanul boldog örömmé változik, amely az ária – staccatokba fojtott – örült nevetésében jut el a csúcspontjára. A rendezés ezzel az újszerűen „örömteli” lelki tusával, mintha egy fokkal nagyobb meglepetést okozna, mint ami még nyomon követhető, de érthető a szándék, amellyel a szerepnek egyfajta fejlődési utat kívánt biztosítani a kezdeti őrülethez képest.
Idomeneo (Brickner Szabolcs), akit Homérosz Iliásza még hosszú oldalakon keresztül magasztal mint rettenthetetlen harcost, nem épp hősi antréval érkezik a történetbe. Kréta királya inkább antihős: menekül az általa vállalt ígéret elől, felbőszítve ezzel Neptunt, aki egyre több csapást küld a népre. Érzékeny játék teszi Idomeneo szerepét plasztikussá. Emberi személyiség formálódik, aki apaként és nem csak királyként reagál, amikor kiderül számára, hogy saját fiát kellene feláldoznia. Brickner Szabolcs felkészülten valósítja meg a tenor futamok nem kis kihívásait, bár a harmadik felvonásra érezhetővé válik, hogy ez egy énekest próbáló szerep.
Balga Gabriella Idamantéja már az első jelentben igazi macsó trónörökössé válik. Humoros, ahogy megállíthatatlanul hosszú koloratúráival udvarol Iliának, aki viszont hűtené a túlfűtött hangulatot, mivel el akarja kerülni, hogy kapcsolatuk kitudódjon. Idamante azonban visszamászik ajtón, ablakon. Balga és Baráth kivételesen összehangolt párost alkotnak. Hangi frissességük és energikusságuk olyan zenei eleganciával párosul, amelyben természetesen fogalmazódnak meg az érzelmek, a humortól a mély fájdalomig. Balga Gabriella trónörökösként is figyelemre méltó utat jár be, ahogy tépelődő, hetyke fiúból önfeláldozó hőstípussá válik.
A színpadi látvány – a jelmez és a díszlet következetes átváltozásaival – folyamatosan reagál a történet újabb fordulataira. Amikor az isteni büntetések hatására a természet kezdi átvenni a hatalmat a város felett, növények lepik el a házak falát. Az átalakulást a jelmezek is magukon hordozzák: Elektra ruháját a harmadik felvonásban szinte ellepik a virágok, amelyek talán fel is emésztik őt? Márton Richárd jelmezei a végkifejlethez közeledve gazdagon és ízlésesen jelzik Neptun természeti csapásait. A fényreklámok már rég nem egy high-tech város reklámjait mutatják, hanem a megbolondult időjárás változásait. A közelgő megsemmisülés megjelenítésében nagy szerepet kap Mozart dermesztő zenéje és a népet drámai erővel megszemélyesítő kórus. Talán csak a koreográfia – amely a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatóit és a kórust mozgatja – veszít eleganciájából, amikor zombijárásra készteti a szereplőket: ez inkább komikus, mint hatásos. Máskor azonban, ahogy a megbomlott Elektrát forgószélszerűen kiviszik a színről, nagyon is találó és eredeti a színpadi mozgás (koreográfus: Kulcsár Noémi). Tiszta és megkapó a jelenet, ahogy Ilia a harmadik felvonás elején a várost felemésztő, mindenütt elburjánzó növényeknek vallja meg Idamante iránti szerelmét: apokalipszis előtti vallomása a felvilágosult feloldozáshoz vezet.
Az ötletgazdag rendezés kreatívan alkalmazza Mozart operájának alapmotívumát: a folyamatos változást, az átalakulást. Más kontextusba helyez szerepeket, újraértelmezi és frissebbé teszi a szereplők közötti viszonyokat, s mindehhez – amíg a történet engedi – még a humort is segítségül hívja. A játékosságba vegyül ugyan néha egy-egy váratlan meglepetés is (fájdalmasan hiányolhatunk kórusokat, áriákat), de végül egy érthető, eleven és következetes Idomeneo-történet születik.
