Jég-doktrínák
Rendhagyó a kezdet, amennyiben a nézőtérre való belépésünkkor ezúttal nem a jegyünkre kíváncsiak. A publikum tagjai kérdőívet és ceruzát kapnak. A kisebbségekkel kapcsolatos előítéleteinket feltérképezni kívánó feleletválasztós teszt majd két oldalas, és nem könnyű feladat, pláne úgy, hogy még a kezdés előtt ki kell töltenünk.
Mindezzel az alkotók segítségére lehetünk, hiszen a válaszok függvényében is alakulnak a következő előadások.
A mélységében három részre tagolt színpadon Kiss Attila Etele kartonból kivágott ember- és állatfiguráinak hangsúlyos szerep jut. A szegedi, 1990-ben alapított Metanoia Artopédia Jég-doktrínák – variációk a náci retorikára – 44. variáció című előadása a Pinceszínházban volt látható. A történelem viharában az embernek, hasonlóan az állathoz, maximum árnyéka marad, szuggerálja belénk a megkapó, aprólékosan kidolgozott látvány. Mára árnyakká lettünk egy, az ideológiákat tekintve feketére és fehérre egyszerűsített világban.
Színpadi költészet ez, amelyben a szüntelen dobpergés (Szokol Szilárd) és a világítás nyomasztó drámaisága egyformán fontos összetevő. A színészek rosszabbul jártak Perovics Zoltán az oratórium és a hangjáték világát is idéző rendezésével. A játszók ugyanis nem többek politikai beállítottságok, ideológiai elképzelések szócsöveinél, semmiképpen sem hús-vér karakterek. Perovics nem állítja ok-okozati összefüggések sorozatába, sőt különálló szituációkba sem rendezi a színpadi akciókat, ezért vontatott a produkció. A fentiek helyett hosszan és hangosan halljuk a két világháború közötti sajtó szalagcímeit és a zsidó származásúakat hátrányosan érintő törvényeket.
A Jég-doktrínák a cigány holokausztról (porajmos) szól(na). Azért az idézőjel és a feltételes mód, mert az előadás a Horthy-korszak politikai lózungjait idézi meg. Illetve arról hallunk, hogyan alakultak át és hogyan élnek tovább a jelenkori magyar társadalomban az akkori rémisztő közéleti szólamok. Műfajok kereszteződése az előadás. Árnyjáték, dokumentumdráma, fekete mise. Mindenből van benne egy kicsi.
A főszereplő Erdély Perovics Andrea feketemise papnőjeként süvölti fülünkbe a Horthy-korszak vészjósló paragrafusait. A publikum úgy érzi, hogy jogi formulák verbális útvesztőjében bolyong. Az előadás döntő részében Erdély Perovics játékának alig vannak árnyalatai és hiányoznak alakításából a fordulatok.
Erdély Perovics Andrea Fotó: Metanoia Artopédia
Egy esetben azonban valami egészen más indul el. Mivel szituáció körvonalazódik, működik az előadás és leköti a publikum érdeklődését a színészi energia is. A realitás és az abszurd határmezsgyéjén jár a jelenet. Megjelenik a képzeletbeli képernyőn a távgyógyító. Mindannyian ismerjük az ilyen és ehhez hasonló figurákat bizonyos műsorokból. Erdély Perovics itt az ismétlődő gesztusok és szövegek mögött kiválóan, mert példamutató ütemérzékkel láttatja az ezotéria nagyasszonya mögött az embert. Átadja fölös „energiáit” a magát rászorulóknak valló betelefonálóknak. Az egyre abszurdabb kérések elhangzásakor sokatmondóan kivár, teszi ezt hol rövidebben, hol hosszabban: nyilván a távgyógyító is érzi, hogy mind nehezebben hihető dolgokat művel. Eleinte átlagemberek jelentkeznek be „gyógyulásra”. Aztán a két világháború közötti politikai elit más tagjai mellett egy reszkető hangú öregember Horthy Miklósként mutatkozik be. De hol van már a tavalyi hó. Az egykori kormányzó magabiztossága a múlté, nem szeretne mást, mint a többiek, azaz energiát a fogyatkozó erőihez.
Hannah Arendt írja az Eichmann Jeruzsálemben című könyvében, hogy a zsidók deportálása országonként különböző feltételekkel, a haláltáborokba szállítottak számát tekintve erősen eltérő mennyiségben teljesült. Például Bulgáriában a többségi társadalom tagjai nem engedték! eljutni a zsidó születésű vagy cigány honfitársaikat a pályaudvarra, ahonnan a vagonok a megsemmisítő táborokba indultak volna. Hazánkban a fenti hozzáállás nyomokban sem volt felfedezhető. Vélhetően állandó tematikájú, ám változó keretek között működtetett mementónak szánták az előadást az alkotók. Azonban a honi közbeszéd nívójának süllyedése miatti aktualitása sem fedi a gyengeségeket: a színészi játék harsányságát és az előadást uraló didaxist.
