After party
Jegyzet
Mészáros Árpád, a Magyar Színházak 35. Kisvárdai Fesztiváljának (2023) fődíjas előadásában, az Újvidéki Színház III. Richárd című produkciójának címszerepében
Kisvárda: nincs vége.
Mert nem lehet vége.
És nem is lesz.
Csak, legalábbis reményeim szerint, évről évre egyre magasabb szakmai nívón zajlik majd. Talán még a hiányzó technikai kondíciók is javulhatnak. Nem nagy etvasz különben, akik régóta rendszeresen járunk a Fesztiválra, Budapestről, Debrecenből, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Gyergyószentmiklósról, Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából, Székelyudvarhelyről, Kassáról, Komáromból, Újvidékről, Zentáról, Szabadkáról, máshonnan (szerencsére hosszú a lista), mindannyian pontosan ismerjük a helyzetet.
Szerintem – akit a szervezők hosszú évek óta megtiszteltek azzal, hogy a Szakmai Klub tagja lehetett – a legfontosabb, hogy megőrizzük a Fesztivál szabad szellemét.
Jó esély mutatkozik erre.
Mert igen, a Fesztiválnak és Kisvárdának is szelleme van. (Sőt szellemei vannak, ott bolyonganak holdas éjeken a Várszínház körül, de ez egy másik egyfelvonásos.)
Ama nevezetes genius loci.
Ami áll a hagyományból („Hagyomány, hagyomány”, éneklik a csíkiek a Hegedűs a háztetőn kiváló előadásában), az 1988-ban kezdődött történetből (megelőzve picinyként az ún. rendszerváltást is). Meg áll a rengeteg emberből, művészből, társulatból, elemzőből, médiamunkásból, tanácsadóból, válogatóból, a mindig szuper, csupaszív segítőkből, szervezőkből, Kisvárdán és a régióban).
És áll elsősorban azokból, akik idejöttek, idejönnek valahonnan, Erdélyből, a Felvidékről (ahol a magyar polgárság legnemesebb tradícióit őrizték anno, írta Márai Sándor, lásd a Teljes Napló köteteit), a Vajdaságból, Kárpátaljáról, Pestről, máshonnan; három határ találkozási pontjára, az ország legkeletibb csücskébe, hogy megmutassák a művészetüket, az előadásaikat, a folyton változó, pulzáló társulatokat. És még jól is érezték vagy érzik itt magukat.
Ez így együtt: hihetetlen szellemi energia.
Meg kell őriznünk. És meg kell őrizniük az ifjabb nemzedékeknek is, az Y, a Z, a TippTopp és más generációsoknak (bocs), akik közül megint csak sokan idejönnek, hála a Mindenhatónak, és mit tesz Isten, még jól is érzik magukat.
És persze meg kell őriznünk a szakmai viták koreográfiáját is, azt a családias-barátságos légkört, amelyben a gyakran igen éles polémiák, beszélgetések zajlanak. Nincsenek tiszteletkörök, egymás érveinek maximális tiszteletben tartásával, ám nyíltan szoktunk beszélgetni, „pacekba”, ahogy szakmai kérdésekről ebben a közegben illik; alkotók, elemzők, egyetemi emberek, moderátorok, még a kritikusok is.
Szerény meglátásom szerint Kisvárda már hosszú évek óta a nívós nemzetközi színházi fesztivál státusában egzisztál. A szűkebb, tágabb régióban, úgy tapasztalom, gondosan számontartják.
A művészeknek, társulatoknak, nevezzék bárhogy is a kitüntetéseket, nem csekély szakmai rangot jelent, ha Kisvárdán díjakat kaphatnak.
Egy ideje nem vagyunk elkényeztetve a színházi fesztiválok tekintetében.
Romániában legalább hat, igen rangos, régóta jegyzett, letisztult profilú nemzetközi színházi fesztivál működik (Nagyszeben, Interferenciák, Reflex, TESZT, DráMA stb.), nálunk momentán a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja (leánykori nevén: A határon túli színházak fesztiválja) és az ugyancsak rangos és nélkülözhetetlen szegedi Thealter, meg egy ideje, hm, a MITEM tartja a frontot, a Gyulai Várszínház, a Városmajori Szemle, Szentendre, Kőszeg, a Thália tematikus fesztiváljai, a nyíregyházi Vidor Fesztivál, és más, ugyancsak fontos minifesztiválok mellett.
A tárgy alapos diszkussziót igényel, s előbb-utóbb el kell kezdeni gondolkodni róla, minden felelős színházi embernek, a szakma iránt elkötelezett fenntartóknak.
