Interjú Szikora Jánossal
Szikora János, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója tíz év után ismét az Operában rendez. Antonín Dvořák történetét, a Ruszalkát január huszonhetedikén mutatják be, ennek kapcsán ültünk le beszélgetni, de szó esett a királyok városáról, a Hadik fogadtatásáról, valamint arról, milyen módon inspirálják a gyermekei…
Fotók: Vörösmarty Színház
Ritka, hogy valaki otthonosan mozog filmek, operák, színművek rendezésében egyaránt…
Én egy mohó ember vagyok. Ez hajt, és az e mögött rejtőző kíváncsiság. Gyerekkoromtól kezdve – nyugodtan mondhatom – minden érdekel. Ettől persze sokáig szenvedtem is, mert úgy tűnt, mintha nem lett volna képes kialakulni a személyiségem. Mindig félő, hogy aki kicsit mindenhez ért, úgy igazán semmihez sem.
Végül nem így lett…
A rendezésnél sok mindenhez kell érteni, de a legfontosabb, hogy legyen benned készség a szintetizálásra. Azt hiszem, képes vagyok a több irányból jövő impulzusokat egy pontba fókuszálni, legyen az opera, film vagy színdarab. Műfajilag teljesen mások, mégis a mechanizmus ugyanaz.
Ön szerint min múlik, hogy az ember kíváncsi lesz-e a világra, vagy nem? A kulturális légkörön, ahol felnő?
Szerintem attól függ, meddig marad gyerek, s így meddig képes megőrizni a vele született kíváncsiságát. Nekem négy gyerekem van, a legkisebb kifejezetten későn jött. Már hatvan felett jártam, amikor normális ember nem foglalkozik azzal, hogy vállaljon-e még gyereket, komoly konfliktus elé állított ez a helyzet, de ma már nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy még egy késői gyermekkel adományozott meg.
Pontosan mire gondol?
Amíg kicsi volt, velünk aludt. Egyszer rendkívül korán fölébredt, az ablakhoz ment, és figyelni kezdte a világot. Én meg csak töprengtem magamban, hogy vajon mi lehet annyira érdekes? És azt láttam, hogy a világ minden mozzanata érdekli, a levelek rezdülései, a hajnali fény játéka a függönyön… Ugyanezt látom az állatokon is. Van egy féléves macskánk, aki órákon keresztül képes egy bojttal, vagy a takaró rojtjával elszórakozni. Szóval feltettem magamnak a kérdést: ez a fajta kíváncsiság mikor veszett el belőlem? Miért nem tudok én már ilyen naivan rácsodálkozni a történésekre?
Meg tudta válaszolni magának?
Nem. Viszont rájöttem, hogy én tehetek róla, s arra is, hogy még képes vagyok visszafordítani. Szükség volt egy belső tréningre, hogy újra friss szemmel láthassam a világot. Az osztrák ezoterikus író Meyring azt mondja: inkább próbálok új tekintettel nézni a régi világra, mint régi tekintettel nézni az újra. Hozzáteszem, csak így maradhat friss a lélek. Ez a fajta világlátás, attitűd erősen bennem él.
Négy gyermeke van: inspirálják a művészetben?
Érdekes, amit kérdez, mert fiatal koromban a nőknek szerettem volna imponálni. Mára viszont rájöttem, hogy tulajdonképpen senkinek sem szeretnék megfelelni. A tetszés vágya ugyan bennem maradt, de már csak a gyerekeim felé irányul. Arra azért büszke lennék, ha úgy gondolkodnának rólam, hogy „milyen jófej apánk van”.
És hogyan áll ezzel a dologgal? Jófej apuka?
Talán nem állok olyan rosszul ez a téren.
„Inkább próbálok új tekintettel nézni a régi világra, mint régi tekintettel nézni az újra.”: ez a mondat a színházigazgató Szikora Jánost is inspirálja?
Abszolút! Már több, mint tíz év van mögöttem Székesfehérváron, s ezalatt már mérhető és látható a változás. Ahhoz, hogy az említett szemlélet a színházban is általánossá váljon, hasonló gondolkodású embereket kellett magam köré gyűjteni, és nagy szerencsém van mert úgy érzem, ez sikerült.
Milyen állapotban van most a teátrum? Sok a nehézség? Tavaly két hónapra be kellett zárni…
Adódnak nehézségek. Nincs nagy baj, nincs tragédia, de valahogy az egész színházi kultúrában megindult valami erózió. Ennek a részleteibe most nem bonyolódnék bele. Ami reményt és erőt, ad az a fehérvári közönség, amely ma már azzal a fokú esztétikai mércével jön és halad velünk, amelyet mi „diktálunk”. Nem minden vidéki színház engedheti meg magának, hogy Esterházy Pétert játsszon nagyszínházban, bérletes előadásként. Vagy említhetném Murakami Harukit, akinek nevét – rajongóit leszámítva – nem sokan ismerték, mégis sikerrel játszhattuk a Kafka a tengerparton című regényének színpadi adaptációját. Persze előfordul olyan is, hogy mi magunk hiszünk egy előadásban, aztán olyan leveleket kapok a közönségtől, hogy csak na…
Ezekre Ön szokott válaszolni?
Amikor azt érzem, hogy levélíró csupán a rosszindulatát vagy a haragját szerette volna tolmácsolni, nos, azokra nem szoktam reagálni. Viszont, ahol látom, hogy őszinte kérdései vannak, azokra szívesen válaszolok.
Hamarosan az Operaházban mutatják be rendezését, a Ruszalkát. Miért mondott igent a felkérésre?
Teljes déjà vu érzésem van. Képzelje, a Ruszalkát próbáltuk a napokban: függöny föl, s egy nő arról kezd énekelni, hogy szeretne ember lenni. Tíz évvel ezelőtt ugyanezen a nézőtéren ültem, függöny föl, bejött a nő, és ő is arról kezdett énekelni, hogy ember szeretne lenni. Az volt az Árnyék nélküli asszony. Tíz év után ismét találkozom egy hasonló típusú történettel, ráadásul épp tíz év telt el a két mű keletkezése között. Az, hogy mindezt átélhetem, a sors ajándéka. Vagy talán a Gondviselőé, aki így jelez nekem: figyellek ám!
Ön szerint miért találta meg ismét a feladat?
Erős bennem a vonzódás a szépség iránt, de meglátom azt is, hogy mit takar. Vagyis a szépség önmagában nem érdekel, ahogy külön az sem, amit leplez. A kettőnek az együttese viszont már izgat. Szívesen éltem volna a Belle Époque idején, a századforduló táján, mert lenyűgöz az akkori szerzők általános világérzete, akik egy szép és békés világba születtek bele, de közben érezték, hogy morajlik a lábuk alatt a talaj, hogy jön valami iszonyatos. A mostani rendezésem egy tündéropera, amely három olyan akkorddal indul, ami maga a pusztulat. Dvořák, a szerző nem hagy kétséget afelől, hogy mire lehet számítani. Mindenre, csak tündérmesére és happy end-re nem. Itt a királynőt nem fogják feleségül venni, és a herceg sem jön fehér lovon…
Milyen érzés újra operát rendezni? Egyik műfaj segíti a másikat?
Az opera számomra mindig egy kirándulás, rendkívül más szakmai szabályokkal, mint egy prózai darab. Szeretem a zene szigorúságát, s hogy kijelöli a határokat, amelyeken belül szabadon mozoghatok. A zene – számomra – sokkal inspirálóbb, mint a próza. Ezért van az, hogy valamennyi prózai rendezésemet teletömöm zenével.
Hiszen Ön zenész volt egykor…
Tíz évig tangóharmónikáztam, ezt azért nem nevezném annak, ugyanakkor tény, hogy különös érzékenységem van a zene iránt. Ruszalka történetét minden érzelmes embernek ajánlom!
Tavaly egy nagyszabású mozifilmet is rendezett. Milyen volt a Hadik fogadtatása?
Meglepett, hogy viszonylag hamar lekerült a mozikból, és arra is számítottam, hogy egyfajta politikai, világnézeti megosztottságot is generál majd. Ennek mentén beleesett a szokásos „kinek a műve?”, „hova tartozik?” kérdéskörbe. Ebben a kulturális életünket sújtó megosztottságban nem könnyű megszólítani azokat az embereket, akik attól függetlenül is kíváncsiak bármire, hogy ki csinálta és mennyi pénzért. Annak azért örültem, hogy sokaknak nagyon tetszett a film.
Milyen feladatok várnak még Önre idén? Esetleg számíthatunk újabb filmre?
Az agyam tele van filmes tervekkel, de most egyszerre négy dolgot csinálok, szóval lélegzetet sem könnyű vennem. Negyven évvel ezelőtt Hobo megkeresett, hogy csináljunk a „Vadászat” című nagylemezének a bemutatójából valami színpadi őrületet a Budapest Sportcsarnokban. A BS azóta leégett, elmúlt negyven év és a Hobo ismét megkeresett. Szóval a Ruszalka bemutatója után ezzel is lesz egy kis dolog a Sportarénában, februárban. Közben színpadra adaptáljuk ismét Jókai Mór A kőszívű ember fiait, mert szeretném megmutatni a könyvnek azt a részét is, amit nem filmesítettek meg. Mindezt követően pedig egy új magyar musicalt rendezek Benyovszky Móric életéről. Hogy is mondjam… nem unatkozom…
