Interjú Mészáros Mátéval
A színművészetis felvételire már Gogol művéből hozta a monológot. Úgy látszik, a Revizor nem csak pályája legelején bukkant fel az Orlai Produkciós Iroda színművészének életében: Pass Andrea új bemutatójában, a Nyakunkon a revizorban megkapta a színigazgató szerepét. S bár a beszélgetés maga már akkor készült, amikor bevezették a kulturális intézményeket érintő „minden harmadik szék”-es óvintézkedést – később pedig be is zártak a színházak a járványhelyzet miatt –, a bizonytalanság időszakában és a „ki tudja, mikor láthatják ezt a nézők” típusú premier kapcsán Mészáros Mátéval a korona előtt és után is érvényes dolgokról beszélgettünk. A meghasonlásról, a kompromisszumokról, a megfelelő tükörkép iránti vágyról… de elébb még az eredeti Gogol dráma!
Mészáros Máté
Viszonylag fiatalon ismerkedtem meg a szöveggel, akkoriban, amikor még drámákat sem nagyon olvastam, és nézőként sem nagyon jártam színházba. Ez volt az első darab, amit elolvastam.
A Gogol darab átiratával, Pass Andrea készen hozott koncepciójával dolgoztatok. Mik voltak a kezdeti benyomások a szövegátirattal kapcsolatban?
Nem tudok színészként jól darabot olvasni, mert magamon kívül nem feltétlenül látom az összes szituációt. Amint elemezzük a szöveget, bekerülünk a térbe, és mellettem terem a partner, megértem a legegyszerűbb dolgokat is, világossá válik a rendező koncepciója. Megértem, hogy voltaképpen miről van szó, mibe is kerültem. Csakis ezután érzem azt, hogy valami jó lesz-e vagy nem, jólesik nekem ezt a karaktert játszanom, vagy nem.
Az jó, hogy az előadás világa, azaz a színház számunkra ismerős. Tudom, milyen színésznek lenni, talán azt is tudni vélem, mik mozgatnak egy rendezőt vagy egy igazgatót. Sokat tudunk arról is, milyen helyzetek lehetnek egy színházban. Ezek az élmények mind-mind bekerültek a próbák során. Együtt kerestük az „ismerősséget” a jelenetekben.
Szereted a műhelymunka típusú próbákat?
Ritkán szólok, én inkább csinálni szeretem a dolgomat. Jó, ha mindenki elmondhatja a véleményét, de ez ugyanakkor káoszhoz és anarchiához is vezethet, ha nincs egy műhelyvezető, aki összefogja a sok-sok hangot és nézőpontot. Ha én szólok, szeretem, ha a többiek értik, miért szólok. Szeretem, ha látják, hogy van értelme annak, amit mondok. Szerencsére az ember sosincs egyedül a színházban!
Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde – olvasható a darab színlapján. Neked, személy szerint mit jelent ez a közmondás?
Nem tudok másra gondolni, mint a színházra, amelynek kötelessége tükröt tartani a közönség elé. Shakespeare is erről ír a Hamletben és maga az eredeti Revizor is ezt teszi. A színház mindig azoknak kell, hogy szóljon, akik éppen nézik. A mi átiratunk is a máról akar közölni valamit. Vagyis, tükröt tart elénk. Ha tetszik, az ország elé. Bár azok elé, akik nem tudnak eljönni vagy nem jönnek el, értelemszerűen nem tud…
És ha netán nem esik jól látnunk azt, amit a színházban megmutatnak, akkor érdemes elgondolkoznunk a tükörképen, nem (csak) kritizálnunk élesen az előadást. Persze, létezhet nagyon görbe és értelmezhetetlen tükör is.
Könnyen kezeled a kritikát?
Törekszem rá. Muszáj, hogy ezt jól kezeljem. No, meg a szakmám lényege voltaképpen az, hogy kritizálnak! Ez a „dolgom”. Bejövök reggel, elkezdek valamit csinálni: áh, ne így! Ez így nem jó! Muszáj hozzászoknom a napi szintű bíráláshoz. És hát, minden előadás után minden egyes néző picit „megkritizál”. Szórakozik, de azon belül eldönti, hogy én személy szerint tetszettem-e neki vagy sem. Meg, persze, ott van a nyomtatásban, írásban megjelenő kritika is.
Van megfelelési kényszered?
Hála Istennek, az nincs. Sok hibám van, de pont ez nem. Se vágy, se kényszer semmivel kapcsolatban. A megfelelni akarás a legrosszabb dolog a világon.
Miért?
Visszakérdezek: szerinted jó dolog?
Úgy gondolom, a megfelelni vágyás adott esetben párhuzamba állítható az alkalmazkodással.
A határ nem egyértelmű, de alkalmazkodni kell. Megfelelni akarni nem jó, mert szervilissé tesz, kényszerít valamire. Attól elveszítheted a realitásérzéked és önmagad. Nem sülhet ki jól abból, ha meg akarsz felelni egy rendszernek, egy szülőnek, egy társadalmi elvárásnak vagy a rólad kialakított képnek. Egyáltalán bárminek.
Mi a helyzet a próbán?
Ott sem szabad megfelelni.
Állandó kritikai kereszttűzben éled a mindennapjaid, a mozgásodat. színpadi létedet a rendező és akár a néző kérése, ha úgy tetszik, elvárása alapján módosítod, mégsem szabad megfelelni.
Ez a színészi szakma legkisebb része, amire most rátapintottál. Ebben az ellentmondásban élünk. Nem megfelelésből kell megcsinálni. Azaz, a rendezőnek megfelelhetsz, annak viszont nem, hogy jól akarj játszani. Ketten megyünk az úton, együtt kell eljutnunk a célig. Neki és nekem. Csak nekem be van kötve a szemem, a rendező pedig vezet, zseblámpával világít, mondja, hogy merre haladjak, viszont én ismerem az utat. Nekem kell mennem, de a rendezőre bízom magam, mert ő rálát az egészre, mint egy labirintusra. Ha viszont nem bízom benne, akkor azt érzem, elveszek az útvesztőben.
De a céljaitokat muszáj egymásnak megfeleltetnetek, nem?
A kijutás a cél. Annak azonban nem akarok megfelelni, hogy mindenképpen kijussak, noha bent ragadni nagyon rossz.
A Nyakunkon a revizor igazgatója nagyon is meg akar felelni az elvárásoknak, de talán érthető, hiszen a színháza a tét. Meddig tekinthetjük áldozatnak, és honnan beszélhetünk önfeladásról és meghasonlásról?
Ha az ember vezető, onnantól fogva satuban van. Nyomás nehezedik rá, nem úgy a maga ura, mint korábban. Beosztásától függően felelősséggel tartozik egy csomó emberért. Az, hogy milyen művészi kérdések merülnek fel, csak egy dolog egy színházban. Pláne, ha színigazgató vagy! És bizony, ellentétbe kerülhet önmagával az ember. Szerintem ez a politikában is így működik: nekifutsz a pályának nemes eszmékkel és szép ideákkal, de útközben rájössz, hogy azért ezzel jóban kell lenned, annak nem mondhatod ennyire nyíltan a véleményed, pénzre pedig mindig szükség van, hiszen anélkül nem lehet csinálni semmit. Nem egyszerű hatalmon lenni.
Ismerni kell azt a pontot, ahonnan erkölcsi szempontból már nem éri meg az igazodás. Akkor jön a lemondás, mondván, nem akarsz vezető maradni olyan alkuk árán, amelyeknek már közük sincs az eredeti elképzeléseidhez, amelyeket meg akartál valósítani. Ez egy fura mérleg, amelynek bizonyos állásait el lehet fogadni, bizonyos állásait pedig nem.
Létezik objektív mérce?
Dehogyis! Itt van a covid, például: állítsuk le az országot, vagy hagyjunk embereket meghalni? Lehet azt elrendelni, hogy egy hónapig senki ki se lépjen az utcára, ily módon elmegy a vírus, de akkor meg attól halnak éhen. Ha pedig nem csinálnak semmit, akkor rengeteg emberéletet követel a korona.
Mikor jön el az a pont, amikor már nem lehet tükörbe nézni?
Észrevétlenül csúszunk át egyik állapotból a másikba. Nem érzékeljük, ha már nem nézhetnénk bele, mert valami szépet és jót látunk, ami már nincs. Azt akarjuk látni, így megnyugszunk, és lefekszünk aludni. Tudattalanul hazudunk önmagunknak a megfelelő tükörképért. Apránként, fokról fokra történik mindez. Úgy érezzük, egy lépcsőfok még belefér lefele, csak időközben elfelejtjük, hogy ez már a hatodik lépcsőfok lefelé az igazodásban és az álmok módosításában.
Ugyanakkor minden foknak megvan a miértje: valamiért megyünk egyre lejjebb és lejjebb a pincébe.
Indokot mindig lehet találni. Egy fokkal mi a baj? – ez is egy indok. A színház megmentése is indok. Vagy jövőre is akarunk pénzt kapni, ezért ezt és ezt a mondatot vagy jelenetet most húzzuk ki a darabból vagy írjuk át – ez is indok. Rövid távon mindig van valami pici, túlélési biztosíték. A rossz döntéseinket nem mindig tudatosan hozzuk meg, sokszor inkább egyfajta kétségbeesett kiáltásként értelmezhető.
Nincs csak jó és csak rossz út, igaz?
Futsz a dzsungelben vagy a bozótosban éppen arra, amerre tudsz menni, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy a pokolban kötöttél ki. Hogy a fenébe kerültél oda?! Hasonlóan a színigazgató sem veszi észre, hová jutott el. Azért nem, mert rajta van a csapatból a legnagyobb felelősség: inkább feleljünk meg mindennek és mindenkinek, aztán majd lesz valahogy!
Lennél a színpadon kívül színházigazgató?
Nem!
Nagyon gyorsan rávágtad a választ.
Nem érdekel ilyen értelemben a hatalom. Nyomasztana a színészek és a dolgozók iránti felelősség. Nem akarok olyan területeken mozogni, olyan képességeket elsajátítani, amire egy színházvezetőnek szüksége van, sőt, muszáj, hogy meglegyen. Ha majd sok pénzem lesz, esetleg magánszínházat alapítok egyszer…
Addig is maradsz színész!
