Interjú Fesztbaum Bélával
Anyaszínházában a Hamletben Polonius, A velencei kalmárban Dózse, a Pál utcai fiúkban Rácz tanár úr, az Audienciában John Major. Az elmúlt évadban a legtöbbet szereplő vígszínházi színész volt, s az idén sem marad le a dobogóról. Sokoldalú művészként önálló estjeivel és műsoraival is megörvendezteti a közönséget.
Fotók: Gál Bereniké
Kosztolányi-estje, A léggömb elrepül, tíz év óta levehetetlen a Vígszínház Házi Színpadáról. A Dalok a Kispipából műsora Seress Rezsőt idézi. Monokli címmel színházi előadást készített Molnár Ferenc párjeleneteiből és újságírói életművéből, még 2012-ben, olyan nagyszerű művészekkel, mint Venczel Vera, Halász Judit, Szegedi Erika, Kern András, Harkányi Endre, Lukács Sándor, s az azóta már veszteségünkké lett Tahi Tóth László és Rajhona Ádám. Hogy mennyire foglalkoztatja Molnár Ferenc világa, azt önálló színházi estje a Rózsavölgyi Szalonban, a „Szülőfalum, Pest” is jelzi. Ezen a helyszínen készült legújabb rendezése, Ibsen Rosmersholmja. A sok-sok színházi munka mellett elvégezte a veszprémi Pannon Egyetem színháztudomány szakát, majd 2016-ban summa cum laude minősítéssel doktori címet (DLA) szerzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
Ibsen, Molnár Ferenc, Kosztolányi, a száz évvel ezelőtti világot anyanyelvi szinten beszéli. Mi az, ami ebben a korban és ezekben a szerzőkben elvarázsolta?
Munkahelyem és anyaszínházam, a Vígszínház volt elsősorban a legfontosabb hívószó. Mindaz, ami a színház múltját jelenti, és mindaz, ami a színház múltjából érdemes arra, hogy kapcsolatba lépjen és beszélgetni kezdjen a jelennel, az engem nagyon érdekel. Tulajdonképpen ez vonzott be. Idekerülésemtől kezdve foglalkoztatott minden, ami itt történt, vagyis a Vígszínház történetének elfeledett és fel nem dolgozott lapjai. A Ditrói Mór munkássága hivatalos témakiírása volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori iskolájának. Ezt a témát a Vígszínház korábbi igazgatója és főrendezője, Marton László vitte be, aki a doktori tanács tagjaként javasolta.
Eddig még nem dolgozták fel az életművet?
Nem, Ditrói méltatlanul elfeledett, és nem a helyi értékén kezelt alakja a magyar színháztörténetnek. Amikor ez a témakiírás történt, én azokban a napokban fejeztem be a Pannon Egyetemet, ahol is már foglalkoztam a Vígszínház történetével. Kapóra jött, hogy tovább specializálódhattam a színháztörténetnek erre a nagy alakjára. Ditrói Mór a Vígszínház első művészeti igazgatója volt. Büszkén mondhatom, hogy a Corvina Kiadó színházi tematikájú sorozatában a könyvvé szerkesztett munkámat meg is jelentette.
Ha azt mondjuk, hogy Vígszínház, vígszínházi arculat, akkor ebbe a fogalomba Ditrói munkássága is beletartozik.
Mindenféleképpen. Ő volt az első művészeti igazgató. Ma a színház-igazgatósághoz másféle képzeteket társítunk, mert ő akkor egy beosztott volt. Nem döntött önállóan, felettesei, a pénzemberek, az intendánsok határoztak arról, hogy a színház milyen darabokat játsszon, kiket szerződtessen, s milyen szereposztásban hozza ki a darabokat. Ditrói dolga az volt, hogy mindezt a gyakorlatba átültesse, és a színpadi munkát – természetesen, nem kevés konfliktussal – megvalósítsa.
Ditrói Mór
Említsünk szerzőt, színészt, darabot.
A Vígszínház 1896-ban indult, és ekkor Ditrói már van abban a helyzetben, hogy szerződtessen. Nagyon nagy számban hívta előző állomáshelyéről, a Kolozsvári Nemzeti Színházból az ottani gárda meghatározó tagjait, például Hegedüs Gyulát és Góth Sándort. Előszeretettel szerződtet kifejezetten fiatalokat s tapasztalatlanokat, mint például Varsányi Irént, aki a szerződtetése pillanatában még nincs tizennyolc éves. Később, Hegedüs és Varsányi lettek az emblematikus alakjai a Vígszínház első évtizedeinek. Ditróinak legfontosabb és mindenféleképpen hangsúlyozandó erénye a közvetlenebb játékstílus megvalósítása. A korábban bevett és elsősorban a Nemzeti Színházra jellemző patetikus, szavaló, a szöveget deklamáló játékstílus helyett egészen más foglalkoztatta: a színész, a színész személyisége és egyénisége. Az egyes szám első személy, a színdarabok alakjainak mindig a színész saját személyes szűrőjén való megmutatása, a figurák életszerűsége, a mozgásoknak, a díszletelrendezéseknek a valósághoz mind jobban való közelítése. Ez a fajta fordulat, amit a magyar színház hajlamos – tegyük hozzá, joggal – Sztanyiszlavszkij nevéhez kötni, ez a hivatalos megjelenése előtt jóval-jóval már Ditrói Mór fejében és a társulataiban megjelent. Az ő színészei elkezdtek máshogy játszani, egymás felé fordulva, nem a nézők felé, fölszavalva a szerepeket, hanem egymással játszva, egymás problémáira igyekeztek reagálni. Néhány darab abból a korszakból? Nagyon korán a Vígszínház házi szerzője lett Molnár Ferenc, Heltai Jenő, és természetesen a franciák: Georges Feydeau, Eugene Labiche, Flers és Caillavet, akik folyamatosan jelentkeztek könnyed bohózataikkal és vígjátékaikkal. Valljuk meg őszintén, ezek a vígjátékok, ezek a színjátéktípusok nem is voltak alkalmasak arra, hogy súlyosan, veretesen, a Nemzeti Színház játékstílusára jellemző módon szólaljanak meg. Ezekhez új hangvétel, játékstílus kellett. Ditrói nagy szomorúsága és nagy fájdalma – amennyire ez az emlékirataiból kitűnik –, hogy döntően „csak” ilyen könnyed anyagok álltak rendelkezésére a Vígszínház indulásának éveiben, és az általa meghonosítani szándékozott stílust nem tudta mívesebb anyagokon tökélyre fejleszteni. Ez majd az utódja feladata lesz, ő jut több lehetőséghez: Jób Dániel. Ő játszik először Pirandellót, Csehovot, több Ibsent tűz a műsorára. Differenciálódik a Vígszínház játékstruktúrája, de az alapvető újítás és az új hang mindenképpen Ditróinak köszönhető.
Ahol most beszélgetünk, a Rózsavölgyi Szalonban látható, Molnár Ferenc írásaiból szerkesztett színházi est az író kevésbé ismert arcát mutatja fel.
Molnárt elsősorban a színdarabjaiból, a csillogó, pergő és szellemes vígjátékaiból, illetve néhány nagyobb regényéből, elsősorban A Pál utcai fiúkból ismerjük. De kevéssé ismerjük azt, hogy nagyszerű újságíró volt. Az egyik kezében a drámaírói-vígjátékírói tollát tartotta, de a másik kezében ott volt az újságírói is. Ha őszinte lehetek, kicsit talán fontosabbnak is tartotta az utóbbit. Ő maga inkább újságírónak, szerkesztően tartotta magát, aki mellesleg darabokat is ír. Nagyon éles szemmel, érzékenyen nézett végig azon a világon, az éppen felnövő Pesten, ezen az éppen megszülető világvároson, annak minden visszásságán, közéleti problémáin, a társadalmi egyenlőtlenségeken. Lehet, hogy miután meghajolt egy vígszínházi premier után a bordó függöny előtt, néhány óra múlva a New York kávéház karzatán írt egy cikket arról, hogy mi nem tetszik neki ebben a városban. Ezt a kétarcú Molnárt igyekszem bemutatni ebben a válogatásban, ahol alapvetően az ő újságírói munkásságára támaszkodom. Tehát lehet ezekből az írásokból színházi estét csinálni. Ez elsősorban annak is köszönhető, hogy miközben ezeket az újságcikkeket írta, akkor sem hagyta otthon a színházi agyát, a színházi gondolkodását, a színházi gondolkodásban edződött mondatait, a karakter- és jellemábrázoló képességét, az éleslátását, a humorát és a szellemességét. Valóban, ezekben a szövegekben egy személyesebb, egy jobban egyes szám első személyű Molnár Ferenc-i hang szólal meg, de ugyanolyan szellemesen és nagyszerű írástechnikával, mint a vígjátékaiban.
Ibsen Rosmersholmját rendezte nemrég a Rózsavölgyi Szalonban. Mi fogta meg a műben? Ma már más ritmusú, más erkölcsiségű világot élünk.
Mint minden klasszikus, így Ibsen és ez a darabja is arról ismerszik meg, hogy a saját korán túl is képes megszólalni. Nemcsak a saját korában íródott Zeitstück marad, hanem később is elővehető, olyan problémákat fogalmaz meg, olyan tematikákat jár körül, amelyek időről időre aktuálisak. A Rosmersholm régi kedves darabom, s most hozta elém az élet. Itt kaptam lehetőséget Zimányi Zsófiától, hogy a tavalyelőtti Molnár-estem után az idén ezzel foglalkozhassak rendezőként és színészként is. A lehető legkülönlegesebb és érzékeny költőiséggel variálja ebben a darabjában Ibsen a közélet és a magánélet problémáit, a közélet és a magánélet látszatait és hazugságait, és ezeknek egymással való kölcsönhatását. A darab megírása idején (1886) egy éppen nagyon megosztott országban írja ezt a művét. Az első olyan választás zajlik akkoriban, amely elsősorban pártérdekek alapján osztja meg a társadalmat. A konzervatív és az új gondolkodás, a már felborulni kész tradíció és a még nem teljesen megszilárdult új és haladó gondolkodás vívja ebben a színdarabban gyakran kicsinyes harcát egymással. Főhősünk, Johannes Rosmer, egy lelkész, aki éppen otthagyja a hivatását, és nem akar beállni egyik harcoló félhez sem. Úgy dönt, hogy a saját útját szeretné járni. Függetlenként, minden oldaltól függetlenként szeretné magához vonzani az embereket, hogy ő hozhassa el számukra az igazi boldogulást, a lelkek felszabadulását és megnemesítését. Azonban, mint minden jó Ibsen-darabban, itt is előbukkan valami a főhős múltjából, ami gyökeresen megváltoztatja a szándékait és az egész életét. Nyilván nem véletlen, hogy ezt a színdarabot idén áprilisban hoztuk színre, és mögé került díszletként a mi közéletünk, a mi mindennapjaink. Természetesen a mi szándékunk az volt, hogy ne maradjon meg ezen a szinten, hanem sokkal gazdagabban és árnyaltabban mutassa be az ember választási lehetőségeinek képtelenségét, mind a magánélet mind a közélet terén. A szabadság megélésének lehetőségeit, az önzést, a másokon való átgázolást azért, hogy a saját eszmeiségünket érvényesítsük mindenáron – ennek a tragédiáját boncolgatja ez a mű. Ezenfelül a feldolgozatlan múltnak a jelenre gyakorolt hatását. Nagyszerű színészgárda gyűlt össze a Rózsavölgyi Szalonban. Nagyon büszke vagyok, hogy velük együtt dolgozhattam, és hogy őket vezethettem ebben a nagyszerű műben. Úgy érzem, hogy a magukénak érzik ezt az estét, s szeretik játszani a darabot. A kisebb szerepekben Kútvölgyi Erzsébet és Zrinyi Gál Vince, a nagyobb szerepekben pedig Lukáts Andor, Gyabronka József és Láng Annamária a partnereim.
A színpadi és filmszerepek mellett (idei filmje Vitézy László: A színésznő) nemcsak az anyaszínházában, de az Óbudai Társaskörben is zenél, a Grund vígszínházi fiúzenekar kezdeményezője, alapítója, vagyis nem egy műfajú színész.
Az a szerencsém, hogy több színpadi műfajjal foglalkozhatok, igazából azokkal a művekkel, azokkal a szerzőkkel, akikkel úgy érzem, hogy dolgom van, és úgy érzem, hogy valamit tudok adni a közönségnek. Boldog vagyok, hogy kaptam erre lehetőséget odaföntről, és valójában csak megvalósítom egy magasabb tervnek a szándékait. Komolyabbra fordítva a szót… Nézze, ez a szakmám. Igyekszem a szakmámat teljesen, és a tehetségem legjavát adva, a legtöbbet dolgozva megélni, hogy a lehető legtöbbet nyújthassak a közönségnek.
Biztosan készül valami újra…
Most leginkább arra készülök, hogy egy kicsit kevesebbet dolgozzak, pontosan azért, hogy újult erővel dolgozhassak majd tovább. Szeretném továbbírni a Vígszínház történetét, s szeretnék újabb zenés és komolyabb előadásokat is. A jövő évadban a Pesti Színházban kezdek, Hegedűs D. Géza rendez egy Bulgakov-darabot, s abban játszom. Természetesen színpadra állok még több szerepben is.
Rendezi is fog?
Meglátjuk.
