Interjú Deborah Zoe Lauferrel
A Belvárosi Színházban október 9-én nagy sikerrel bemutatott Szemünk fénye című darab amerikai szerzője országunkba látogatott a premier alkalmából. Ez Deborah Zoe Laufer első színdarabja 2008-ból. Azóta hat egész estés drámáját mutatták be az Egyesült Államokban és a világ több pontján egybehangzó elismerésekkel kísérve. Az írónővel a bemutató napján ültem le beszélgetni az Astoria Szálló elegáns lobbijában.
Harsányi Domonkos és Deborah Zoe Laufer
Magyarországon előszeretettel fordítjuk kreatív módon a külföldi filmek és színdarabok címeit. Ez így történt az eredetileg The Last Schwartz néven futó darabbal is. Mi a véleményed a magyar címről?
Gergely (Zöldi Gergely, a darab fordítója) elmagyarázta, hogy az eredetileg The Last Schwartznak nevezett darab címe nem működne magyarul tükörfordításban. Amikor elmondta a Szemünk fénye jelentését angolul, rájöttem, hogy tökéletes választás. Egyfajta misztikus hatást ér el a nézőben, elgondolkodtat a mögöttes jelentéséről. Pontosan ezt szerettem volna elérni a címmel, úgyhogy remek választásnak tartom.
A főpróba alapján mik a benyomásaid a magyar feldolgozásról és rendezésről? Attól eltekintve, hogy a szöveget nem értetted.
Az érdekes az, hogy mindent értettem, amit mondtak. Nagyon pontos fordítás lehet, mert ismerem a darab ritmusát és végig tudtam követni. Minden fordulata ott volt, ahol lennie kellett. Nem láttam még idegen nyelven a darabomat, úgyhogy nagyon különleges élmény volt és úgy érzem, hogy egy pontos fordítás született. A színészek pedig nagyon érezték az ütemeket. David, a férjem tanúsíthatja, hogy nem szoktam minden feldolgozását szeretni a darabjaimnak. Többször volt már kellemetlen élményem, viszont amit tegnap láttam az felülmúlta minden elvárásomat. Ami egy kicsit meg is lepett, mert tényleg nagyon kritikus vagyok. Máté (Szabó Máté, rendező) mélyen értette a darabot. Végig kapcsolatban voltunk miközben rendezett, és nagyon jó kérdéseket tett fel. Nagyon tehetséges és érzékeny rendezőnek tartom. Tökéletesen értette a darab humorát, ami nagyon fontos.
A Szemünk fénye sok utalást tartalmaz az amerikai kultúrára. Nem tartottál attól, hogy a magyar nézők nehezen kapcsolódnak majd hozzá?
Ettől nem tartottam, bár van egy rész a darabban, egy híres amerikai baseballjátékosra tett utalás, ami biztosan nem működött volna máshol. Gergő így Morgan Freemanre változtatta, ami tökéletes volt. Jobban belegondolva még találóbb is, mint a baseballjátékos, Morgan Freeman többek közt Istent is játszotta, úgyhogy még viccesebben hat a környezetben.
Mit gondolsz, melyik színdarabod működne legjobban a nagyvásznon?
Az End Days című komédia a legtöbbet játszott darabom. Nagyjából nyolc feldolgozása született világszerte és egy nagyon univerzális történetnek tartom, úgyhogy szívesen látnám az adaptációját. Egy másik munkám, ami egy igazán aktuális problémát feszeget, a Levelling Up. Ez három, húszas éveikben járó gamerről szól, akik egy pincében, a Nevada sivatagban játszanak egész nap. A történet egy valódi jelenségen alapul, miszerint az amerikai hadsereg fiatal játékosokat toboroz drónok irányítására. A színdarab egy ilyen fiúról szól. Ezeknek az embereknek sokszor súlyosabb PTSD-je alakul ki, mint a fronton harcolóknak, mert a drónok kameráin keresztül mindent látnak, ami a harctéren történik, és erre nem lehet felkészülni. Ez egy olyan dolog, amiről több embernek kellene tudnia, szerintem jó film válna belőle.
Több mint tíz éve foglalkozol drámaírással, és ez idő alatt rengeteg különböző stílusú és témájú darabod született. Miként változtak az írói módszereid az évek alatt?
Kezdetben mindig nagyon személyes témákról írtam, és ilyen a Szemünk fénye is. Az utóbbi időben azonban a legtöbb darabom valamilyen aktuális, tudományos témáról, felfedezésről szól, melyekről podcastekben hallok, vagy olvasok róluk. Mivel a darabjaim nagyon specifikus témákkal foglalkoznak, az előkészületek sok időt emésztenek fel. Mielőtt nekikezdenék az írásnak, általában egy évig csak kutatok. A legfőbb kérdéstől szoktam kiindulni, amit ki szeretnék bontani a darabban, és miután ez megvan, keresek hozzá karaktereket, akiket ez foglalkoztathat vagy függhetnek tőle. Ezekbe a karakterekbe pedig bele kell szeretnem. Időt kell velük eltöltenem és alaposan meg kell ismernem őket, egy év kutatás után pedig mindezt hátrahagyni és végre elkezdeni az írást.
A férjem is tanúsíthatja, hogy mikor egy darabon dolgozom, minden ismerősömnek állandóan csak a történetről mesélek. Általában addig, amíg teljesen elegük nem lesz belőle és ekkor szoktam érezni, hogy itt az idő, hogy ne csak beszéljek róla, hanem végre elővegyem a papírt.
Ez kicsit úgy hangzik, mintha közvélemény-kutatást tartanál a történetről. A visszajelzések alapján szoktad is módosítani az eredeti koncepciót?
Pontosan. Megtudom, hogy milyen dolgokra hogyan reagálnak, mivel kapcsolatban vannak kérdéseik, és mit kellene jobban kifejteni. A legtöbb író nem szeret mesélni a készülőben lévő munkájáról, de nekem nincsenek ilyen gondjaim. (nevet) Olyan, mintha lenne egy közönséged, még mielőtt bármibe is belekezdenél. Nem ismered a történetedet igazán, amíg meg nem mutatod a nézőnek. Amikor elmeséled, ugyanúgy látod, hogy hol csillan fel az emberek szeme, vagy kezdenek el unatkozni. Ez egy nagyszerű mérce.
Ami leginkább megfogott az előadásban, az a karakterek jellemének kidolgozottsága. A jéghegy analógiát juttatta eszembe. Úgy tűnt, minden szereplő mögött rengeteg történet és titok rejlik. Miként dolgozod ki karaktereid személyiségét és építed be őket egy darabba?
Amikor az End Dayst írtam, mindegyik karakterhez kerestem egy könyvet, ami illett a személyiségükhöz. Általában igyekszem zeneszámokat is társítani hozzájuk, és sok időt töltök el velük a fejemben. Ezután pedig átírás, átírás után. Miután megvan a darab teljes vázlata, készítek egy változatot mindegyik szereplő szemszögéből, hogy megbizonyosodjak róla, mindenki okkal van a színpadon. Mikor sok karaktert mozgatsz egyszerre, mint a Szemünk fényében, nagyon sokat segít, ha átgondolod, hogy az adott jelenet hogyan hangozhat minden egyes karakter szemszögéből.
Amikor a saját életedből táplálkozva építesz fel egy történetet, hogyan tartod meg a távolságot? Hol húzod meg a határt privát szféra és alkotói szabadság között?
Ez egy nehéz dolog. A Szemünk fénye az én családi színdarabom. De mire a színpadra kerül, annyit változik és alakul, hogy nem lesznek olyan egyértelműek a személyes vonatkozásai. Van egy nőkből álló írói csoportom, akikkel minden héten találkozom. Nagyon szeretem őket. Mind nagyon viccesek, valódi karakterek. Így amikor először megírtam a Be Here Now-t mindegyikük megjelent a darabban, mint karakterek. Utána egyik átírásról a másikra, lassan elkezdtek megfogyatkozni, míg végül három karakter lett a hét nőből. Ezek a karakterek több személyiségnek az összegyúrt változatai. A Be Here Now esetében, ha jól emlékszem, 34 átírásom volt és mikor ennyiszer átdolgozol valamit, az eredeti személyek ismertetőjegyei már csak fel-felsejlenek a karakterekben. Bár igaz, ami igaz, az egyik barátnőmről, Patről mintázott karakter az ő nevén szerepel a darabban, és amióta Pat látta, cukkol vele, bármikor találkozunk. Hogy, na, ez is belekerül majd a színdarabba?
Olvastam, hogy a sikerek és elismerések ellenére egyik darabodat sem játszották még a Broadwayn. Mit gondolsz, miért lehet ez?
Az egy kisebb csoda, ha valami bekerül a Broadwayre. Rengeteg dolognak kell egyszerre működnie, hogy valamit beválogassanak. Kell, hogy legyen egy színházad, híres sztárszínészeid és rendeződ és nagy befektetőid. A drónos darabomat két éve felterjesztették, de mivel nem találtak mind a négy szerepre sztárt, így nem válogatták be. Jelenleg a legújabb darabommal kapcsolatban vannak egyeztetések, úgyhogy bizakodó vagyok. Remélhetőleg jövőre már a Broadway-előadásomról beszélgethetünk.
A legtöbb Broadwayn játszott darab népszerű filmek, regények, vagy más popkultúra-jelenségek musicaladaptációja. Ez miért lehet? És ha felkérnének egy sikeres film, vagy regény adaptálására, vevő lennél az ötletre?
Mivel nagyon drága egy musicalt összeállítani a Broadwayre, és jegyet sem olcsó rá váltani, ezért a nézők szeretnek biztosra menni vele. Ha olyan filmből, vagy könyvből készül a darab, amit már ismernek, akkor szívesebben nézik meg. Tehát a producereknek biztonságosabb befektetés egy már bejáratott terméket musicallé alakítani. Egy musical fölött három alkotó közösen bábáskodik. Az író, a zeneszerző és a dalszövegíró. Nekik pedig segít, ha van egy központi anyag, amihez mindhárman egyaránt fordulhatnak és így egyenlő kreatív kontrollal rendelkeznek. Ez egy nagyon izgalmas folyamat. A kérdésedre a válasz pedig: IGEN! Örömmel dolgoznék egy ilyen darabon, ha esetleg egy producer olvasná. (nevet)
Zöldi Gergely, Deborah Zoe Laufer, Orlai Tibor és Szabó Máté
Egy korábbi interjúdban említetted, hogy amikor befejezel egy darabot, kell, hogy legyen valami, amivel elkezdesz foglalkozni, különben komoly szorongás tör rád. Milyen témával foglalkozol a Be Here Now után?
A Be here now című színdarabot a Cincinnati Playhouse mutatta be, és nagy sikereket ért el a kritikusok és a nézők körében egyaránt. A darab kreatív rendezője elhívott egy kávéra és azt mondta, hogy szerinte ebből trilógia is lehetne. Úgyhogy a második részét nemrég fejeztem be, és azóta elkezdtem a harmadik darab kutatási folyamatait.
Minden történeted Amerikában játszódik és amerikaiakról szól. Gondoltál arra, hogy más kultúrákról, másféle közegekről is írj?
Jelenleg nagy átalakuláson megyünk át az Egyesült Államokban azzal kapcsolatban, hogy milyen történeteket lehet elmesélni, és kik mesélhetik el ezeket. Nagyon érzékenyek az emberek arra, ha valaki a saját kulturális tapasztalatain kívül más embercsoportok nevében beszél, akár egy történeten keresztül. Ha mindenki egyenlő időt és lehetőséget kapna a történetei elmesélésére, akkor valószínűleg nem lennének ilyen feszültségek. Viszont a mostani légkörben, amikor a többségi kultúra ennyire túlnyomóan van reprezentálva a színházakban, nagy tabu más kultúrákról írni. Ezért is helyeztem a legutóbbi darabomat és folytatásait saját közegembe, mert úgy érzem, erről szabad írnom. Nagyon kényes idő ez egy írónak.
László Lili, Szamosi Zsófia és Nagy Dániel Viktor a Szemünk fénye előadásában Fotó: Takács Attila
Tehát az alkotóknak érdemes valamilyen szinten öncenzúrát alkalmazniuk?
Egyfajta hisztéria uralkodik jelenleg. Ha valaki egy megbotránkoztató, viccnek szánt képet posztol vagy szöveget ír ki online, akár szexuális zaklatással is megvádolhatják. Egyensúlyt kellene találnunk, de valahol érthető is ez a hektikus állapot. A nagy változások csak feszültséggel és súrlódásokkal történhetnek meg, sosem békésen és csöndben. Mindenesetre remélem, hogy idővel sikerül majd hideg fejjel kezelnünk ezeket a kényes kérdéseket is.
A Szemünk fénye első jelenetében, amikor Bonnie a sziámi ikrekről beszél, rendkívül sértőn és gonoszan fogalmaz, de később kiderül, hogy mindez a személyiségéből és traumáiból fakad. Jelenleg olyan időt élünk, amiben az emberek annyira érzékennyé váltak mindenre, ami nem tartozik a politikailag korrekt jelző alá, hogy a mondanivalók mögöttes célzatait meg sem hallják. Ma már nem biztos, hogy ezt a jelenetet így írnám meg. Sokkal óvatosabb vagyok, mint azelőtt, pedig szeretek provokatív lenni.
