Beszélgetés Bata Évával
2009-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Marton László és Hegedűs D. Géza osztályában. Nyolc évet töltött a Vígszínházban, ahol főszerepek sorát játszotta. Jelenleg szabadúszó, a nézők jól ismerik A mi kis falunkból, vagy a nagy sikerű BUÉK című filmből. Látható a Centrál és a Katona József Színház előadásaiban is.
Bata Éva Fotó: Trokán Nóra
Amikor a szabadúszást választottad, hasonlóképpen képzelted el, mint ahogy az elmúlt két évben alakult a pályád?
Őszintén szólva nem képzeltem el előre. Miután lediplomáztam, bekerültem a Vígszínház társulatába, sőt, már az egyetemen is nagyon erős osztályközösség vett körül. Fogalmam sem volt, mi vár rám, ha kilépek ebből a védettségből, de lekopogom, egyelőre csak pozitív élményeim vannak.
Kezdetben volt benned félelem és bizonytalanság? Hiszen amennyire szabad lehetsz, annyira kiszolgáltatott is.
Persze. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szorongtam amiatt, hogy lesz-e munkám. De annyira erős volt bennem az elhatározás – és ezzel együtt a kíváncsiság –, hogy felülírta ezt a szorongást.
Nyilatkoztad is valahol, hogy ekkor már senki sem tudott volna lebeszélni róla. Mi vezetett idáig, és mi erősítette meg benned a döntést?
Nagyon hosszadalmas és nehéz döntés volt, több mint két éven keresztül rágódtam rajta, hol erősebben, hol mérsékeltebben éreztem a késztetést. Nem tudok olyan konkrét pillanatot felidézni, ami véglegessé tette az elhatározást. Egy átlagos vasárnap délelőttön letisztult minden, nem maradtak bennem kételyek.
Egy idő után esetleg alábbhagyott a „repülés”, és úgy érezted, már nem gondolkodnak annyira benned?
Nézd, amikor a Vígszínházhoz szerződtem, az első két-három évben majdnem mindent én játszottam el. Később, ahogy idősödtem, és jöttek a fiatalabb kolléganők, változott a társulat szerkezete, úgy változott az én helyzetem, szerepköröm is. De ez így természetes, soha nem okozott törést bennem, nem ez volt az elsődleges oka annak, hogy eljöttem.
Bata Éva és Stohl András – Kasimir és Karoline Fotó: Horváth Judit
Mondhatjuk azt is, hogy nem a Vígszínházzal volt problémád, hanem abból a zárt közösségi létből akartál mindenképpen kilépni, aminek több mint egy évtizede részese voltál?
Lehet mondani, igen. Nem meglepő, hogy ha az ember sok évet tölt el ugyanazon a helyen, egy idő után új impulzusokra vágyik. Én is szerettem volna olyan kollégákkal, rendezőkkel találkozni, akikkel addig nem dolgozhattam. Leginkább talán emiatt álltam a sarkamra. Senkinek nem tartozom elszámolással, magamnak kell megteremtenem azokat a helyzeteket, amelyekben jól lehetek.
Hogyan, milyen mérce alapján választod ki azokat a munkákat, amelyeket elvállalsz, s mi az, amit elutasítasz?
Nem nagyon volt még olyan, amit elutasítottam. Ha mégis előfordult, az praktikus okok miatt nem jött össze.
Nem tudtál, nem akartál nemet mondani, vagy mindig olyan feladatokkal találtak meg, amelyek közel álltak az ízlésedhez?
Olyan felkéréseim voltak, amelyek rettenetesen érdekeltek, és azt gondoltam, megéri kipróbálni. Nyilván ez sok mindentől függ, leginkább attól, hogy ki a rendező, milyen a csapat, mi az alapanyag, és hol kell játszanunk. Eleinte csak érezni lehet mindezt, a többi útközben derül ki, de mindig hallgatok a megérzéseimre, és ez eddig bejött.
A mi kis falunk is ebbe a körbe tartozik? Nem okozott fejtörést, hogy részt vegyél egy kereskedelmi csatornán futó sorozatban?
Azért nem, mert nagyon jó szerepnek tartottam, és érdekelt Teca figurája. Ráadásul remek csapattal, jó hangulatban dolgozhattam. Miért ne csináltam volna?
Viszonylag későn kezdtél filmezni, de az elmúlt években szerepet kaptál a Veszettek, a Testről és lélekről, a BUÉK című alkotásokban. Nagyon más koncentrációt, játékmódot igényel a filmes jelenlét?
Inkább az energiát kell másképp beosztani. Míg a színházban a próbákon 10-től 2-ig, az előadásokon este 7-től 10-ig kell a maximumot nyújtani, a forgatáson rövid idő alatt viszonylag sokszor kell megismételni az adott jelenetet, nagyon rá kell kapcsolódnia az idegrendszernek ahhoz, hogy bírja ezt a monotonitást. Mindenesetre azt vallom, hogy csak egyfajta színészet létezik, legfeljebb a közvetítő csatorna különböző. A Vígszínház nagyszínpadán más gesztusokra és energiára van szükséged, mint egy lakásszínház ebédlőasztalánál vagy éppen a kamera előtt, de ugyanúgy magadból dolgozol.
Említetted, hogy nagyon jó, erős közösséget alkottatok az egyetemen. Már az elején kialakult a szükséges összhang, vagy valamivel később éreztetek rá egymásra?
A harmadik rostán már szoros kapcsolatban voltunk egymással. Többségünk ugyanabba a csoportba került, míg Petrik Andreát, Rusznák Andrást és Józan Lászlót egy másikba osztották. Azonnal megtaláltuk a közös hangot, ami később még jobban elmélyült, megerősödtek a viszonyok, elfogadtuk egymást, nagyszerűen tudtunk együtt dolgozni, ami áldásos helyzet volt.
Nemek és igenek Fotó: Horváth Judit
Jól mutatják ezt vizsgáitok is, mint a Lír, amit az egyetem kertjében játszottatok, vagy a fáj Forgács Péter rendezésében, mely komoly figyelmet keltett. Miért lett annyira meghatározó az az előadás?
Leginkább azért, mert együtt találtuk ki és építettük fel. Agota Kristóf A nagy füzet című regényéből dolgoztunk, vagyis nem klasszikus drámai alapanyagot választottunk. Megkaptunk bizonyos fejezeteket, és azon kellett agyalnunk kettes-hármas csoportokban. Olyan formát alakítottunk ki Forgács Péter segítségével, hogy folyamatosan mindenki bent volt a játéktérben. Mintha bábszínházban lettünk volna, egy paraván mögött játszottunk, ott történt a kellékezés is. Emlékszem, amikor szükségem volt valamire, mondjuk egy törölközőre, kinyúltam érte, s addigra már valaki a kezembe adta. Rendkívül intenzív együttlét volt az első perctől az utolsóig, ami komoly energiát képes adni, és előrelendíti a közösséget. A Lír másfajta munka volt, mert Zsótér Sándor tanár úr erős elképzelésekkel érkezett, ott – bár mindannyian sokat dolgoztunk – nem tudtuk annyira egyenletesen elosztani a feladatokat.
Marton László és Hegedűs D. Géza osztályában végeztél, és a Vígszínházba kerültél. Könnyen beilleszkedtél az ottani társulatba?
Ma visszagondolva úgy látom, nem volt ezzel problémám, szerencsére jól tudok működni az ilyen helyzetekben. Sokat segített, hogy mindenki ismert, hiszen a Vígszínházban voltam gyakorlaton. Aztán rögtön dolgozni kezdtem, és a munka összehozott bennünket, új kapukat nyitott a közösségen belül.
Nagy lendülettel, főszerepek sorával indult a pályád. Ezt hogyan élted meg akkor? Természetesnek vetted, hiszen fiatal színésznőként szeretted volna magad minél jobban megmutatni?
Nagyképű lennék, ha azt mondanám, természetesnek vettem, hogy már a második évadomban Júliát játszom, mert én voltam akkor a fiatal színésznő. Úgy vélem, egészségesen éltem meg mindezt, mert amit kaptam, annak örültem. De szeretném hozzátenni, hogy ezek a szerepek nem hullottak csak úgy az ölembe, keményen megdolgoztam velük.
Mostani munkáidra térve, először beszéljünk a Kasimir és Karoline című darabról, melyet a Centrál Színházban ez év elején mutattatok be Alföldi Róbert rendezésében. Vele dolgoztál már korábban is. Milyen volt a mostani találkozás?
Játszottunk együtt a Bárka Színházban, egy beugrás alkalmával, a Vígszínházban pedig ő rendezte a Danton halálát, amelyben egy kisebb szerepet kaptam. Az is emlékezetes munka volt, most pedig fantasztikus másfél hónapot töltöttünk együtt. Pontosan tudtam, hogyan dolgozik, erős víziója van az előadásról, kialakul a fejében a forma, tudja, hogy mit jelent neki a történet, mit akar üzenni általa, és igyekszik kihozni a színészeiből a maximumot.
Könnyen lépést tartottál vele?
Erről őt kellene megkérdezni, de úgy érzem, hogy együtt haladtam vele. Azt szoktam mondani, hogy ha valaki nem tudja felvenni az ő tempóját, akkor menthetetlenül lemarad, és abból többnyire szorongás, megfelelni akarás és sértődés lesz, ami rendkívül kártékony.
Karoline figurájában mi érdekelt leginkább?
Az elrontások. Az, hogy hogyan éli meg az ember, amikor rosszul dönt bizonyos helyzetekben, de akkor nem tudja felmérni, csak utólag szembesül ennek súlyával. Ez érdekelt benne, meg az, hogy hogyan csúsznak el az emberek közötti viszonyok félreértések, meggondolatlanul kimondott szavak miatt.
Úgy éreztem, nem lehet könnyű végigvinni az előadást, fokozott koncentrációt igényel tőletek.
Igen, alapvetően a szerkezete miatt van így. Ödön von Horváth nagyon sűrű anyagot hozott létre, amihez állandó készenlétben kell tartani az idegrendszert, miközben fogalmazni is kell, hogy megmaradjanak a gondolatok, s ne a „löttyös indulat” vigye el az egészet. Robi ennek a helyes arányát próbálta megtalálni, legalábbis így érzékeltem, ami színészként is nagyon izgalmas feladat.
Ugyanott játszod a Nemek és igenek egyik főszerepét. Egy nemi erőszak tárgyalása zajlik, miközben baráti összejövetelek során egyre inkább felszínre kerülnek a Lengyel Tamással általatok megformált házaspár problémái, hazugságai. Milyen kérdésekkel szembesíti a nézőt az előadás?
A legfontosabb kérdés szerintem az, hogy mit kezdünk a bűneinkkel, hogyan dolgozzuk fel a későbbi életünkben mindazt, amit a múltban elkövettünk.
Ehhez hogyan viszonyul Kitty, akit játszol?
Úgy tűnik, mintha oltárra helyezné a bűneit. Különben nehéz beszélni erről a nőről, mert még mindig küzdök vele, próbálom megtalálni az igazságát, és bár többször játszottuk, még nem áll olyan biztosan a lábán, ahogy azt szeretném.
Schmied Zoltán, Bata Éva és Lengyel Tamás – Nemek és igenek Fotó: Horváth Judit
Fontosnak tartod, hogy a szerepeiden keresztül beszélni tudj olyan problémákról, amelyek itt és most körülvesznek minket?
Feltétlenül, de amikor egy szereppel foglalkozom, mindig a figura igazsága érdekel. Önmagamat persze nem tudom kivonni belőle, de ebből a szempontból lényegtelen, hogy Bata Éva mit gondol bizonyos kérdésekről. Ha valaki kifejezetten rám kíváncsi, üljön le velem egy kávéra.
A Centrál mellett a Katona József Színház közönsége is láthat, ugyanis beugrottál a Berlin, Alexanderplatz, valamint a Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler című produkciókba. Hogyan esett rád a választás?
Nagyon egyszerű volt a történet. Kovács D. Dániellel dolgoztam a Vígszínházban a Don Juan című előadásban, és megkért, hogy a Berlin, Alexanderplatzban vegyem át Pálos Hanna szerepét. A másik darabba Gothár Péter hívott, akivel szintén ismertük egymást egy korábbi munkából, és beugrottam Rezes Judit helyére.
Milyen kihívást jelentett, hogy már futó előadásokba kellett beállnod, és csatlakoznod a Katona jól összeszokott csapatához?
Volt bennem némi izgalom emiatt, de igyekeztem alaposan felkészülni, és úgy gondoltam, ha teszem a dolgom, akkor nagy baj nem lehet. Nagyon kedves, segítőkész csapatba kerültem, jó élmény volt. Sajnos a Berlin Alexanderplatzot éppen most vették le a műsorról, de a Kombit játszani fogom a következő évadban is.
Nemrégen ért véget a színházi szezon. A nyár a pihenésről fog szólni?
Igen, a pihenésről, a strandolásról, az olvasásról. Most már nagyon rám fér. És kíváncsian várom a soron következő feladatokat.
