A Gyulai Shakespeare Fesztivál
Nagyszerű érzés volt egy hetet büntetlenül dagonyázni az irodalmi kánonban, mégis hiányoltam a minél több és intenzívebb színházi munkát, mely magas színvonalon, de „eltávolítja” Shakespeare-t a papírról.
Diákcsínyszerűen nevettető, intellektuális agymenés Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba: Hamlear – Gyulai Várszínház, Bartók Kamaraszínház – Sipos Imre Fotók: Gyulai Várszínház
A rekkenő hőség ellenére kellemes sétálgatni Gyulán, az éttermek, fagyizók kiválóak; magas, lombos fák árnyékolják az utcákat, mintha a város olykor szemérmesen rejtegetné csodás épületeit. Erkel szülőháza, a Százéves Cukrászda, a Ladics-ház mind olyan helyszínek, melyeket kár volna kihagyni, ha az ember Gyulára látogat. A Békés megyei település (az ‘50-es évek megyerendezéséig megyeszékhely) kulturális szempontból a vidéki városok élvonalában jár, ennek egyik jeles mutatója a Várszínház 58. évada, melynek a június 28-tól július 4-ig tartó Shakespeare Fesztiválján vettem részt.
A 16. éve megrendezett Shakespeare Fesztivál hagyományosan minden esztendőben új tematikára épül, idén a „Shakespeare, amikor magyar” volt az alcím, jelesül csak magyar társulatok Shakespeare-előadásai szerepeltek a programban, s azok köréből is törekedtek a kortárs szerzők reprezentációjára. Az előadások mellett könyvbemutatónak is helyet adtak, de akadt itt koncert és tudományos konferencia is, a fókuszban azonban mindig a drámaírás atyja, William Shakespeare állt.
Rujder Vivien, Kovács Lehel, Borbély Alexandra és Takátsy Péter – Othello – Katona József Színház
A Gyulai Shakespeare Fesztivál első esti játéka a Katona József Színház Othello előadása volt, az Erkel Ferenc Művelődési Központ modern terében szép számmal gyűltek össze az érdeklődők. Mindenképpen erős kezdésnek számít Székely Kriszta rendezése, a The Doors- és egyéb slágerekkel átszőtt, karmazsinvörös padlón előadott klasszikus. Kovács Lehel Jágója mindenkit lejátszott kivétel nélkül, holott a Katona József Színház kifogástalan gárdája vette körül, olyan színészek, mint Borbély Alexandra (Emília), Bányai Kelemen Barna (Othello), Rujder Vivien (Desdemona). Márton László 2009-es fordítása nyers, gyakran durva szöveg, a rendezőnő ehhez fordulva helyezte bárdolatlan diszkóközegbe „Velence négerének” történetét. Kovács Lehel irigységgel, becsvággyal, féltékenységgel és rasszizmussal telt, mitugrász karaktert hoz színre. Az előadásban Jago a kedélyi ellenpont, úgyszólván az egyetlen humorforrás, viccvetélytársa legfeljebb a ritkán, de annál hatásosabban felbukkanó Montano (Vajdai Vilmos) lehet. Jago dagonyázik a maga alkotta diszharmóniában, az egész Othellót áthatja valami általános idegbetegség, ami alól nem kapunk föloldozást.
Másodnap délután a kaposvári harmadéves egyetemisták előadását láthattuk a Kamarateremben (osztályfőnökeik: Uray Péter és Kéri Kitty). A produkció címe: Rómeó-misszió (előzőleg, június 28-án ízelítőt adtak elő belőle a diákok szabadtéren, a Világóránál). A Rómeó-misszió rendezője ugyanaz a Vidnyánszky Attila, akinek a grandiózus, négyórás opusát láttam korábban a Nemzeti Színházban. A kaposvári verzió annak valamiképp szerényebb és személyesebb lenyomata, mindössze másfél órában. Jól áll az missziónak a vizsgaelőadás-jelleg, gondolok itt arra, hogy a történet eljátszása mellett összképet kapunk az osztály zenei és fizikai kondíciójáról; kellemesen hat az élőzene és a tizenhárom diák folyamatos karakterváltása. A Rómeó-misszió fél-interaktív, az előadás egészét záró, fragmentált szerelmi dialógból minden néző kap egy kis vallomást. A kaposváriak megérdemelt sikert arattak.
Az esti táncelőadást nehezebben fogadta a fesztiválközönség. Kulcsár Noémi, Harangozó Gyula-díjas koreográfus társulata hihetetlen energiabedobással, káprázatosan táncolt a Várszínház színpadán, a Vihar cselekményi szövevénye azonban még az avatott olvasó számára is homályos maradt. Mintha az előadás nem adott volna egyértelmű kulcsot ahhoz, hogy történetmeséléssel él-e, vagy asszociatív képekkel dolgozik. Egyszer csak színpompás jelmezeket öltöttek a táncosok és különböző Shakespeare-alakokat jelenítettek meg, ebbe kapaszkodva már részben kifejlett a színlap egyik mondatának értelme: „A Kulcsár Noémi Tellabor társulat táncosai […] gondolják újra és tovább Shakespeare művészi számvetését […]”, hiszen hagyományosan Shakespeare utolsó darabját a szerző írástól való búcsúzásaként szokás értelmezni. Izgalmas mindezt a tánc nyelvén szemlélni, ám sajnos elmarad a mélységi (zsigeri) kapcsolódás, ami a táncelőadások értő élvezetéhez elengedhetetlen.
Kamera, Tik-Tok, Facebook Live és szelfi szőtte át a királydrámát – III.Richárd – Csíki Játékszín
A fesztivál harmadik napján, június 30-án volt látható a III. Richárd, a csíkszeredai Csíki Játékszín előadásában (helyszín: Erkel Ferenc Művelődési Központ). Kamera, Tik-Tok, Facebook Live és szelfi szőtte át a királydrámát, amely a programfüzetben meghirdetett másfél óra helyett kétszer másfél órát tett ki. A nyomdai malőr ellenére a csíki társulat a hét egyik legerősebb előadásával büszkélkedhet. A címszerepet alakító Kozma Attila lenyűgözően uralja a színpadot, ebben csak a Bukinghamet játszó Veress Albert tud versenyezni, kettejük játéka még most is a szemem előtt lebeg. Vladimir Anton rendezése remekül alkalmazza a jelenkor virtuális eszközeit: a brit királyi környezetet és jelleget némiképp megőrizve – erre utalnak a jelmezek (tervező: György Eszter) és az Egyesült Királyság himnuszának fütyülése mellett egy 1936-os felvétel V. György temetéséről – egy olyan fájóan ismerős politikai elitet mutat meg, melyből hiányzik a valódi államférfi, és az ország sorsa egy befolyásos csoport érdekeinek szolgálata mentén dől el. Ebben a közegben Gloster csupán bűnösségének mértékével tűnik ki. Az előadás csaknem negyede a nézőtéren játszódik, melyet hol jobban, hol kevésbé használ ki a rendezés; viszont minden hiányérzetünkért kárpótol az egyik utolsó jelenetsor, ami amfiteátrumra emlékeztető, síneken mozgatható lépcsősorokon játszódik (díszlettervező: Eranio Petrușka). Richárd a végzetes csata jelenetében a kör közepén áll, a többi szereplő a lépcsőkön ülve ritmikusan tapsol, miközben a szerkezet körbe-körbe forgatja őket. A kaotikus jelenet közepette ér a felismerés, mennyire komplex és átgondolt kép ez: a drámairodalom egyik legkitűnőbb gazembere tapsvihar közepette bukik el.
Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila – Shakespeare/37
Július első napját egy általam nagyon várt esemény övezte: a Shakespeare/37 projekt három darabját mutatták be felolvasószínházi előadás formájában (helyszín: Kamaraterem). A projektről röviden annyit érdemes tudni, hogy Magács László és Meister Natália Nóra alapötlete nyomán 37 ismert magyar szerzőt kértek föl arra, hogy írjanak nagyjából húszperces etűdöket Shakespeare egy-egy drámájából kiindulva. A színházi jelenetek egyébiránt filmes feldolgozásra készültek, a Webszínház oldalán most is elérhető és letölthető több epizód. A mostani, gyulai eseményen Márton László Athéni Timon-, Tasnádi István Szeget szeggel- és Vörös István III. Richárd-feldolgozása volt látható. Közülük két szerző, Vörös István és Márton László, nagy örömünkre eljött és színpadra is lépett, a jeleneteket rendező-konferáló Hegedűs D. Géza oldalán. A színészek nem kisebb művészek voltak, mint Petrik Andrea, Márkus Luca, ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós. Mielőtt megkezdődtek volna a minimális díszletű minielőadások, a két szerző és a rendező beszélt a projektről és a koncepcióikról. Hegedűs D. Géza kifejtette, hogy az előadott jelenetek nem pusztán fragmentumok: az Athéni Timon-átirat szövege két részre bontva keretes szerkezet ad a játéknak. Márton László – aki többször fordított Shakespeare- elmondta, hogy az Athéni Timont egyik kedvencének tartja, bár köztudottan a drámaíró legpesszimistább darabja, ritkán tűzik műsorra.
Hegedűs D. Géza és Petrik Andrea – Shakespeare/37
Saját jelenetének megírásakor a szerző ugyanazokat a forrásokat választotta, mint amelyeket William Shakespeare: Thuküdidész és Plutarkhosz munkáit felhasználva alkotta meg saját Athéni Timonját. Az Athéni Timon „előadásán”, a szerzői utasításokat maga az író olvasta be. A szöveg egészen archaizált, végig rímes formában íródott, tulajdonképpen az eredeti mű sűrítménye. Hegedűs D. Géza alakítja a mizantróppá vált Timont: „valamikor a közjóért fáradoztam, most a közrosszért” – hangzik el a mondat. Ahogy az eredeti műben, itt is Timon beszél a legtöbbet, barlangja elé járulnak az egyéb szereplők, nekik fejti ki az új államáról alkotott gondolatait. Márton László szövege egészen elüt az utána következő, modern környezetbe ékelt Tasnádi és Vörös művektől. A szerző helyett Hegedűs D. Géza olvasta fel az instrukciókat a Szeget szeggelben, melynek műfaji megjelölése: „érzékenyjáték céges környezetben”. Tasnádi a tőle megszokott lazasággal, ötletességgel és éllel nyúlt a bécsi történethez: Angelo (Vecsei H. Miklós) Tasnádinál cégvezető, aki a vállalat szabályaira hivatkozva rúgja ki Claudiot (ifj. Vidnyánszky Attila), az elbocsátás oka pedig, hogy Claudio teherbe ejtette kolléganőjét, Júliát (Petrik Andrea). Claudio a („Károlin, levelezőn”) teológiát tanuló húgát, Izabellát (Márkus Luca) küldi el főnökéhez, hogy közbenjárjon ügyében. Tasnádi átirata rájátszik a metoo-témára, prózában írt mondatain még felolvasás közben is érződik a színpadra szántság: a remek dialóguskezelés és a poénok gyakorlott színházi szerzőre utalnak. Természetesen nem maradhatnak el a közelmúlt botrányaira utaló mondatok, például: „bukni fog, mint az a tornász polgármester” és a többi. Ugyancsak céges környezetben jelenik meg Vörös István III. Richárdja, új címén Gloster Kft. A szerző a III. Richárd egyik leghíresebb jelenetére, Lady Anna és Gloster kettősére koncentrált átiratában; emellett kifejtette, hogy véleménye szerint a III. Richárd tökéletes mű, és voltaképp „minden jó dráma a III. Richárd parafrázisa”. Az átirat részben verses, a „megfelelő pontokon” pedig próza. Gloster (Hegedűs D. Géza) vállalkozóként tűnik föl, neve: Gere László, munkatársának felesége, Anna (Petrik Andrea – a filmes verzióban is ő alakítja ezt a szerepet) érkezik hozzá, hogy férje üzletből való kifúrása miatt beszéljen Gerével. Gere hamar a lényegre tér: „Mielőtt kimondanám, hogy szerelmes vagyok beléd, felelj, leszel-e a gazdasági igazgatóm?” Bár, Anna elmondása szerint undorodik Gerétől, szép lassan enged a férfi közeledésének. A drámairodalom egyik legösszetettebb jelenete méltó feldolgozásra került a fekete humorral mívesen operáló Vörös István által. A felolvasószínházi előadás zárásaként Timon tér vissza és megássa saját sírját. „A kapzsiság trilógiája”, akár ezt a címet is adhatnám a fesztiválon bemutatott performansznak, meglehet, a három egymást követő Shakespeare 37-es feldolgozás épp különbözőségei miatt volt izgalmas: egyéni stílusuk és világlátásuk összehasonlíthatatlan parafrázisokat szült.
Lóvátett lovagok – Vígszínház
Július 2-án a Vígszínház négy éve futó előadását, a Lóvátett lovagokat kapta a közönség a Tószínpadon. A kiváló színészgárda ellenére az előadás igen vérszegény képet ad Shakespeare egyik legpikánsabb művéről. Kimagasló alakítást nyújt Seress Zoltán, aki Armadóként hórihorgas, esetlen jelenség, az előadás minden poénját túlszárnyalja egyetlen mozdulatával. Az este egyre hűvösebb lett, végül a második felvonásra eleredt az eső, szerencsére még az iskolamester (Kőszegi Ákos) és a tiszteletes (Gados Béla) amatőrszínjátszó előadása szárazon maradt, így végre volt min nevetni a háromórás előadás hosszúra nyúlt perceiben. Talán a tér, a távolság miatt (a fővárosban ezt az előadást a Pesti Színházban játsszák) sem „jutunk be” a Pater Sparrow tervezte zöldellő kertbe, pedig mindent egybevetve szép és igényes komédia lenne a Lóvátett lovagok.
A fesztivál utolsó előtti napján, július 3-án tartották az idei „Shakespeare, amikor magyar” témakörhöz kapcsolódó irodalmi konferenciát. Előadói voltak: Almási Zsolt, Fábián Annamária, Fazekas Sándor és Pikli Natália, valamint Szőnyi György Endre, a Shakespeare Bizottság tagja, professor emeritus. Elek Tibor fesztiváligazgató nyitotta meg a konferenciát; elmondta, a továbbiakban a legfrissebb Shakespeare-kutatásokkal ismerkedhetünk meg. Az első előadó Pikli Natália volt, a Magyar Shakespeare Bizottság elnöke, a reneszánsz angol irodalom szakértője, témája a Rómeó és Júlia fordítástörténete volt. Pikli kitért a szerelmes karakterek kultúrába ágyazottságára, színpadon kívüli életére, majd kifejezetten a magyar előadásokról beszélt. Előadását a különböző fordítások összevetésével zárta, kitérve pár kényes Rómeó és Júlia-mondatra. Fazekas Sándor (egyetemi tanár) készülő tanulmányából, azaz Vörösmarty Mihály szonett- és drámafordításairól adott elő. Ahogy megannyi 18-19. századi író, úgy Vörösmarty is először németből fordította Shakespeare-t, ám az 1830-as évek végére megtanult angolul, így a Julius Caesart és a Lear királyt már a nyelv ismeretében tudta magyarra ültetni. A költő több drámának is nekifogott, de a szabadságharc keresztbe tett munkájának. Fazekas Sándor a meglévő fordításokat hasonlította össze a Vörösmarty-versekkel, illetve párhuzamot vont a Szentivánéji álom és a Csongor és Tünde közt; Lear egyes mondatai is visszaköszönnek a Csongor és Tünde Nemes karakterének megszólalásaiban. A következő előadó Almási Zsolt, egyetemi tanár (a Magyar Shakespeare Bizottság ügyvezető titkára), aki főként adatokkal készült: a Macbeth hazai színházi trendjeit vizsgálta, a rendszerváltás előtti és utáni állapotokat összehasonlítva, vidéket és Budapestet górcső alá véve. Arra is választ kaphattunk, hogy ki volt a legfiatalabb Macbeth, illetve, hogy a rendszerváltás előtt miért születhetett több előadás a skót darabból vidéken. Mindezek után az ELTE-n tanító Fábián Annamáriáé lett a szó, aki a Shakespeare-művek adaptálási lehetőségeiről, típusairól és problémáiról beszélt, az eseményt Szőnyi György Endre zárta, aki meghatározó színházi élményiről tartott előadást, mintegy további kedvcsinálónak a Shakespeare-nézéshez. Bár már hatodik napja tartózkodtam a fesztiválon, mégsem kaptam Shakespeare-mérgezést, ennek oka talán az, hogy e sok irodalomtörténész és egyetemi tanár annyiféleképpen látja a nagy drámaszerzőt, hogy egy pillanatra sem laposodik a konferencia, de még a velük folytatott workshop sem.
A felemás Lóvátett lovagok után igazán elkezdtem vágyni valami bőszen nevettető Shakespeare-komédiára. A Pesti Magyar Színiakadémia növendékei épp a személyes kedvencemet, az Ahogy tetsziket (náluk Ahogy teccik) hozták el július 3-ára. Eredetileg a Tószínpadra szánták, ám az időjárásjelentés esőt jósolt, így végül az Erkel Ferenc Művelődési Központba szorult az előadás, és máig rejtélyes okokból kifolyólag fél órás késéssel kezdtek. Harminc fiatal tehetség a színpadon, a Wolt futárszolgálat nagy világoskék táskái: egyéni történetek, nyomokban Shakespeare-t is tartalmazóak. Úgy érzem, az Ahogy teccik „belső használatra készült”, és bár hatalmas lehetőség az elsőéves (!) diákok számára, minden igyekezetük ellenére egy ilyen tematikus fesztiválon való részvétel még nagy falat volt nekik. A produkció nem alkotott egy egészet, gyakran vált kuszává, a személyes történetek beemelése pedig valamiért épp személytelenné és általánossá tette a játszókat. Mindenesetre fiatalos levegővel töltötték meg a várost: szerdán, csütörtökön és pénteken is előadták az Ahogy teccikben is felhangzó „slágerüket”, a Hej tulipán, tulipán dallamára írott, rapbetétekkel fűszerezett Tiszta szívvelt.
Cári Tibor zeneszerző
A Shakespeare Fesztivál utolsó napjának délutáni programja az UNITER-díjas Cári Tibor koncertje volt, My Shakespeare Songs címmel. A zeneszerző különböző Shakespeare-előadásokhoz komponált részleteket és megzenésített szonetteket hozott Gyulára. Cári hétköznapi farmer-pólóban lépett a Kamaraterem színpadára, félszegen zongorázni kezdett, szépen lassan megjelentek a zenekar más tagjai is, a húrokért Kiss Attila színész, a dobért Veress Albert szintén színész felelt. Vajda Boróka színésznő énekelte szonetteket, feltéve az i-re a pontot, bearanyozva az egészen elképesztő muzsikát. Olykor mintha Piazzolla hektikus dallamai csendülnének föl, csak épp a vegytiszta dél-amerikaiság hiányzik belőlük, egy idő után elengedem magam, és nem próbálom meg beskatulyázni Cári Tibor munkáit, csak hátradőlök és élvezem a semmihez sem fogható élményt. Az alkotó zenéjével már többször találkoztam, de csak a színpadon, abból is látszik, mennyire érzékeny és művelt, hogy az akkor hallottak szinte belesimultak az előadásba, most pedig itt tündökölnek. Kár, hogy elröppen a másfél óra, kár, hogy nem kapott nagyobb teret a zene, úgy érzem, hiányozni fog.
A szöveg uralkodott a színház fölött – Hamlear- Gyulai Várszínház, Bartók Kamaraszínház
A vasárnap este – és egyben a Gyulai Shakespeare Fesztivál – utolsó előadása a zseniális Hamlear. Az ősbemutató (a Gyulai Várszínház és a Bartók Kamaraszínház közös produkciója) irodalmi alapja Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba közös műve. Könyvbemutatójukat a Fesztivál keretében tartották. A Hamlear már az ott lefolyt beszélgetés alapján is izgalmas, humoros anyagnak ígérkezett. Az esti előadás maximálisan visszaigazolta a rendkívüli intellektussal és humorral átszőtt beszélgetés kiváltotta várakozást. Aki a könyvbemutatón felbuzdult, nem csalódott: a darab a színpadon is elképesztően egyedi, diákcsínyszerűen nevettető, intellektuális agymenés. Már csupán Koltai Róbert jelenlétéért érdemes megnézni, de a szememben Nagy Ervin és Sipos Imre váltak az este hőseivé. A Hamlear röviden a Hamlet és a Lear király összemosása, a két tragédia komédiává formálása mellett; mélyebbre pillantva viszont egy olyan „magyarított” mixtúra, mely beemeli történetvezetésébe Bánk bánt (Sipos Imre), ezzel teret adva megannyi „interkulturális” poénnak. Adott alapból egy ziccer, a Hamlet és a Bánk bán királynéinek névrokonsága – a Gertrúd/Gertrudis nevet egészen biztosan többen összekeverik az iskolában – ám ezen túl Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba nevetségessé teszi a mindhárom műhöz kapcsolódó, betanult imádatot. A kimagasló színészi teljesítmények dacára úgy gondolom, hogy rengeteg múlik az írók munkáján, és ahogy az egész fesztivál ideje alatt, úgy az ősbemutatón is azt érzékeltem, a szöveg uralkodott a színház fölött.
Összegzendő a Gyulai Shakespeare Fesztiválon szerzett tapasztalataimat, ezzel a mondattal végszót is adhatnék. Ezen az intenzív egy héten, véleményem szerint Shakespeare-rel inkább „papíron”, irodalmi és tudományos formájában találkozhatott a nagyérdemű. Kísérő programként, az előadások másnapján, a fesztiválon résztvevő középiskolások, szakírók és minden más érdeklődő számára nyitott beszélgetést tartottak, a moderátorok a fent említett irodalmi konferencián előadók voltak. Hasznos és jó hangulatú beszélgetéseken vehettünk részt; ismereteket szerezhettünk a Shakespeare-darabok korabeli előadásairól, a magyar fordításokról és a szerző életművének egyéb titkairól. Emellett még kiemelném a zenei regisztert: ismételt laudáció Cári Tibornak és munkatársainak! Nekem, bölcsészhallgatónak, nagyszerű érzés volt egy hetet büntetlenül dagonyázni az irodalmi kánonban, mégis hiányoltam a minél több és intenzívebb színházi munkát, mely magas színvonalon, de „eltávolítja” Shakespeare-t a papírról. Mindent egybevetve azonban a Shakespeare Fesztivál izgalmas és sokrétű tapasztalat volt, kíváncsian várom, milyen jelszóval indul majd 2022-ben.
