Dühöngő – Hétpróbás Társulat
Két színész. Hét próba. Egy előadás.
Azaz repertoáron már két előadással rendelkezik a nemrég Szabó Veronika és Lestyán Attila által alapított, független társulat. A Hétpróbás Társulat elnevezés nemcsak a próbafolyamat módja, hanem az itthon egyre nehezebb helyzetbe kerülő független színházak miatt is beszédes. Dühöngő című előadásukban arra keresik a választ, milyen témái, formái és elengedési módjai léteznek a mindennapokban egyre inkább tetten érhető belső feszültségnek és frusztrációnak.
A két színész az Akciós istenek című esküvő-performanszuk jelmezében fogadja a közönséget, és nyomban felrúgja a nézőtér – színpad általában megszokott megosztási rendjét. A Pestújhelyi Közösségi Ház pódiumán körben állva együtt tornázunk kicsit, aztán köszönünk egymásnak, majd osztozunk két kakaós csigán is. Egy közösségteremtési rítus résztvevőivé válunk, aminek csúcspontja, amikor hangosan, együtt ígéretet teszünk, hogy az előadással kapcsolatos tetszésünket és nemtetszésünket egyaránt kifejezzük az alkotók számára érthető és nyilvánvaló módon. Ez a bemelegítő performansz nem tolakodó, nem erőltet senkire semmit, inkább segít ráhangolódni az előadás formájára és szabályrendszerére: együtt létezve a térben bármit megtehetünk, ami a másik szabadságát nem gátolja.
A bevezetőt követően a nézőtéren foglalunk két sávban helyet. Az így egyfajta küzdőtérré átalakult játszóteret zenére maga Lestyán és Szabó rendezi be asztallal, két székkel, JBL hangszóróval és teás csészékkel, és be is világítja. Leülnek egymással szemben, és várják, hogy a forralóban felforrjon a víz. Ez a kezdőkép egyszerűen és frappánsan fejezi ki a düh és a feszültség közben megélt lelki és testi folyamatokat: tényleg olyan érzés sokszor, ahogyan a vízforraló működik: elindul, fokozódik, tetőzik, abbamarad. Ezt a gondolatot a performansz címe és a játszók érdekesen torz grimaszai is alátámasztják: valóban az elfojtott harag és düh képi és fizikai megjelenítésével van dolgunk.
Zavarba ejtően sokáig tart ez a néma jelenet. Végül egy-egy csésze tea mellett a színészek elkezdenek beszélgetni. Stopperral mérve, egységnyi időn belül tárgyalnak ki olyan témákat, amik őket nagyon bosszantják vagy frusztráljak. Az asztal két oldalán papírlapokon feltűntetett témakörök között személyeseket ( Anya, Apa, Testem, Önmagunk stb.) és általánosabbakat is (Hétköznapi dolgok, Világ, Színház stb.) találunk.
A játszók Veronikaként és Attilaként osztják meg gondolataikat, véleményüket és feszültségüket, minden témához eltérő mennyiségű időt és különböző előadási módot rendelve. Hol higgadtan, hol egymás szavába vágva, hol pikírten, hol hadonászva, hol csak az egyik, hol csak a másik kommunikál az adott témáról. Az eltérő kommunikációs formákkal nemcsak a különböző módon dühös és ingerült embertípusokra reflektál, hanem azt is megmutatja, össztársadalmi szinten más-más témák milyen hangulatú kommunikációt válthatnak ki belőlünk. Például a hétköznapi dolgok okozta frusztráció Lestyán Attilához hasonlóan akár egy perc alatt, üvöltve is ki tud belőlünk szakadni, míg az anyával kapcsolatos problémák megfogalmazását emelkedő hangsúlyok, szeretetteljesen kifakadó mondatok jellemezhetik, ahogyan Szabó Vera esetében is.
A virtuális világ, az applikációk és a digitalizáció térhódításának köszönhetően manapság az emberek előszeretettel vezetik le dühüket az interneten, például videójáték vagy becsmérlő Facebook-komment formájában. Ám a Dühöngőben minden igazi a maga fizikai valójában és a megnyugvásért bármit meg lehet tenni, amit csak elképzelnek a játszók – és elképzelünk mi. Ezt a levezetést szolgálják a beszélgetős részeket elválasztó kétperces, eltérő stílusú zenei betétekkel megtűzdelt szünetek. Kezdetben ezek a szünetek csak a két performeréi, azt csinálhatnak szinte abban a két percben, amit akarnak, hogy feldolgozzák a téma okozta, felhevült érzéseket. Így egyszer Attila cigizik vagy tornázik, másszor Vera futja körbe- körbe a játszóteret, vagy csak a sötétben ül némán, hallgatva a témában aktuális, számára fontos dalt.
A látottak és hallottak a nézőben is felhevült érzéseket, gondolatokat, netán feszültséget is okozhatnak, és ezt az alkotók sem hagyják figyelmen kívül. Lestyán és Szabó jó dramaturgiai érzékkel, természetességgel nyit a közönség felé, ezáltal nem válik felesleges geggé az előadás elején megrendezett rítus.
A nyitás legkézenfekvőbb jele, amikor a választott levezetési mód a cseréptörés. A teáskancsó és más porcelánok szétzúzása azonban már nemcsak a színészek privilégiuma, hanem a közönség joga is lesz. Ez a jogkör pedig bővül, amikor később mindenki azt csinálhat szabadon a szünetben, amit szeretne. Tényleg így volt. A szabad választáson keresztül adja meg Lestyán és Szabó a felszabadultság és a felgyülemlett érzelmek kicsatornázásának örömét.
Merthogy tombolni, dühöngeni és a negatív érzelmeket ilyen-olyan módon kiönteni megkönnyebbülést is jelenthet. Pozitív hozadékkal jár az érzelmet megélő számára, talán ezért is fogalmazzuk meg sok esetben vágyként a belső feszültség külső feloldását: úgy szeretnék most kiabálni, törni-zúzni, őrjöngeni! Úgy széttörném azt. Olyan jó lenne, ha…
Lestyán Attila és Szabó Veronika ezt a felüdülést, a nem agresszív, hanem természetes emberi mivoltból fakadó düh kieresztésének pozitív hozadékát mutatja be és vezeti rá a közönséget. Nem mindig szép az élet. Nem tudjuk mindig lecsendesíteni az elmét, és nem tudunk mindig politikailag korrektek lenni. Nem vagyunk tökéletesek.
És amikor ez a tudat a beszélgetés-szünet etűdsorozatok folyamán végre nem (kizárólag) szégyenérzettel és bűntudattal, hanem felszabadultsággal és talán egy kis elfogadással is jár, önfeledten mondjuk a két színésszel a zárójelenet metál-rockos-zúzós, maguk szerezte düh-szimfóniájának refrénjét. Vagyis ordítanánk, ha nem feszélyezne, hogy ők mikrofonba kiabálnak, és különben is, mégiscsak színházat nézünk, amivel egy rakat belénk vésett íratlan szabály és nézői gátlás párosul. Ezek a fránya mechanizmusok! Pedig úgy ordítanánk akkor is meg most is, hogy mindenki kapjon be valamit!
