Beszélgetés Tana-Kovács Ágnessel
Pantomimszínészként indult, egy baleset kettétörte ezt a pályát, de a színház maradt, annak minden területével. A Szkéné volt, lett és maradt a mindene. Jó ideje annak művészeti vezetője. Tana-Kovács Ágnessel beszélgettünk.
Fotók: Bodnár Zsófia
A te életed a Szkénével, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de nagyon erőteljesen összefonódik. Mennyire folytonos ez az ötven év a Szkéné történetében?
Ötven évvel ezelőtt a műegyetemisták elszántsága, akarata hívta életre a színházat, ami aztán az évek során apró lépésekben fejlődött. Az amatőr színjátszást tekintem a gyerekkornak, a szocializmus alatti forradalmi létet a serdülőkornak, ezt követte a fesztiválokkal és kurzusokkal tarkított fiatal felnőtt kor, a mostani pedig az érett felnőttkor, ami magas művészeti minőségen alapul. Ez a fajta felnőttség arra predesztinálja a Szkénét, hogy jó szülő legyen és ismét a fiatalok felé forduljon. A színháznak állandó felfrissülésre van szüksége, arra, hogy teret és támaszt adjon, otthont nyújtson. Ez tartja fiatalon, s remélem, szellemileg soha meg nem szűnik ez az attitűd. Jószerivel én a hetvenes évek elejétől látogattam rendszeresen a Szkénét: Schilling, Jeles, Ascher, Somogyi, Árvai, Gaál Erzsi rendezései vonzottak oda.
Aki oda egyszer elvetődött, azt úgy hiszem, „megfertőzte”, bárhova is került később, hordozta ezt a nyomot. Mi a Szkénének az a nagyon erős hatása, amit magával vitt, mint egy iskolát?
A Szkéné mindig is szellemi központként működött, képes volt idevonzani az újat, a nem megszokottat kereső alkotókat, belőlük közösséget alkotni. Van a Szkénének számomra egy virtuális társulata, amelybe beletartozik az összes progresszív rendező, színész, zenész, táncos. Ők egy alkotói közösség, ők a Szkéné, ahol nem csak fizikai, de szellemi átjárások is vannak, s ez bizonyíthatóan jó irányba mozdítja el egymás alkotásait.
Gondolok itt a régiekre is, a Stúdió K-ra, Horváth Csabára, Horgas Ádámra. Hosszú a névsora azoknak, akik a mostani alkotásaikon is hordozzák a szkénés múltat.
Valóban, de hát a Szkéné egy csoda, a néző, az odalátogató művész ennek részese, megajándékozottja. Mivel mélyen hiszünk a színházban, a művészet gyógyító erejében, az érzelmekben, az értelemben; ennek a csodának az előidézői voltak a régiek, és vagyunk mi ma is… Jelenleg is arra törekszünk, hogy minden előadásunk eredeti és magas színvonalú legyen. Hogy egy-egy előadás segítsen önmagunkat felfedezni, ami csakis az alkotó és néző közös varázslata által jöhet létre. Igen, aki ebben a közegben dolgozott, nem felejti. Igazad van, hiszen kortárs drámaíróink, Székely Csaba, Háy János, Tasnádi István, Parti Nagy Lajos már a Szkéné közönsége és közössége ismeretében írják darabjaikat számunkra.
Az természetes, hogy egy alkotói közösség, a forma ennyi évtized alatt szükségszerűen változik. Mi az, amihez, mint alaphoz, makacsul ragaszkodsz, ami a folytonosságot biztosítja?
A személyes és alkotói szabadság maximális tiszteletben tartásához.
Szép az eszme, de ez nehéz döntésekkel, olykor konfliktusokkal járhat.
Néha igen, de visszatekintve az elmúlt tíz évre, két olyan eset volt, amikor egy jelenet kapcsán kéréssel fordultam az alkotókhoz, hogy ne úgy. Ez nagyon csekély szám, az évi hat-hét bemutatót tekintve. Inkább vélemény volt, mintsem beleszólás az alkotásba. Olyan körülményeket teremtünk, ahol mindenki kiteljesítheti az elképzeléseit.
Pantomimesként kezdtél a Szkénében M. Kecskés Andrásnál. Bár olykor még színészként is látunk, azt a pályát fel kellett adnod. De szinte minden területén dolgoztál a színháznak, készítettél jelmezt és díszletet, rendeztél, most művészeti vezető vagy. Fájt, hogy a színészet megszakadt?
Egy balesetben megsérült a gerincem, kényszerből kellett abbahagynom. Akkor drámának fogtam fel, de később rájöttem, áldás, hogy a színpad mellett találtam magam. Innen indult el, hogy néhány kollégámmal megalapítottuk – amikor a menedzselés itthon még ismeretlen volt – a Casus Kortárs Művészeti Menedzserképző Kollégiumot, s a kortárs képzőművészet, zene, tánc, performansz gondozásával, szakemberek képzésével kezdtünk foglalkozni.
Akkor nem gondolhattátok, hogy évtizedek múlva egyre sanyarúbb lesz a függetlenek helyzete. Hogyan éltek túl?
Míg korábban a TAO-rendszer változása okozott komoly problémát, a helyzet most még nehezebb, hónapok óta nincs színház, szinte csak kiadásaink vannak. Minden kreativitás az online térben zajlik, hiányzik a személyesség. Kísérleti jellegű, kényszerből a médiaművészet területére tévedünk. Összességében inkább szól a művészek szorongásairól, egzisztenciális félelmeiről, vagy azok átmeneti megoldásáról. Szinte minden pillanatunk a túlélésről szól, miközben felvetődik az a kérdés is, hogy mi a célja az ilyen módon létrehívott alkotásnak. Kényszerből született megoldás vagy egy új formája a színházi megjelenésnek? Szerintem mindenképp csak egy kísérlet a kapcsolatteremtésre, ez is több a semminél, de a közös játékot, élményt nem pótolja.
Szerinted törést szenved a hosszú kihagyás után a színház?
Abban bízom, hogy egy több ezer éves hagyomány nem szűnhet meg egy láthatatlan vírus miatt, a nézők rajongása úgyis visszaállítja majd az eredeti rendet. Számomra akkor indul majd újra, amikor már nem maszkban, távol egymástól, félve létezünk, amikor előadás után egymást lapogatva, ölelgetve gratulálunk a sikerhez, amikor nagyokat vitázunk, nevetünk a nézőkkel vegyülve. Fájdalmas maszkban látni magunkat…
Innen nézve az is felemelő. Az utolsó színházi élményem a III. Richárd betiltva című előadásotok volt.
Szikszai Rémusz rendezése, Meyerhold és Szikszai álma igen, valóban felemelő. Ugyanaz történt, mint ami az évtizedek alatt már néhányszor, hogy Rémusz a hely adottságait kihasználva megnyitotta az óriás ablakot, ami Budapest panorámáját tárja elénk. Összeért a múlt a jelennel, és sejtette a jövőt.
A színháznak állandó felfrissülésre van szüksége
Mit jelent számodra az alapítás, a felépítés: alapító tagja voltál az Artus Stúdiónak, a Forte Társulathoz szinte a kezdetekkor csatlakoztál. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján nagyon sok független társulatnál jelen voltál.
Magvető típusú ember vagyok, nagyon sokszor jelen voltam, bábáskodtam valaminek a születésénél. Amikor már látom a fejlődést, ott számomra lényegében a történet véget ér. A szellemi izgalmat, a lendületet a struktúra születése, kialakítása adja, a működtetés, az eredmény learatása már nem az én dolgom. Tovább lépek, új izgalmakat keresek. Altruista alkat vagyok, ha valaki segítségre szorul, mint karóember, mellé állok. Ez itt, a Szkénében újra és újra szükséges. Azt hiszem, a több évtizedes tapasztalaton túl leginkább az intuícióim irányítanak, az a kis belső hang döntéshelyzetben mindig megsegít, és a kitűnő kollégáim, barátaim. Néha kettő az egyben. Végtelenül szerencsés vagyok, hogy nagyon fiatalon találkoztam a színházzal, s annyira megfogott, annyira az életem természetes része lett, de még mindig ott van bennem az újító szándék, a hit képessége. Olyan természetes a színházi lét nekem, ahogy a Szkéné az én életembe simul. Számomra ez egy egység, lehetetlennek tartom, hogy a Szkéné megszűnjön. Épp most, amikor az ötvenedik évfordulóra egy csodálatos gálaműsorral készültünk. De azt látom, hogy a kulturális vezetés részéről jelenleg nincsen arra határozott központi elképzelés, hogy a független szféra hogyan fog ebből a rettenetes regresszióból kikavarodni. Szolidaritást, támogatási készséget civil kezdeményezésekben tapasztalok leginkább. Félek attól, hogy a művészek, a műszaki kollégák erejüket vesztik. Takarításból, pincérkedésből, ételkihordásból nem tudják a családjukat fenntartani, de erre kényszerülnek jövedelem híján hónapok óta.
Miközben a Szkéné befogadó színház, állandó társulatok, a Vádli, a Forte, a Nézőművészeti Kft, és a Pintér Béla és Társulata jelenléte jellemzik. Mennyiben határozzák meg a Szkéné karakterét?
A rezidens társulatok jelenléte egyfajta alapot, biztonságot ad, és igen, meghatározza a stílust. Az arculatot kimondatlanul is ők finomítják, a nálunk fellépő többi társulattal együtt. A Szkéné karakterét nem egy vezéregyéniség határozza meg, szerencsére, önmagát artikulálja már egy jó ideje, így, minőségében nagyon hasonló előadások születnek. Van egy kimondatlan elvárás, hogy mindegyik előadás megindító, egyedi, elgondolkodtató, a közéleti kérdésekre finoman reflektáló legyen. Hogy a színpadon őszintén, méltósággal fogalmazódjon meg az emberségünk, az egymáshoz, a társadalomhoz, a konfliktusokhoz, adott esetben Istenhez való viszonyunk. Arra fókuszálunk, hogy a maga összetettségében értsük meg az emberi érzelmeket. Estéről-estére legyen valami katartikus elem, ami betölti a nézők szívét és elméjét. A világra irányuló kérdéseink egyformák, csak a válaszok módja váltakozik, színesedik, finomodik vagy durvul. Esetleg pimasz, hihetetlen vagy trágár.
Rendezett nálatok a fiatal rendezők közül Hegymegi Máté, Tarnóczi Jakab. Művészeti vezetőként fontos, hogy ráláss az egész szakmára, ismerd a formálódó tehetségeket.
Alapvető feladata minden művészeti vezetőnek, hogy figyelemmel kísérje a következő generáció pályája alakulását. Én nem csak a vizsgaelőadásokat követem, a köztes vizsgákra is eljárok, sokat utazom határon túlra, főiskolások találkozóira. Ha a Szkéné hosszú távon sikeres szeretne lenni, tíz évre kell előre gondolkodnia, meghatároznia a csapásokat, amelyek mentén előrehalad. Hegymegi Mátét a Vas utcai színpadon, Tarnóczi Jakabot Salgótarjánban, mindkettőt munka közben, egy rendezésekor láttam először. Azt láttam bennük, ott van a kezükben a jövő színházának egy-egy kulcsa. Később, szintén Salgótarjánban láttam Jakabtól Kleist Eltört korsóját, úgy hatszáz figyelő szemű, koncentráló gimnazistával egyetemben. Ha tudja valaki, hogyan félnek a színészek ennyi tinivel szemben állni a színpadon, az tudja miről beszélek. Feszült csend volt. Ezek után került a Szkénébe az előadás.
S hogy mi a legfájdalmasabb dolog? Elengedni valakit, valamit. Jakab ma már a budapesti Katona József Színház rendezője, de a nálunk töltött egy-két éve alatt készült Shakespeare Vízkereszt-átirata! Ugyanilyen fájdalmas volt mostanában elengedni a Fodor Tamás főszereplésével játszott I. Erzsébet című előadást. Annyira meghatározója volt a Szkéné karakterének, annyira esszenciálisan összefoglalja mindazt, amit a színházról gondolok. Azt reméltem, soha nem kell elbúcsúzni ettől az előadástól, de Szikszai Rémusz rendező elképzelhetetlennek tartotta, hogy Bercsényi Pétert – aki külföldre költözött – valaki mással helyettesítse. Morálisan tökéletes döntés. Ilyen csak nálunk eshet meg.
Alapvetésnek érzem a Forte Társulat A nagy füzet című előadását. Amikor először láttam, úgy éreztem, erre mondják talán, hogy világszínház. Ez a Szkéné ma, A nagy füzet, a Bűn és bűnhődés, Pintér Béla Parasztoperája, a Titkaink, a Nézősöktől az Eleven éjszaka, a Fajok eredete, a Bányavidék két drámája, a Vádlitól a Caligula helytartója, Hegymegitől a Kohlhaas, és sorolhatnám. Ikonikus előadások. Egymást alakítják, gyúrják, formálják. Úgy artikulálódnak egymás mellett, mint egy kórus, nem lóg ki senkinek a hangszíne. Egy valami nem számít a műsortervnél, a barátságok, az érzelmek. Ott szigorúnak kell lennünk, ott a ráció az úr.
Elég érzékeny kapcsolatod van a színművészetisekkel, szinte minden előadásuk, vizsgájukat látod. Mit gondolsz az SZFE-vel történtekről?
Mintha egy dilettáns író görög drámautánzatát látnám egy abszurd, tehetségtelen dramaturgia mentén, ahol a rendező a tapsrendet dolgozta ki először, ahol a statiszták főszerepet kapnak, a nagy művészek a kórusban debütálnak, az arénában a nézők kiabálnak, a Deus ex machina késik. Messze vagyunk még a katarzistól.
Egy jelenetben például azt látom, hogy a nagy példaképem, a színházépítő Zsámbéki Gábor mágus ott ül kint, a tetőn, a görög scene tetején, mint őrt álló katona, s én letérdelve köszöntöm. De ha maga Robert Wilson, vagy Peter Brook akarna bejutni oda, azt sem hagyhatná. Hatalmas tömegjelenetek, felvonulás, és ki tudja, hol van még a vége.
Nagyon sok közös tervünk van a mostani generációval, igen komoly tehetségeket látok. Nem kívánok elszakadni tőlük, feladatom, feladatunk segíteni, pályára állítani őket. Nagyon sok, azóta már világhírű művész ezeken a deszkákon csetlett-botlott, tette meg az első lépéseit. Így a következő generációt is óvó szemmel figyeljük! Lesz itt még sok híresség, csak ezen a rémes, valóban görög drámákhoz hasonló időszakon legyünk végre túl. Egyszer és mindenkorra.
