Beszélgetés Mácsai Pállal
Hozzánk az értelmiség jár, olyan nézők, akiknek az a kulturális beágyazottságuk, amire az Örkény reflektál, és ez a Katonában, a Radnótiban is így van. A Vígben is.
Fotó: Dömölky Dániel
Amikor először felmerült, hogy igazgató vagy művészeti vezető lehet, milyen színházat képzelt el? Mit szeretett volna megvalósítani, és mi az, amit időközben átírtak a körülmények?
Amikor másodszor képzeltem el, ilyet képzeltem, amilyen az Örkény. Volt terepismeretem, és annyi önismeretem is, hogy világos legyen, hogy a hely és az én alkatom találkozásából mi fog kijönni. De engem eleinte egy kisebb hely létrehozása érdekelt. Nem akartam általában színházigazgató lenni, korábban már létező helyek vezetésére jelentkezni; egy új helyet terveztem, pár színésszel, körülbelül a Stúdió K méretében, jártam pincéket és üzlethelyiségeket, elhagyott földszinti irodákat. Nem magamnak csak, ezt az akkori Madách Színház akkor boldogtalan színészei is ihlették, és persze néhány minta. Egy kis hely, ahol újra lehet kezdeni. Nem is kell minden nap játszani. Ez nem sikerült, és mikor jött a Madách Kamara átvételének lehetősége, azt gondoltam, hogy a struktúrában ugyan, szigorúbb keretek között, de itt is újra lehet kezdeni, talán meg lehet csinálni, létre lehet hozni egy új entitást, ki lehet kalapálni magunkból azt, amire vágyom. Elég messziről indultunk, itt akkor bulvárt játszottak, magas színvonalon, amit sokan szerettek. Erősen beágyazott hang volt ez, Hofi Géza is élt, az ő műfaja is megkötötte a színház műsorát. Nem szoktak erről beszélni, azért említem, mert nemcsak a mi eltökéltségünk hozta létre a színházat, hanem az is, hogy Hofi halálával éppen lezárult egy korszak.
A bulvárra vonatkozó érzelmeit értem, de Hofi más lapra tartozik. Úgy látta, hogy az ő személye, kultusza okán nem téríthető el a Madách Kamara a könnyedebb műfajoktól, vagy személy szerint vele és az ő estjeivel volt problémája?
Azért említem, mert akkora gravitációja volt, hogy mellette nehezebb lett volna másféle művészetet csinálni. A szakma és a közönség is nehezebben követett volna ekkora ingást. A Madách Kamaráról máig mindenkinek Hofi jut eszébe. Ám váratlan halála kicsit kontúrtalanná tette a színházat, így a nézőink könnyebben fogadták el az új hangot.
A kérdés második részére a választ azzal kezdeném, hogy semmit nem lehet elválasztani a kortól, amiben létezik. Sem az nem igaz tisztán, hogy Hofi a Kádár-rendszer udvari bohóca volt, sem az, hogy bátor ellenálló lett volna. Ő a hetvenes-nyolcvanas évek egyik intézménye volt, a kor embere. Természetesen a tehetségéből lett az, aki: nem sztár, több annál. Összeért benne a dionüszoszi bohócéria és a rafkós megmondóember hétköznapi filozófiája. A kispolgári kabaréhagyomány általa ugrott át a kritikus kedélyű, öntudatos melós alakjába, és ez az eredeti hang sokszor még az aktuális értelmiségi közérzetet is kifejezte. Hogy miért hagyták beszélni, és ő hol vonta meg a határt azért, hogy hagyják, azt éppen mostanában lehet újra zsigerből érezni, van egy sor ismerős minta: a „kinek lehet, kinek nem”, a három T-zés. Nem véletlen, hogy a liberális oldal azért szakad éppen szét, mert ki itt érzi az erkölcsi határt, ki ott. Szóval, Hofi a nyolcvanas évek elejétől lépett fel a Madách Kamarában. Önálló entitás volt a házon belül – és annyira erős hatású előadó, és persze annyira sikeres, hogy ottléte átsugározta az egész működést. Hét végén például csak olyan előadás mehetett a színházban, ami kilencre véget ért, hogy tízre be lehessen építeni az Élelem bére díszletét. De ez csak technikai apróság, fontosabb, hogy ilyenkor nehezebben jönnek szóba művészi szempontok, mert erejénél, egyértelműségénél fogva a kabaré diktál. Hofinak járt egy hely, egy ilyen fellépési esély – a probléma, amit kérdez, nem Hofi estjei, hanem az, hogy nem lehetséges egy épületben hétvégén a Hoféliát, a többi napokon pedig Hamletet játszani. Ez művészileg áthidalhatatlan. Ahogy – ugyanabban az időben, egyébként – áthidalhatatlan lett a nagy Madáchban a Macskák bemutatásával a Webber és a Három nővér közti szakadék is.
Fiatal rendezőként a Madách Színházban – ahová Kerényi Imre hívott – volt néhány munka, a Gettó, a Nyílt tengeren, a Téli rege, a Pisti a vérzivatarban, később a Mario és a varázsló, A tribádok éjszakája, ahol szorosabb kapcsolatom alakult több kollégával. A Madách magas színvonalú prózajátszási hagyománya csak az emlékekben élt, a repertoár egy szórakoztató körúti színházé volt. Ami komolyabb irodalom színre került, hamar megbukott, a színház közönsége máshoz szokott.
A Madách Kamarában is, ritkás prózai, vagy művészszínházi kísérletek között, egyértelműen sikerszínház működött. A két lovat nem lehetett egy fenékkel megülni, ez világos volt. Akkor léptem ki a Madáchból, szabadúsztam, visszajártam játszani a Kolos István rendezte darabokat, vele szoros és egyetértő kapcsolatban voltunk, és keresgéltem a kis helyeket, és a magam helyét is. Aztán, amikor a Madách átépítése után a Kamarát a tulajdonos, a főváros le akarta választani a nagyszínházról, azzal, hogy a Kamara mint bulvárszínház majd csak eltartja magát, megkeresett Kerényi, hogy mi lenne, ha ő egy olyan dolgozatot adna be, mely szerint a Kamara vezetését én átvenném mint művészeti igazgató, és ezt a leválást végigvinném. Én megfogalmaztam néhány egyszerű, bár akkor többeknek reménytelennek tűnő feltételt, ő pedig elfogadta ezeket.
Milyen feltételeket szabott?
Hogy egy új színházat csinálunk a Madách Kamarából, és ehhez létrehozzuk a körülményeket. Ezt tartották többen reménytelennek, és azt, hogy nem spórolni fog rajtunk a fenntartó, hanem előbb-utóbb többe fogunk kerülni. A feltételek mind azt célozták, hogy ne bulvárszínház legyen, hanem művészszínház. Hogy visszaállítjuk az eredeti szakmai jogokat, mint a komolyan vett társulat, az elsőrendű irodalom, a hosszabb próbaszakasz és így tovább… valamint, hogy Kerényi nem szólhat bele semmilyen művészi döntésbe. Elfogadta. Az ő feltétele pedig az volt, hogy ötmillió forintot ad a színház per produkció, hogy hetvenöt százalékos nézettséget kell elérnünk az új darabokkal, és akkor lehet levenni régi előadást, ha bemutattunk egy újat, és azt elegen nézik. Ezt én fogadtam el.
Így is lett? Betartotta Kerényi Imre az ígéreteit?
Maradéktalanul. Mindketten betartottuk a megállapodást az alatt a három év alatt, amíg együttműködtünk. Majd Szirtes Tamás lett az igazgató, addigra lett saját repertoár, kialakult a társulat magja, tizenöten voltunk, és átneveztük a színházat. Újabb hét évig együtt voltunk a Madách Színházzal mint fiókintézmény, ezt a Madách nagyon tisztességesen viselte, majd leválasztottak és megalapítottak minket mint önálló színházat.
Fotó: Dömölky Dániel
Azt mondja, olyan lett, amilyennek képzelte. Milyen? Adna egy portrét az Örkényről?
Prózai drámaszínház, egy nagyszerű színházi hagyományokkal rendelkező városban. Támaszkodik erre a hagyományra, játékmódot és műsorrendet is értve ezalatt, emellett kíváncsi az újra, ami nem az avantgárd laboratórium-jellegű működését jelenti, hanem sokféle eredmény kombinációját, magas minőségigényt, ami a szövegválasztást, az elemzést, a rendezést, a formanyelvet, a színjátszást illeti.
Emlékszem, az átnevezés után keresett olyan rendezőt, aki elsősorban az Örkényhez tartozik, rendszeresen rendez, részt vesz az arculat formálásában, kontrollt jelent, és a többi… jött Ascher Tamás, többen mások, végül Bagossy László lett a befutó.
Ascher a Katona főrendezője, én örülök, hogy mi vagyunk a másik színház, ahol rendszeresen dolgozik a városban, ő az a mester, akivel esemény is, fontos is dolgozni. Kétévente egyet rendez nálunk. Ugyanígy Mohácsi János. Zsótérral is többször dolgoztunk, de vele nem alakult ki szorosabb kapcsolat. Bagossy volt a tag nálunk, idén ment el.
Zsótér nem illett a profilba?
Zsótér korszakos művész, de Bagossy találta meg velünk leginkább a hangot, mi is vele, meghatározó rendezőjévé vált a színháznak. Az emblematikus előadások jó részét ő rendezte.
Miért ment el?
Erről nem szeretnék beszélni.
Szakmai konfliktusuk volt egymással? Személyes?
Válás után az egyetlen, amit a felek egymásnak adhatnak, ha nem felejtik el a másikból azt, amit kaptak tőle. Köszönjük Bagossynak a számos kiváló előadást. Hogy ő mit őriz meg abból, amit tőlünk kapott, az most már nem ránk tartozik.
A fiatalabbak felé haladva, Gáspár Ildikóról szeretném kérdezni, aki az utóbbi években ugyancsak meghatározó rendezője a színháznak, és akit dramaturgként régóta nagyra becsül…
Neki is alapvető szerepe van a színház hangjának kialakulásában. A darabválasztásban és a horizont meghatározásában, amit ez a színház megcéloz, egyaránt. Egy dramaturg esetében nemcsak arról van szó, hogy mit csinál a szöveggel, hanem arról is, ahogyan jelen van a próbán. Ő az a típus, aki a rendező társa. Beleszól. Van olyan rendező, akit ez irritál, van olyan, akit inspirál, és van olyan is, aki egy darabig támaszkodik rá, majd irritálni kezdi. Én a középső csoportba tartozom.
A Macskajáték, a József és testvérei meghatározó dramatizációk. A Tóték is az… De kihagyhatatlan a jelenléte A filléres opera, A hülyéje, A kék angyal esetében, ahogy kihagyhatatlan az Apátlanok, a Bohémélet, a Finito, a Jógyerekek képeskönyve, a Különóra és A kopasz énekesnő, a Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj és a Nő a múltból esetében is.
Milyennek látja rendezőként?
Hol szeretem, hol nem. Ahogy másokat is. Én Ildit par excellence rendezőnek látom, aki különböző okokból néhány körrel később kezdte el ezt a szakmát, mint kellett volna. Akinek az ízlése, formakészsége, gondolkodási szigora kivételes. Majd megérti mindenki.
Ha jól tudom, Polgár Csabában a HOPPart előadásait látva fedezte fel a rendezőt.
Így van. Láttam a rendezéseit és arra kértem, rendezzen nálunk is. Ma már szerződött rendezőnk, ahogy színészünk is, és elsődleges a szerepe színházban. Ők egy generációval fiatalabbak, mint én, és hosszú távon rendezői a színháznak. Rendezett már nálunk Widder Kristóf és Szenteczki Zita. Jövőre visszajönnek, és jön Hegymegi Máté és Tarnóczi Jakab is. A 2019-2020-as évadban a húszas-harmincas generációt képviselik négyen, a negyvenest hárman, és én vagyok a szenior. Ez tudatos, a jövő színházára vagyok kíváncsi, annak szeretnék egyre nagyobb teret adni és azt találkoztatni a mi társulatunk tudásával.
Választhatnak a fiatal rendezők? Darabot?
Persze.
Nem egyértelmű.
Vannak címek, amelyekre nemet mondok, de nincs kényszer, hogy „vagy ezt, vagy semmit”. Nem mintha ördögtől való lenne, hogy a színház javasol darabot – ez létező szakmai helyzet. De engem az érdekel, ha hívok valakit, hogy neki mi jut eszébe rólunk, nem az, hogy nekünk mi jut eszünkbe róla.
Mikor mond nemet?
Ha nem aktuális, ha nem kiosztható, ha biztosan eladhatatlan, és így tovább. Egyáltalán nem csak a fiatalok esetében fordul elő. Sokkal több darabot vetek el, vagy vetünk el közösen, mint amennyit bemutatunk. Öt-hét bemutatónk van, rengeteg cím merül fel. Ez színházban így van. Mint az aranymosás. Ami fennmarad néhány kör után is, azt is körbenézzük még számtalanszor.
Az aktualitás mennyire fontos önnek?
Elsődlegesen. Bár ez a kérdés az utóbbi években mindössze arra szokott vonatkozni, hogy egy-egy előadás mennyire bírálja a NER-t, közéletileg is sokféle aktualitás van, és szakmailag is. Elsődleges súllyal esik a latba, hogy milyen a közéleti reflektáltság minősége és erkölcse, röviden az ízlése, aztán hogy mennyi esély van benne stiláris vagy színészpályákat meghatározó újdonságra. Kulcstényező a kioszthatóság, számít, hogy milyen a szöveg nyelvi aktualitása és rétegzettsége, hol játszották utoljára, mikor és miért, mi a darab viszonya az előző bemutatóinkhoz, és sorolhatnám. Színházban ez mind az aktualitáshoz tartozik. A darabválasztás természetesen ennél sokkal bonyolultabb, vannak állandó elemek, az például, hogy mit vállalt az Örkény, milyen társadalmi szerepet. A mi épületünk két dologra alkalmas: vagy ilyen, mint most, vagy egy kis szórakoztató hely. Mást nemigen tud a ház. Amikor választhattunk, mi az első mellett döntöttünk, ez volt az épület régi, eredeti funkciója is a háború előtt. Ezt várja tőlünk a néző, a fenntartó – és mi is ezt várjuk el magunktól. Ezzel lemondtunk a színpadi irodalom feléről: a bulvárról, és a zenésekről is, sajnos, szinte mindről. Kisebb apparátusú zenés produkciók még beférnek, de ha sok zenész van, ebben a kis térben nem tudunk egészséges hangzásképet létrehozni.
Vannak filmek a Nap mágneses tereiről, hurkokról, sok száz színes ív, egymásba hatva, egymást keresztezve. Egyik hosszan fennmarad, másik felível és kilobban, minden eleme mozog. Valahogy így nézne ki, ha csinálnánk egy animációt az évadtervezésről. Csak bonyolultabb lenne. Több a tömegközpont. Az egyik állandó a bemutatószám, a másik az, hogy legyen kortárs, legyen klasszikus, legyen ismert és ismeretlen, hogy érezzük azt, hogy a szöveg kapcsolatban van a jelennel, hogy legyen magyar és nem magyar. Ezek mind kijelölnek tereket, ahonnan válogatunk. Ugyanilyen a műfaji egyensúly, hogy legyen komédia és nem komédia, nemcsak a jegyeladás, hanem a társulat egészséges terhelése miatt. Íveket rajzol az is, hogy mi van a többi színházban. Ne játsszuk ugyanazt, ne hasonlítsunk. Az is szempont, hogy mi egy-egy darab viszonya a korábbi bemutatóinkhoz. Aktualitás maga az is, hogy mire és mennyire fogékony a néző. A nézők tele vannak érzetekkel, ezek is dinamikusan változó mezők, időről időre előkerülnek, átalakulnak, visszahúzódnak. Állapotok jönnek-mennek, kíváncsiságok, érzéketlenségek. Mástól félnek, másra gondolnak sokat, és így tovább… Az évadtervezés a legszebb dolog, az igazgatás közepe. Néha arról is szó van, hogy jó-e bemenni egy színházba, hogy jó, vagy éppen rossz együtt lenni másokkal.
Hogy látja, most mi a helyzet e téren?
Ma jobban szeretnek összegyűlni az emberek, mint tíz évvel korábban. De elsődleges tereket rajzol a társulat igénye is. Hogy kinek mit kellene játszania ahhoz, hogy ne a már ismert felületeit koptassa, hanem újakat találjon. Vegyük észre, érezzük meg, ha változnak, de ne buktassuk meg őket azzal, hogy olyasmit találunk ki, ami nem nekik való. Ez a társulati lét előnye, hogy árgus szemmel figyeljük egymást. És mindezt hangolja az idő. Amikor elkezdtük, nem hatvanéves voltam, vagyis ötvennyolc, hanem negyven, és ötven volt, aki most hetven. És ugyanilyen bonyolult íveket ad ki a rendezők vágya, érdeklődése, találnak-e fogást egy szövegen, vagy valami más érdekli őket. A dramaturgiánk ma már erősen pásztáz Európa-szerte, leadnak évi ötven-hatvan dramaturgi jelentést a kortárs szövegekről, ott a magyar kortárs szcéna, az adaptációk esélye, a talált szövegek – és persze maga a drámairodalom.
Csákányi Eszter és Mácsai Pál A hattyú előadásában Fotó: Horváth Judit
A dramaturgok javasolják a darabok nagy részét?
Ők is, a rendezők is.
Említette a rendezői vágyakat. Személy szerint milyen rendezői vágyai vannak?
Kevés vágyam van, és azok majdnem mindig összefüggésben vannak színésszel.
Az elmúlt két évtizedben nagy a mozgás a színészi sorsok alakulása terén. Korábban kérdés volt, kinek mit kell eljátszania, mit most, mit később, aztán hangosabb lett az a kérdés, hogy kinek mit és miért kell megrendeznie. Sokan a fiatal kaposvári rendezők Nemzetibe kerüléséhez kötik a változás kezdetét. Ön hogy látta?
Nem, ott akkor nem erről volt szó. Egyébként minden józan rendezőnek fontos a színész. Nekik is az volt, ma is az. A Nemzetiben akkor nem szakmai hierarchia, hanem kasztrendszer volt. Volt néhány nagy-nagy színész, Sinkovits, Kállai, Őze, Kálmán György, akik azt csináltak, amit akartak, és mellettük ott voltak a páriák. Nem volt egységes játékmód, volt, aki megválogathatta a feladatait, kényelmesen próbálhatott, akinek elnézték az önismétlést, és így tovább. És akkor jöttek Zsámbékiék, visszavonták a privilégiumokat, és elkezdték a saját optimumuk felé mozgatni a színészeket. Mindenkit. A nagy bölények bosszút is álltak rajtuk hamar, magyarul kiutálták őket. Ennek szerencsés következménye egyébként a Katona József Színház megalakulása. Kállai például, aki – mint a többiek is – korszakos, nagy-nagy színész volt, jól ismertem, sokat játszottam vele, a Jegor Bulicsovtól a Tartuffe-ön át a Volponéig; soha senkinél nem volt olyan jó, mint Zsámbékinál, vagy Székelynél. Csodálatosan játszott a rendezéseikben, az Úrhatnám polgárban például az emberismeretnek és a tragikus bohócériának olyan magasságaiba jutott, amit azóta se láttam, talán nem is fogok, mégis aktívan intrikált ellenük, részt vett vacsorákon Tóth Dezsővel, ahol Székely, Zsámbéki, Ascher eltávolítása volt a téma. Ebből is lehetne írni darabot, egyébként. Zsámbékiék a színészi elkényeztetettségnek, a színésztől való vezetői félelem jelenségének akartak végét vetni. Helyesen.
Felmerül mostanság a kérdés, hogy X.Y. nagy színészünknek vagy színésznőnknek ezt vagy azt el kellene játszania?
Természetesen. Ők ránk bízott, különös értékek, úgy értem, maguk bízták ránk magukat, és a színházigazgatáshoz hozzátartozik, hogy ezekkel az értékekkel jól gazdálkodjunk.
Tényleg úgy látja, hogy ebben a kérdésben mindenki így gondolkodik?
Igen. Talán nem így nevezi, nem ad neki hangot, de így gondolkodik. Másik alaphelyzet, ha valaki megreked a pályáján, ha folyton ugyanazokat a szerepeket játssza, vagy folyton epizódokat, miközben úgy érzi, többre lenne képes, de az igazgató vagy a társulatvezetés ezt nem veszi észre, és nem mozdítja őt. Ilyenkor általában a boldogtalan színész képviseli magát a társulatvezetés felé, harcol. Kap egy szerepet, vagy nem, elismerteti magát, esetleg megbukik. Sokszor egyszerűen csak elszerződünk onnan, ahol rosszul érezzük magunkat. Mindre van példa. De azt tudni kell, ha a rendező csak megszimatol egy szerepet a színészben, rá fogja osztani. Senki nem dolgozik önmaga ellen.
Lát különbséget színész-igazgató és rendező-igazgató között?
Látok. Nagyobb a szolidaritásom a színészi létezéssel, onnan nézem a dolgokat.
Amikor Alföldi Róbert mandátuma lejárt, sokan találgattak, hogy a Nemzeti Színház közönségének az a szelete, amelyik Alföldi Nemzetijébe járt, hová fog elvándorolni? Valóban az Örkény, a Katona és a Radnóti vette át ezeknek a nézőknek a zömét? Vagy eleve közös halmazról volt szó?
Szerintem ez utóbbi. Az említettek liberális, baloldali színházak. Azonban egyáltalán nem csak eszerint alakul a közönségük. Hanem leginkább minőségigény szerint. Majdnem úgy van, mint egy koncerten. Egy-egy zenekar koncertjeire sem világnézet szerint járnak az emberek, hanem ízlés szerint. Az Örkénynek legalább annyi Fidesz-szimpatizáns nézője van, mint amennyi nem az. A szakmaiság, az irodalom, a létrehozás színvonala, vagy a „miről szólni” igénye toborozza a nézőket, és csak elhanyagolhatóan kis részben a hova szavazás. Hozzánk az értelmiség jár, olyan nézők, akiknek az a kulturális beágyazottságuk, amire az Örkény reflektál, és ez a Katonában, a Radnótiban is így van. A Vígben is. Ez a közönség ugyan megosztott, de a megosztottság nem abban nyilvánul meg, hogy akkor ide nem jár, oda meg igen, vagy viszont.
A Nőnyugat olvasópróbáján Fotó: Gordon Eszter
Egyes előadások kapcsán sem érzékelhető valamiféle pártosodás?
Alig. Erről van egy történetem, a Gyurcsány-tánc, Orbán-tánc…
Gyurcsány-tánc, Orbán-tánc?
…én játszottam a hivatalos urat Tasnádi Finitójában. Az előadás végén, deus ex machina – az egész előadás egy molière-izáló stíljáték volt –, megjelenik a hivatalos úr, a király követe, és kibogozza a drámai csomókat. Felharsant Charpentier híres barokk szignálja, amit az Eurovízió is használt, erre lejtettem egy örömtáncot. Mert, hogy minden megoldódott – a főhős meghalt ugyan, de ez a legkevesebb. Amikor bemutattuk, a banketten jöttek sokan és lapogattak, jaj, nagyszerű volt a Gyurcsány-tánc, hű, minden… Évekkel később a 100. előadás után megint volt bankett, és lapogatták más tenyerek a hátamat, hogy remek, remek, Orbán-tánc, hű, minden… A hivatallal, az állammal, a hatalommal szembeni figyelem és kritikai attitűd ma éppen a NER-re vonatkozik. Ám amikor majd véget ér, utódaik a trónon nem számíthatnak másra a színháztól, csakis ugyanerre. Ahogy a néző a Rómeó és Júliában a saját első szerelmét éli át, úgy látja minden Kreónban az aktuális miniszterelnököt. A színház így működik. Illetve nem is a színház – a néző működik így: csak saját élményből tud nézni. Nincs neki mása. Ezért nem is érdemes mással megkínálni, mint a jelennel. Régi darabnál is.
Az Örkény mivel számol a tao-ügy kapcsán?
Azzal, hogy most meg fogjuk kapni a taót helyettesítő pénzt, és hogy a jövőben kilincselni kell majd a növekményért, ami a jegyáremelésekkel és a több előadással automatikusan jött volna, ha marad a rendszer.
Ön mit gondol, miről szól valójában ez a rendelkezés?
Úgy képzelem, hiszen információnk nincs arról, hogy mi történt, hogy talán a pénzügyminisztérium megunta, hogy a tao-csalók elszemtelenedtek. Bizonyára megnézték, mennyi volt a kultúr-tao pár évvel ezelőtt, mennyi most, és a növekedést előrevetítették pár év múlvára – és azt mondták: na ne. Mert nem az előadó-művészeti aktivitás növekedett, hanem az eltűnő összeg. Az csak járulékos haszon a kormányzatnak, hogy a tao egyetlen pozitív vonása, az autonóm, civil jellege is megszűnik.
Általában rémes rendszer volt, néhány pozitív tulajdonsággal. Nivellálás nélküli jegyárközpontúság, a kétes ízlésű sikerszínház financiális apoteózisa. Táptalaja a lelketlen csalásnak is. Ugyanakkor, valójában véletlenül, mellékágon, lehetővé tette a tisztességes szakmai alapon álló magánszínházak és egyes független műhelyek működését is, mégpedig civil döntések alapján. Megszüntetésének metódusa, a szakma kihagyása ebből azt ígéri, hogy egy rossz is – jó is vegyes rendszer helyébe most egy másik rossz is – jó is vegyes rendszer lép. Éppúgy nem lesz sem tisztán szakmai, sem független, ahogy egyik, általam ismert rendszer sem volt az. Pedig nem vagyok fiatal, inkább sőt.
