Beszélgetés Lovas Rozival
Ott van a legtehetségesebb fiatal színésznők között, ezt nap mint nap bizonyítja a Radnóti Színház olyan darabjaiban, mint a 10, az Egy piaci nap, vagy A művésznő és rajongói, A mi kis falunkkal pedig az egész ország megismerte a nevét. Lovas Rozival #metoo-ról, önmegismerésről és a megújult Radnótiról is beszélgettünk.
Fotó: Falus Kriszta
A művésznő és rajongói főszerepét játszod a Radnótiban. Egyszer azt mondtad, hasonlít rád a darabbéli színésznő. Miben?
Valló Pétert az motiválta A művésznő és rajongói színre vitelében, hogy művészi dilemmát fogalmazzon meg arról, meddig képes a színész önmaga maradni. A kezdeti lendület és tehetség könnyen elkophat, ha nem vigyáz rá az ember. Felvehet olyan viselkedésformákat, amik rossz irányba befolyásolják. Köthet kisebb-nagyobb, szinte észrevehetetlen megalkuvásokat, amik azt eredményezik, hogy egy idő után már nem látja meg magában azt a színészt, akiként elindult. Az elromlástól való félelem bennem is megvan.
Előfordult, hogy úgy érezted, megkopott a tehetséged, vagy rád kerültek manírok?
Még nem vagyok olyan régóta a pályán, hogy rám kerüljenek csinálmányok. Nem is voltam sokáig egy színházban, mert ahhoz túl kíváncsi és nyughatatlan természet vagyok. Harapni próbáltam a lehetőségeket, és a nagyobb ellenállás felé húztak az ösztöneim. Ha őszinte magával a színész, tudja, mikor van olyan helyen, ahol a benne rejlő bonyolultságot piszkálják a rendezők. Ez nem arról szól, hogy jó vagy rossz előadásokat hoznak létre, hanem a munkafolyamatról, a színészt körülvevő ízlésről és látásmódról, ami alapjaiban befolyásolhatja a fejlődését.
Ha még nem fordult elő veled, mi táplálja ilyen erősen a félelmet, hogy elromolhatsz?
A rossz példák, amiket magam körül látok és a maximalizmus, hogy minden szerepből a lehető legtöbbet hozzam ki. A színházban nem mérhető olyan egzaktan a teljesítmény, mint mondjuk a súlyemelésben, és ez folytonos elégedetlenséget szülhet az emberben. Nekem is meg kellett tanulni racionális ítéletet hozni magamról, de azt nem tudom elképzelni, hogy megveregessem a vállam, és azt mondjam, ennél már nem lehet jobb.
Fotó: Falus Kriszta
Megtaláltad már a hangodat színészként?
Vannak megoldások, amikhez hamarabb, ösztönösen nyúlok, mert közelebb állnak a személyiségemhez. Az ízlés, a tapasztalat és az önismeret egy bizonyos irányba húzza a játékomat, amire mondhatjuk, hogy az én vagyok, ugyanakkor sok bugyra van a lelkemnek, ahol még nem jártam, úgyhogy nem merném azt mondani, hogy kialakult a játékstílusom.
Volt olyan darab, amely az önismeret magasabb fokára juttatott el?
A jó munkák mind ilyenek. Az első nagy impulzusom színészként Sofi Oksanen Tisztogatása volt Valló Péter rendezésében, amikor még a Kaposvári Egyetemre jártam. Messze állt tőlem a szerep – háborús, falusi környezetben játszódott –, de egy alapvető szinten átmosott és megmozgatott. Nemcsak a szerep milyensége, hanem a munkamódszer. Ott tanultam meg, hogyan legyek színészként kíméletlen önmagammal és törjem át magam a mélységeken.
Hogyan sikerült ezt elérned?
Ezt mindenki másképp csinálja. Nekem az volt a fontos, hogy Valló annyira keretek közé szorított fizikailag és lelkileg abban, hogy a szerepen belül mikor mi történik, hogy szinte elvesztettem saját magamat, és csak ezeket a kereteket láttam. De amikor megértettem és használni kezdtem őket, rájöttem, hogy végtelen szabadságot adnak, és azokat betartva előbugyboroghat belőlem bármi – és ettől lesz igazán enyém a szerep. Szeretem, ha egy rendezőnek konkrét elvárásai és elképzelései vannak, amikhez aztán én hozzáadhatom azt, ami vagyok.
De a fontos darabok között említhetném a Miskolci Nemzeti Színházból A tanítónőt és a Sirályt, a Magyar Színházból a Rómeó és Júliát vagy a radnótis szerepeimet, a Futótüzet, az Üvegfigurákat és az Egy piaci napot, amelyben egy falusi antiszemita asszonyt játszom. Mohácsi János munkamódszere egészen más, nála nem egy óriási szerepívet járunk be, hanem folyamatosan együtt játszunk, és az a fontos, hogy a tömegből megszólaló hangok markánsan és valamit képviselve szólaljanak meg. Ez a darab másféle kutatómunkát igényelt.
Miért?
Az elvakult gyűlöletet, ami a negyvenes évekbeli pogromok alatt előtört az emberekből, nem tudom úgy előhívni magamból, mint egy szakítás emlékét. Ez az indulat is apró, emberi fájdalmakból és félelmekből növekszik hatalmassá, amíg agyonvernek valakit, csak azért, mert az, ami. Ezt a csakazértet keresgéltem, de nem is igazán magamból, hanem dokumentumfelvételekből, az Antiszemita Kiskátéból, és az utcán szembejövő indulatokból táplálkoztam.
Fotó: Dobos Tamás
És Székely Csaba és Sebestyén Aba új darabja, a 10?
A 10 szintén egy nagyon komoly csapatmunka. Viszont itt tíz, teljesen egyenrangú szerep keresztezi egymást egy feszes, precízen megszerkesztett történetben és egy nem megszokott színházi formában. Gyakorlatilag mindenki elmeséli az élete történetét és közben újra végig is éli azt. Ez a kint is vagyok, bent is vagyok, kifelé beszélek a nézőkhöz, a következő pillanatban pedig benne vagyok egy jelenetben, önmagában is erős kihívás. Technikailag sem egyszerű, mert mindeközben kamerázzuk magunkat és egymást, ami szintén komoly összmunkát igényel. Kórusban éneklünk, zenélünk, ami egy újabb szintje az egymásra figyelésnek. Én a legizgalmasabb kihívásnak mégis azt tartottam, hogy a szerepem, a „VII-es” minden pillanatban azzal a leélt élettel és tudással a háta mögött tudjon megszólalni, hogy ezekből a kisebb-nagyobb villanásokból egy konkrét emberi sors rajzolódjon ki.
Mélyebb alakítást tudsz előhívni magadból, ha rímel a szerep az életedre? Az Üvegfigurákban például olyan problémát boncoltál, amely a múltadból volt ismerős.
A rímelést minden esetben próbálom megtalálni, csak hol adekvát módon jön, hol nehezebb előkutatni. Nekem is volt olyan korszakom, amikor az Üvegfigurák Laurájának lelki bezárkózását és a komplexusait, a kisebbségi érzést és önbizalomhiányt átéltem.
A színészet segített leküzdeni a szorongásaidat?
Igen. De nem csak a gátlások ledöntésében segített, inkább abban, hogy megtanultam elfogadni és szeretni saját magamat. Az első két alkalommal nem vettek fel az egyetemre, és akkor tudatosult bennem, ha nem vállalom magam, akkor nehéz belém látni bármit is. Ekkor leomlott a nagy fal bennem.
Ha édesapád, aki óvott a színészi pályától, anno látta volna a színész kiszolgáltatottságának különböző szintjeiről szóló A művésznő és rajongóit, végleg eltanácsolt volna a színháztól?
Azóta nagy rajongóm lett, de valóban ettől az alapállástól féltett, hogy a színész mindig alárendelt helyzetben van, és jó esetben is megmondják neki, mit csináljon. Ő azt akarta, hogy a magam ura legyek. Díszlettervezőként belülről látta a színházi világot, és úgy gondolta, vannak ennél biztosabb helyek a mai világban. És ebben igaza is van.
Az anyagiaknak, a hatalomnak vagy akár a férfiaknak való kiszolgáltatottságot tapasztaltad a saját bőrödön?
Nem értek egyet a hatalommal való visszaélés semmilyen megnyilvánulásával. A kiskorúakkal szemben gyakoroltat pedig messzemenőkig elítélem. Szerencsére úgy alakult eddig a pályám, hogy ezekkel nem kellett megküzdenem. Ha valakinek döntési joga van, ott kialakul az emberek között egy alá-fölérendeltségi viszony, amitől másképp viselkednek, de ez a dolgok természete. Én ezt nem kiszolgáltatottságnak fogom fel, hanem úgy, hogy egy gépezet része vagyok, aminek az a célja, hogy a jóféle energiákat összeadva létrehozzunk művészi produktumokat. Ehhez belőlem mint színészből gyúrunk valamit, és én élvezem, hogy anyagként használnak.
Gondolom, nem véletlen, hogy egy évvel a #metoo után került a Radnóti színpadára A művésznő és rajongói.
Valló Péter már húsz éve színpadra akarja vinni a darabot, az valóban véletlen, hogy mostanra a korábbinál is aktuálisabb lett.
Hogy élted meg a #metoo kibontakozását?
Letaglózott. Fontos és jó dolognak tartom, hogy szó esik a visszaélésekről, de nem szeretem, ha az egész színházi szakmára nézve általánosítanak, mert minden kapcsolatrendszer más és más. A színházban napi szinten rázzák és csókolják meg egymást az emberek, hiszen a szenvedélyünkből és az indulatainkból dolgozunk. Remélhetőleg az élet más szektoraira is jó hatással lesz ez a mozgalom, mert a pozícióban lévő embereknek az a feladata, hogy felkarolják és szeretettel, figyelemmel és felelősséggel viseltessenek az alattuk lévők iránt.
Kovács Lehel mondta pár éve, ha elárulná a fizetését, kiröhögnék. Téged is?
Minden drágul, de a színészek fizetése nem növekszik: ez stabil pontja az életnek. Bár ez más szektorokra ugyanígy érvényes.
Ahogy Osztrovszkijnál is mondják: a megélhetésért ma már a gatyaletolós darabokat is el kell vállalni. Ez a kompromisszum elkerült téged?
Nem hoztam még olyan döntést, amit ne a szívem diktált volna. Persze az éhenhalás szélén se álltam még, ami rávehet valakit arra, hogy művészi színvonalon aluli minőséghez adja a nevét. Ha nem lenne stabil helyem egy színházban, ahol nem keresek ugyan csilliárdokat, de a jövő hónapban is biztosan megkapom a fizetésemet, nem tudom, mihez kezdenék. Szerencsés vagyok, mert viszonylag sokat forgatok, és azzal kiegészítem a színházi keresetemet.
Fotó: Dobos Tamás
A mi kis falunk még a vállalható kommersz?
Egy vígjátékra a legkönnyebb rásütni, hogy túl felszínes, idétlen vagy egyszerű, de szerintem A mi kis falunk nem gagyi, sőt. Jól megcsinálni legalább olyan nehéz, mint egy tragédiát. Eleinte nehéz volt ráérezni a figurákra, mert a konfliktusok nem mélylélektani realizmuson alapulnak, de úgy érzem, az évek során ez sikerült, és hús-vér emberekké mélyültek a szerepek.
Hogyan?
A szlovák eredetiben teljesen másfajta karakterű színésznő játssza a szerepemet. Az én fizimiskám nem eleve vicces vagy fura, hogy bármit csináljak, azon nevessenek az emberek. Ezért belülről próbáltam megkeresni ezt a nőt, és az esetlenségéből, merevségéből, túlzott ragaszkodásából, oda nem figyeléséből és másokat leuralásából megfogalmazni. A vicceskedéstől amúgy is borzongok, azt tartom humorosnak, ami igazi emberi bénázásból születik. A mi kis falunkat ebből a szempontból is jó kihívásnak érzem, más kérdés, hogy meddig fogja kielégíteni a művészi kíváncsiságomat, és mikor érzem majd úgy, hogy továbblépnék olyan dolgok felé, amiket még nem próbáltam.
Négy év alatt négy színházat jártál meg. Miért a Radnótiban találtál otthonra?
Itt olyan emberek vesznek körül, akikben művészileg és emberileg is megbízom. A Radnóti biztonságos, ugyanakkor impulzív és jó értelemben bugyborgó közeget jelent, ahol sokféle munkában tudok részt venni. Olyan, mintha egy független társulat lenne kőszínházi keretek között. Nincs évi 15 bemutató, ami hosszú távon megterhelő lenne, és van lehetőségem forgatni is. Kováts Adél olyan megújulásba kezdett igazgatóként, amihez szívesen csatlakozom.
Miben áll ez a megújulás?
Adél megőrizte a Bálint András idejéből származó hagyományokat, de két-három fokozattal feljebb tekerte a tempót. Fiatalosabb, nyitottabb lett a Radnóti hangvétele, és olyan húsba markoló témákkal foglalkozunk, amik a mindennapjainkat érintik, jelen idejűek és művészileg inspirálóak. Olyan arányban vegyülnek a régi és az újonnan szerződött színészek is, ami jóféle kölcsönhatást teremt, és erre, úgy érzem, izgalmas társulatot lehet építeni.
