Aranyoskám – Madách Színház
Nevettető móka, fergeteges komédiázás és megható történet, meg a színház természetrajzának szarkasztikus ábrázolása az Aranyoskám musicalváltozata a Madách Színházban.
Peller Anna és Szemenyei János Fotók: Jardek Szabina / Madách Színház
Két éve akarták bemutatni, de a pandémia miatt odébb és odébb tolódott a premier, amire így jócskán kiéhezett a publikum. És még így is a 2019-es Broadway-ősbemutató után nálunk került másodikként színpadra a zenés változat. Ami lényegében követi Sydney Pollack 1982-es, többszörös Oscar-díjas filmjének históriáját, csak Michael, az állástalan színész nem szappanoperába kerül be női ruhában, hanem nagyszabású, bugyuta musicalprodukcióba, amit aztán a maga eszközeivel iparkodik jobbá tenni. Szemenyei János a kudarcos meghallgatások során eljátssza a megaláztatások különböző stációit. Azt, amikor egyáltalán nem kíváncsiak rá. Undokul keresztülnéznek rajta, jóformán levegőnek sem veszik. Ostobaságokat kérnek tőle. Erősen karikaturisztikusak ezek a jelenetek, mindegyiken lehet röhögni, de tán feszültebbek lennének, ha Michael legalább felvillantaná bennük, hogy mire képes, és úgy hajtanák el innen is, onnan is. Persze az is lehet egy koncepció, hogy ezeken a meghallgatásokon az ég egy adta világon semmi érdemi senkiről nem derül ki, csak az előítéletek garmadája működik. Meg hatás szempontjából, a fokozás érdekében, a tehetségáradatot persze tartogatni kell a nagyjelenetre, amikor a már-már teljesen reményt vesztett színész megkapja Dorothy álomszerepét.
Peller Anna
Ekkor Michael és vele együtt Szemenyei, úgy istenigazából megmutatja, hogy mit tud. Valósággal lesöpri a színről a Posta Victor által megformált felfuvalkodottan tehetségtelen rendezőt, aki már otrombán kiabálva kiküldené. De ő nem hagyja. Kiereszti bámulatos hangját, fellelve magában a nőies vonásokat, megteremt egy fölöttébb karakteres, rámenős, érzékenykedő, akaratos, mégis lágy szívű nőt, aki hiú, igencsak ad magára, és közben ott van mögötte a zsenitudattal rendelkező, de ugyancsak nehezen elviselhető, végletességre, hisztériára is hajlamos színész, akinek civil tulajdonságai is táplálják a figurát. Szemenyei két alakot formál meg, ám gyakran ezeket rafináltan egymásba játssza, majd ismét külön választja, pazar tudathasadással. Ebből temérdek helyzetkomikum, bohózati szituáció származik, miközben ott a valódi félelem a lelepleződéstől, a végleges bukástól, a pályáról való leradírozástól.
Nyugi, ez Broadway-musical, így aztán a végére jóra fordul minden
Szirtes Tamás rendező a maga roppant nagy gyakorlatával megteremti a megfelelő miliőt. A nagyjelenetbe bejön a színház apraja-nagyja, és a csodálkozástól megkukulva, áhítattal bámulják, amint Michael mindinkább belelendülve produkálja magát. Az eddig zsinatoló hangoskodók olyanok, mint A varázsfuvolában a vadállatok, amikor megszelídülten elnémulnak a furulya csodásan igéző hangjától. Az Oberfrank Péter által vezényelt zenekarból is áradnak a hangok. David Yazbek zenéjének is van humora, karakterfestő képessége, drámai ereje, azt azonban nem állítom, hogy a dalok fütyülendő slágerként belemásztak a fülembe, de a darabot kimondottan jól szolgálják, ugyancsak Yazbek dalszövegeivel együtt. Robert Horn szövegkönyve széles érzelmi skálán mozog, olykor már-már sziruposságba hajlik, máskor vagányul használ akár vaskosan vásári eszközöket is, gunyoros beköpéseket, ezeket abszolút hatásos színpadi eleggyé gyúrva. Azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az álruhába öltözés régi színpadi konvenciója abszurdum, hiszen senki nem gondolhatja igazán, hogy azok sem ismernek fel valakit, akik nap mint nap együtt vannak vele. Ez általában remek vígjátéki szituáció, de ehhez a nézőnek is benne kell lennie a csínyben. Az álruhának még Beethoven tragikus operájában, a Fidelióban is meghatározó szerepe van, abban nő öltözik férfinek.
Az Aranyoskámnak egy másik nagyjelenete az, amikor Michael, női ruhában, megcsókolja a partnernőjét, Julie-t, akibe időközben belezúgott, és akivel barátnők lettek. A közönség egy része felszisszen. Peller Anna szerepe szerint hátrahőköl. Erre egyáltalán nem számított. Megzavarodik. Kikel magából. Úgy tűnik annyi a barátnői kapcsolatnak is. Később ő próbál közeledni, hiszen barátnőként fölöttébb megszerette Michaelt, és azt mondja, ha ezt dobta a gép, hát ezt dobta. Ekkor női öltözékében Michael fogja menekülőre. De nyugi, ez Broadway musical, így aztán a végére jóra fordul minden, lesz boldogság, lendületesen vidító finálé dosztig. Szemenyei és Peller között, akik osztálytársak voltak a színművészetin, pazarul működik a kémia. Inspirálják a másikat, laza élvezettel dobálják egymásnak a poénokat, de éreztetik az elbizonytalanodást, a mohó szeretetéhséget, azt, hogy végre-valahára a magánéletükben és imádott hivatásukban is egyenesbe akarnak jönni.
Bekukkanthatunk a kulisszák mögé
A darab pedig jó szereplehetőségeket, énekelni valókat kínál. Michael barátja Jeff, Hajdu Steve, a szintén befutásra vágyó, szarkasztikus író, aki gyakran próbálja észre téríteni, mulatságosan kevés eredménnyel. A szeszélyesen kiszámíthatatlan színész barátnője Sandy, Molnár Gyöngyi. Ő ugyancsak meg akarta kapni Dorothy szerepét, és abszolút kiakad azon, hogy ezt éppen Michael orozta el tőle, akivel már inkább baráti, mint szerelmi viszonyban vannak. Azért ebből is lesz némi galiba. Sáfár Mónika az a nyers, de jó szemű producer, aki a számkivetett különcben meglátja a lehetőséget. Weil Róbert a színésznek az a producere, aki fellengzős dumával ejti őt, majd amikor már fürdik a sikerben, érzi a pénzszagot, újra ajánlatot tesz neki. Kiss Ernő Zsolt izompacsirta csődörként kitartóan koslat Michael után, akiről azt hiszi, hogy menő nő.
Alaposan feje tetejére áll minden, miközben színház a színházban játékot látunk. Bekukkanthatunk a kulisszák mögé, nézhetjük a sikerért remegőket, az ezért csaknem mindent feláldozókat, a megszállottakat, görbe tükröt kapunk a színház természetrajzáról. Tihanyi Ákos koreográfus fantáziadúsan, alaposan megmozgatja a szereplőket. Rományi Nóra női jelmezei Michaelen olykor humorforrások, máskor kihangsúlyozzák méltóságteljes nőiségét, hiszen van annyira jó színész, hogy hihetően játsszon bárkit, így akár nagyestélyis nőt is. Rózsa István díszletei csaknem élőlényekként süllyednek, emelkednek, lehetővé teszik a gyors színváltozásokat.
Kedves mese ez egy elviselhetetlen, igencsak magának való, de fölöttébb tehetséges fickóról, aki bejárja a maga útját, megtalálja önmagát, sikeres színész és boldog magánember lesz, hogy mindenki megnyugodva, fülig érő szájjal menjen ki a színházból, vagy dicshimnuszokban törjön ki a premierbanketten. A dicshimnusz különben egyáltalán nem érdemtelen, mert ebbe a produkcióba nyilvánvalóan mindenki beletesz apait-anyait, a háttérben dolgozókat is beleértve.
