Edward Albee: Nem félünk a farkastól / Jászai Mari Színház
Amikor Isten megteremtette az embert, a test mellé tudatot adott, s annak elviseléséhez képzelőerőt. Így vál(hat)tunk az Óperencián túl világokat megmentő lovagokká, szépségtől és boldogságtól tündöklő királykisasszonyokká vagy éppen ólomkatonákká. De mi történik, ha jelmezeinket nem vetjük le gyerekszobánk küszöbén, ha cseperedésünk során csupán toldozzuk-foltozzuk azokat? Mi akkor, ha a tudatunk mélyén élő, az igazságot ismerő, a fülünkbe folyton duruzsoló farkas egyszer csak kiszabadul börtönéből, hogy torkaszakadtából színt valljon “tökéletes” játszóterünk színpadán? Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámája erre keserédes táncra keresi a választ.
Nem félünk a farkastól
Az eredeti címen Who’s afraid of Virginia Woolf? 1961-62-ben kiadott dráma érvényes kulcsüzenetetét és időtlen témafelvetését mi sem példázza jobban, hogy a darabot 1966-ban megfilmesítették, illetve azóta világszerte számos alkalommal színpadra is vitték. A világhírű mű most Guelmino Sándor rendezésében kel hétről-hétre életre a tatabányai színház kamaratermében.
“Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált?”
Kosztolányi szépen csengő, illuzórikus sorába könnyen beleszerethet az olvasó, azonban a költői kérdés a valóságban nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Edward Albee művében társat kapni egy olyan kegyetlen felnőtt játszmához, ahol a korlátok bármikor átléphetők, a szabályok pedig akármikor újraírhatók − korántsem játék és mese.
Ebben a vérremenő csatában egyetlen megoldás nyújt végső kielégülést: az illúzió üvegpalotájának megőrzése, akár a másik testi-lelki megsemmisítésén keresztül. A címadó kiméra a jó és a rossz együttélését szimbolizálja egy testben, − emlékeztetve mindannyiunkat a bennünk élő sötét szörnyetegre.
Óperencián innen, illúziókon túl élt a tükörben egy gonosz farkas…
A történet középpontjában az 52 éves, erőszakos, iszákos, folyton elégedetlen Martha (Bakonyi Csilla) és a negyvenes éveiben járó, megkeseredett, kapcsolatában megalázott, középszerű George (Crespo Rodrigo) megbicsaklott házassága áll. A férj docensként történelmet tanít a new carthage-i egyetemen, felesége az intézmény rektorának lánya.
Egy szombat este a házaspár vendégségbe hívja az egyetem új biológiatanárát (Csabai Csongor) és annak bájos feleségét (Bartos Ágnes). A gyanútlan ifjú pár mit sem sejt a házigazdák vérremenő veszekedéseiről. A nappali falán egy tábla jelzi, éppen ki zsebelt be újabb pontot; a strigulák száma pedig azt, a játszmát nem ma kezdték.
A házigazdák kezdetben csak az alkoholfogyasztásba vonják be vendégeiket, azonban ők sem térhetnek ki a kölcsönös sértegetések elől. A exboxoló biológiatanárról hamarosan kiderül, egy önző érdekember, ki céljai elérése érdekében nem hátrál meg attól sem, hogy akár más feleségével bújjon ágyba. A mélyen vallásos, elképesztően jó háttérrel bíró, butuska Honey-ról pedig megtudjuk − iszákossága mellett − mérhetetlenül retteg a gyermekvállalástól.
Martha ez alkalommal azonban átlép egy láthatatlan határt, ezzel megszegve az egyetlen játékszabályt: Honey-nek mesél a fiúkról, amellyel lerántja a leplet a mű valódi konfliktusáról, a szorongások okáról, az alkoholba temetkezés és egymás identitásának szétzilálására tett kisérletekről.
A feleség a darab végén bevallja, az egyetlen ember, aki életében boldoggá tette és szereti őt nem más, mint George. Ő maga az, aki nem képes elfogadni férje szeretetét, ellöki-eltaszítja magától; s legszívesebben meggyilkolná, amikor az közeledik felé. A megalkuvó George belemegy felesége szeszélyes játékába, még akkor is, ha az kegyetlen, mocsárban nőtt, indáktól ékes játszma.
Nem félünk a farkastól
Akiért a harang szól
A színpadot körbeölelő homokozó; a rajzok a falon; a darabban elhangzó mondókák (nem félünk a farkastól, hinta-palinta…); a medencében úszkáló gumikacsák mind egy fiúgyermek jelenlétére utalnak. A házaspár minden csengetésnél őt várja haza, most épp a születésnapjára.
A mű végén egy táviratból értesülnek fiuk haláláról. George közli a tragédiát, majd felfedi az igazságot: a gyermek csak illúzió, valójában meg sem született. Martha darabjaira hullik, a játszma véget ér, a farkas kibújik sötét barlangjából. Ekkor hangzik el szájából az illúzió hálójába való visszavágyódás keserédes segélykiáltása: “Miért kellett őt megölnöd, George!”
“Mentek, mentek, mendegéltek, de úgy tetszett, a halált hozó nagy virágszőnyeg sohasem ér véget.”
Lehengerlő fogásként tárul elénk az interior elemként funkcionáló pipacsmező már-már gyanút keltő rendezettsége. A Papaver rhoeas vörös színe a darabban visszaköszön Martha jelmezén és vérszomjas ajkán is − amely messze túlmutat a szexualitáson. Perszephonét – az alvilág királynőjét – is a szóban forgó virággal ábrázolták. Úgy tartották, viselője a holtak birodalmának lakója, akárcsak főszereplőnk, aki álmaiban a meg nem született gyermekek országában ragadt.
A szimbólumot a kereszténység is átvette: Krisztus vérét jelképezi, amelyből az irodalom szerint − akárcsak a görög mitológiában Adonist gyászoló Aphrodite könnyeiből − pipacs sarjadt ki. A virág mindkét elbeszélésben a fájdalom és búcsúzás elviselhetetlen terhét jelképezi.
A díszlet hemzseg az istentagadó, meggyalázott krisztusi jelképek sorától. A nappalit ékesítő festmény egy feldarabolt halat és egy félbevágott almát ábrázol. Miután az állat a krisztuskövető közösség, azaz az Egyház jelképe, úgy annak megcsonkított mása az ateizmus szimbóluma a színdarabban. Az egyik veszekedés alkalmával Martha odamegy a képhez, leveszi a gyümölcsöt, majd megízleli azt.
A Bibliában ez a mozzanatsor a bűnbeesés pillanata. Mindezt tetőzi, hogy a festmény alatt egy üres akvárium foglal helyet csordultig töltve szeszes italokkal, amely nemhogy “hal” hiányára utal, felfedi, a házaspár a valósággal való szembenézés elől az alkoholba is belemenekül.
A nappaliban heverő könyvhalmazról a darab előrehaladtával megtudjuk, csak díszlet: üres, összeragasztott merev borítók sokasága. A sörétes puskáról, amellyel George fejbelövi feleségét, kiderül, csak játék: a ravaszt meghúzva töltény helyett esernyő nyílik ki belőle. A színpadot körülvevő, bizonytalanságot és mulandóságot szimbolizáló homok minden pillanatban figyelmeztet, a kontroll akármikor kicsúszhat kezeink közül.
Ez a finom por megjelenik a dohányzóasztalon elhelyezett homokóra üvegtestében is. A szimbolikus tárgy megfordítása egy határjelölő, amely egyre mélyebbre húzza a nézőket az emberi párkapcsolatok purgatóriumába. Ugyancsak finoman érzékelhető fejezeteket választ el egymástól a csengő megszólalása, valamint a díszletként szolgáló hinta használata is. Főhőseink ezen adják elő tökéletesre begyakorolt világi szerepüket. Miután leszállnak a “magas lóról” nem csak fizikai szárnyalásuk ér véget, ők maguk is megtörnek, “levetett gúnyájukkal” együtt felszínre tör önnön valójuk.
Főszereplőink öltözete is épp ilyen beszédes. Míg a vendégségbe érkező gerlepár fehér ruhát visel, – szimbolizálva fiatalságuk, naivitásuk és látszólagos tisztaságuk – addig a házigazdák ennek kontrasztjaként sötét kosztümben várják friss áldozati bárányaikat. Az éjszaka során szereplőink hol átöltöznek, hol le-, hol pedig kivetkőznek magukból. Egyedül George marad eredeti ruhájában, ő az egyetlen, aki nem játszik szerepeket, aki hű marad önmagához, amely újra megkérdőjelezheti a nézőben: “végül ki is a “játékmester”?
A darab végén, a párhuzamos egyenesek, s ezzel a szereplők történetei is összeérnek; bukásuk által mi, nézők nézők is szembe találhatjuk magunkat a farkassal. Ott ülünk kirabolva, leforrázva, mégis gazdagon.
Az elcsendesülés oka érthető, mert bár a délibábok többé már nem kecsegtetnek bennünket édes beszédükkel, szerencsénkre megmutatták torz arcukat is. Hogy mindez innentől egyértelmű: nem véletlen!
Köszönhető a nagyszerű színészi alakítások sorának, − kiemelve Bakonyi Csilla valaha volt egyik legmeghatározóbb szerepjátékát, − az emberi lelket értő rendezésnek, valamint a magáért beszélő díszletnek (Fekete Anna).
