A biennálé – hivatalos nevén: Mostra internazionale di architettura di Venezia – az összevetés és időkritika bemutatását célozza: a jelenben élő múltat, és a jövőbe tekintő jelent. Térvilágok találkozását.
A járvány ennek is betett. A 17. velencei építészeti biennálé megnyitását 2020-ra tervezték, de a covid miatt elhalasztották, így 2021 május végén nyílt meg. Én is késve kaptam rá. Azért csak széljegyzetet írok, mert zavar, hogy nem láthatom a műtárgyakat élő, fizikai valóságukban, csak ilyen-olyan fotók, idézetek nyomán.
A magyar pavilon is sajátos alakzat: mint említettem, csak a virtuális térben jelenik meg, a Ludwig Múzeum rendezésében. Az Othernity elnevezésű kiállítással a modern magyar hagyomány és a kelet-európai országok legjobb építményeinek összevetésére törekedtek – ha jól értem a rendezők szándékát.
A Velencei Biennálénak már a jelmondata is fura/játékos: „Hogyan fogunk együtt élni?” (How will we live together?) A kiállítás a szokásos helyen, Velence déli csücskén, a Giardini terében, valamint az Arsenal épületsorában mutatja meg magát. Az előbbi a Punta della Dogana épületegyüttesét jelzi, – egykor ez volt a város vámközpontja, az utóbbi pedig a hajóépítő és raktározó épületsorként funkcionált, de már rég kiállító helyszín. A mostani biennalé sajátsága, – amit az egész velencei installáció vezénylője, azaz főkurátora, Hashim Sarkis talált ki – hogy Keleti-Európa legkülönbözőbb pontjairól vonz be tervezőket (műhelyeket). Bennük épületrészeket, terveket, házakat párosítja a magyar pavilonba beidézett (virtuálisan megelevenített) szocreál, kvázi-modern építészeti hagyománnyal. (Így pl. a kiállítás hazai idézetei között láthatjuk a Domus áruházat. (A Róbert Károly körúton árválkodó épületet, ami üresen áll már vagy tíz éve. De úgy látszik: hagyomány…)
Fotó: Dömölky Dániel
Ahogy a különböző internetes megjelenésekből ki tudom venni, a biennálé koncepciója a következő: Két nagy – egyenként tizenkét szereplős – csoportot látok: az egyikben a Kelet-Európából meghívott tizenkét építészeti műhely bemutatkozását, az ott hivatkozott – korábbi vagy épp most készülő – művek villanásnyi bemutatásával egyetemben. (Ez a tizenkét műhely a következő: A-A COLLEKTIVE (Lengyelország, Svájc, Dánia közös csoportja), aztán a fura nevű magyar műhely (Architetecture Uncomfortable Workshop) ami nincs egyedül, a felsorolásban szerepel az ugyancsak magyar Paradigma Ariadné nevű csoport is, képeivel és bőséges magyarázataival. Majd a Lengyel BUDCUP nevű társulat régi-új alkotásai, az észt b210 nevű tervezőiroda, párban egy másik észt csoporttal (LLRRLLRR-vel. Szlovéniából-Macedóniából-Horvátországból is összeállt egy műhely, KONNTRA néven. Őket követi a szerb MADA csoport, valamint az MNPL WORKSHOP Ukrajnából. Aztán szlovák PLURAL és cseh VOJTÉCH-RADA műhely, végül a román STUDIO ACT nevű tervezőiroda művei. E kelet-európai csoportok és műveik alkotják a biennálé egyik vonulatát. Melléjük hazánkból – szimmetrikus megoldásban – tizenkét ikonikus épület állítanak, az ún. szocreál korszakból. (Azaz az 1960-1980 közötti időkből.) Olyanokat, melyek az akkori szellemmel szemben állva születtek, és így a mából visszatekintve az építészet hagyományos alakulatainak tűnhetnek. Ám a fentebb felsorolt kelet-európai épületkísérletek igazi modernitásával, mint hagyomány, mégis összeköthetőek.
Nem tudom, hogy jól fordítom-e le a kiállítás szándékát, de nekem valahogy a virtuális térben felsorolt – megjelenített – művek, országok, tervezők – kissé kusza egymásutánjából ez jön le.
Az Othernity-kiállítás szervezői Fotó: Dömölky Dániel
A magyar pavilonban (főmegbízott: dr. Fabényi Júlia, kurátor: Kovács Dániel) a hazai hagyományban élvezkedhetünk. Ennek a kiállításnak a címe is más, mint az összbienálénak: a magyar bemutatót Othernityre keresztelték, amit tán „másságnak” tudnék fordítani. E pavilonban többek között szerepel a Kővári György tervezte Déli pályaudvar (1962, átépítve: 1977) sokat vitatott (többször is lebontásra ítélt, de megmenekült) építménye, és a Planetárium (Lux László és a Műegyetem csoportjának terve, 1977-ből). De szerepel a XIII. kerület-béli, egykori tanácsépület is. És ott van a sok vitát megélt, kellemetlen helyre beszorított és ezért halálraítélt várbeli elektromos teherelosztó üvegpalota (tervező: Virág Csaba, 1979) épülete. Az épület pusztulását – velem együtt – sokan sajnálják. Velence egy villanásnyi időre visszahozta.
A Kelet-Európára fókuszáló koncepció, mely a főrendező, Hashim Sarkis ragyogó ötlete volt, nagyon időszerű és szellemes. Még így, a virtuális tér leegyszerűsítő megjelenítésében is.
Nekem e sorozatból a Külső Kelenföldön épült, tömegében billegő statikára utaló református templom megoldása jött be leginkább: Szabó István 1981-es tervezése, szinte felrobbantotta az akkori építészeti közízlést, statikai elképzelést, tömegelrendezést és főképp a templom-funkció évszázadokra visszatekintő hagyományát. Ez az itt látható megoldás nemcsak, hogy ma is érvényes építészeti örökség, de a jelen modernitásának is részese lehet. Nekem olyan, mintha valami japán sztárépítész dobta volna fel a kétezres években. Remekmű. Legszívesebben azt írnám ide, hogy az egész biennále legsikerültebb, legértékesebb látnivalója.
Forrás: othernity.eu
Persze jobb lett volna a pavilonok között, ott Velencében, a Giardini dzsungelében sétálva nézelődni, de a járvány lecsupaszította a kiállítást képes hírré, amit itt adok közre.
