Anna Margit életműkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában
Anna Margit képein ott van az egész élete. Ahogy ő fogalmazta: „én az önéletrajzomat festem, ahelyett, hogy írnám.”
Anna Margit A festőnő múzsája
„Vallomás, amire nincs is szükség. Ha képeimet figyelmesen megnézik, megállapíthatják, hogy ez egy keserű életrajz. Születni senki nem születik keserűnek, de azzá válik, ha sorsa olya kemény életet adott, amelyet végigjárni felér egy háborúval.
Bár megkínozva és megtörve, de úgy érzem, hogy győztem, hiszen 75 évet végigharcoltam.
Büntetésnek kaptam a túlélést, megkérgesedett a szívem, nem tud szeretni, örülni, terveim már nincsenek, inkább létezek, mint élet…Hát vagyok, és azzal vigasztalom magamat, hogy semmi nem tart örökké”. Anna Margit, Budapest, 1989 február.
A bábu megszólal, ez a kiállítás címe, de az ő bábui mindig is beszéltek. A Galériában most Anna Margit legteljesebb életműkiállítását láthatjuk, amelyet – milyen keserűségre okot adó ez is – évtizedekkel a művész utolsó tárlata után rendeztek. Korábban csak egy életműkiállítása volt (Kunstbetrieb, Dachau, 1989).
Anna Margit Borotán született, zsidó családban, s fiatalon, 1929-ben jött Pestre festészetet tanulni a főiskoláról eltávolított Vaszary János magániskolájába. Ez volt az Új Művészeti Iskola. Mestere, Vaszary János ezt mondta neki: „kegyednek festék folyik az ereiben”. Itt ismerkedett meg Ámos Imrével, akivel 1935-ben összeházasodtak. Boldog évek következtek. Harmóniát sugároznak az ekkor készült képei. (Így a Madáretető és a Nő erkélyen 1936-ból.) A harmincas években képeit erőteljesen dekorativitással, egymáshoz közeli tónusokkal, világos színekkel festette. Az első teremben ezért egy szelíd képi világgal találkozhatunk. Férjével 1937-ben utaztak Párizsba, és itt meglátogatták Chagallt, aki tehetségesnek tartotta. „A kézcsókjától váltam festővé”, mondta”. Chagall maradásra bíztatta őket, de hazajöttek a fokozódó fasizmusba, a, fokozódó szegénységbe. A nyarakat 1938-1941 között Ámossal együtt Szentendrén töltötték, ahol baráti körükhöz tartozott többek között Vajda Lajos, Vajda Júlia, Korniss Dezső, Kelemen Emil, Rozsda Endre, Barta Lajos, Bán Béla. Ámos Imrére a negyvenes évek elején először munkaszolgálat, majd halál várt. Ő bujdokolva, szörnyűségek árán, de túlélt.
A háború után először az Európai Iskola (1945-1948) keretein belül festette bábuit, melyek a más eszközökkel kifejezhetetlen szenvedést jelenítették meg. Művészetének különböző korszakaiban a bábu más és más hangsúlyt kap. Különféle motívum-inspirációkkal, sokszor ez az abszurd humort is közvetítő figura a festő markáns önkifejező eszköze lett. Senkihez és semmihez nem igazodott soha. A festészetében megfogalmazódó emberi szituációk élesen szemben állnak a hétköznapok banalitásával. Bábui tükrözik az autonóm személyiségét, a világlátását. Rólunk és nekünk, egy keserű életrajz látványvilágával szól hozzánk. A képek elbeszélései a kimeríthetetlen szenvedésnek, és a gazdag érzelemvilágnak. Baba-, bábu-, bohóc alakok a hatvanas évektől sokszor a giccsig fokozódón népi figurák alakját öltik. Egyre expresszívebbek, egyre tobzódóbbak. Az anyagi gondok, a gombfestés a kerámiaműhelyben tüdejét megbetegítette és nem szűntek a családi tragédiák. Ő az életét festette meg ezekbe a figurákba. Nem volt vallásos, de mégis több képet láthatunk bibliai ihletésű képeiből (pl. Elkészült a nagy mű, Messiásra váró bábuk).
Vannak művészek, akiknek műveiben szinte elrejtőzik a sorsuk, és vannak, akiknél szinte összekeveredik kibogozhatatlanul az élet és a művészet. Anna Margit képein ott van az egész élete. Ahogy ő maga fogalmazta: „én az önéletrajzomat festem, ahelyett, hogy írnám.” A családi és történelmi tragédiákat ő a bábukon keresztük mutatta meg. Háború és zsidóság, özvegység, magány, ironikus, groteszk, démoni önarcképeken beszélnek hozzánk. Mindegyik velünk szemben, s a legvázlatosabb is szuggesztíven, megszólítón, kifejezőn. Ő nem lehetett gyönge, ő nem lehetett elnéző-megbocsátó, szolid. Expresszív festészete markáns és nem sorolható irányzatokhoz.
A holokauszt feldolgozhatatlan tragédiája, betegségei, művészi mellőzöttsége, magánéleti boldogtalansága, a kilátástalanság, a kitaszítottság, a magány, a feldolgozhatatlan múlt, amelynek hatására megszületett az a festői világ, amely őt a huszadik század egyik legkülönösebb festőjévé avatja.
A hetvenes évektől – ő akkor már elmúlt ötven – lehettek kisebb, egyéni kiállításai (Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 1970, Helikon Galéria , 1974, Műcsarnok, 1978, Magyar Nemzeti Galéria, 1983, Galéria Kara, Genf, 1984, Fészek Galéria, 1987, Műhely Galéria, Szentendre, 1988).
Kolozsvári Mariann művészettörténész (édesapja, Kolozsvári Ernő műgyűjtő volt Anna Margit alkotásainak egyik első magyarországi értékelője), az életmű alapos ismerője, kronológiát is figyelembe véve, de mégis valamiféle tematikus szempont mentén mutatja be, rendezte el az alkotásokat. A kétszázhúsz festmény, grafika minden korábbinál teljesebb, sokrétűbb képet ad az alkotóról.
A kiállítás egy szekcióban megmutatja azokat a maga gyűjtötte népművészeti tárgyakat, amelyek inspirációt jelentettek festészetére. Anna Margit alkotásai mellett azoknak a kortársaknak a műveit is láthatjuk, akik hatással voltak festészetére: mint Vajda Lajos és Farkas István. Itt Ámos Imre egy-két munkája is, amelyeken ő, Anna Margit a modell.
A tárlat a Magyar Nemzeti Galéria, a Ferenczy Múzeum és több köz- és magángyűjtemény kollekciójából állt össze. Ez a kiállítás a Nemzeti Galéria modern klasszikusokat – Bálint Endre, Korniss Dezső, Országh Lili, Farkas István – bemutató sorozatának legújabb darabja.
A bábu megszólal. Anna Margit életműkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. A Bartók Tavasz rendezvénye. Megtekinthető szeptember 1-ig.
