Mohai V. Lajos írása
Ősszel gyakran az is megtörténik velem, hogy a kosárból szétguruló diók a régi padlások zaját utánozzák néhány, többnyire elmosódott gyermekkori emlék mentén. Ez az én bélyegem: elűzni semmit sem tudok magamtól, mert a szívem visszaránt a feledéstől.
1.
Szeptember közepén, nagyanyám születésnapja körül még nyugodt esték köszöntöttek ránk, szinte teljes szélcsendben követték egymást a napok, és szép látványt nyújtott az esteledő Ég, ahogy a csillagok lassan kigyulladtak a zsindelyes háztetők fölött. Kint ültünk az udvari padon, szemben az ajtóval és a fölkövezett előtérrel, amely az aszparáguszcserepeknek adott helyet, és fürkésztük a sötétülő pusztaságot, ahogy változtatta az árnyalatait, de ugyanabban a fekete tónusban terült fölénk. Elhiszem utólag Vörösmarty csodálatos monológjának, hogy az Éj mitikus lény, egy világot szült gyermekül. Néztük, ahogy az égitestekkel szépítkezik az a mozdulatlan messzeség, és ettől nyugalom szállt ránk, lecsillapította érzékeinket.
Ebben a mélázó csöndben elcsíptünk szavakat az utcáról, a lépések halk kopogásából azt is tudtuk, hogy ki jár a sötétben. A járdák fölött még elég gyér volt a világítás, alig égett pár lámpa, azok is jó messzire estek egymástól, kicsinykét pislantva csak szurkos levegőbe. A mi megelégedésünkre az egyik kátrányos villanyoszloposzlop a házunk előtt állt, zöldre festett zománcos cilindere csillogott a nappali fényekben, esteledés után pedig, amikor egy láthatatlan kéz fölkapcsolta a villanytelepen, sárga fénye beszűrődött a redőny résein és a halvány fénycsíkok ferdén fölmásztak a falra. Azoknál, akikhez nem vezették be a folyóvizet, az utcai csapra jártak a vödreikkel, féltek nehogy fölbukjanak a kiálló köveken, vagy megbotoljanak a foghíjakban. Egy nap valaki, az elhalványodó délutáni napsütésben, egy alattomos gödörben a lábát törte. Nem utcabeli volt. Ehhez a balesethez jött először mentő az utcába, egy Dodson márkájú kocsi, amely bennünk, gyerekekben rémületet keltett. Jó messzire elbújtunk előle, nehogy minket is elvigyen magával. Másodszor az öreg Tomasits-bácsiért jött a mentő; egy keskeny hordágyon emelték be az autó megmagasított terébe; többen körülállták a mentőautót, egy pillanatra azonban kicsinyke rést támadt a bámészkodók között, és tekintetem összetalálkozott Tomasits-bácsi szomorú tekintetével. Vajszívű ember volt; ha összetalálkoztunk, mindig kedvesen szólt hozzám, nevetett és megpaskolta a vállamat. Pityeregve néztem az arcát; nem tudtam leplezni a riadtságomat; ugyanazt éreztem, mint amikor láttam, hogy hullik le az elszáradt ág az öreg diófa koronájáról.
Azóta, sokszor rám tört a magány, és egy szál magamban álltam nappalaim hideg kövén; hosszú időbe tellett, amíg rájöttem, hogy szomorúságomban az összes letört ág fájdalma is belém hasít. Ezt az érzést nem tudom elcsitítani a lelkemben. Ősszel gyakran az is megtörténik velem, hogy a kosárból szétguruló diók a régi padlások zaját utánozzák néhány, többnyire elmosódott gyermekkori emlék mentén. Ez az én bélyegem: elűzni semmit sem tudok magamtól, mert a szívem visszaránt a feledéstől. A múltért jöttél? — kérdezte egy ismeretlen alak egy madár szárnyverdesése közben álmomban. — Vajon lesz-e valaki, aki tovább engedjen?
2.
Az Égre tódulnak a felhők a tompa melegben, a kert még a nyár napsütése után sóvárog, és a földi élet mulandóságáról mintha mit sem tudna; érik a körte és a szilva, Isten vendégei a gyümölcsösben. A fák koronája szemet gyönyörködtető szőttes, száz alakban változtatja a színeit reggeltől naplementéig, esőfényes levelein megvillan egy-egy szél fújta árny. Köröskörül cserepes a talaj a törzseknél a csapadékhiánytól. Az öreg fák gyökérzete kidagad a földből; őrzi a szárazság nyomát.
Szeptember végétől öregedik az év, az ősz, súlyos terhével, egy másik időszámítás kezdete, a „megvert Dárius” mégis rendre fölnyitogatja kincses-ládái fedelét. Az ősz ideje nem a pusztulásé, hanem az öregedésé. „Miközben begyűjtik a termést, Isten csöndben elhagyja a világot.” Öregapám szavajárása, mely családi szállóigévé vált, költői szólam lehetne az alábbiakhoz, amelyet papírra vetek, de én nem tudom megfosztani Istent ettől az évszaktól. Mióta megtanultam a környezetemet figyelni, azóta az ősszel én sohasem tudtam betelni; ez az évszak ösztönösen foglalkoztat, mondhatni az övé maradtam, noha a többiről sem felejtkezem el, és időről-időre megemlékezem róluk, és nem csak úgy, mint a természet körforgásainak a részeiként.
Mindenesetre, amikor szeptember Ege elszéled a kerteken át a fejem fölött, nyugalma visszaáramlik a testembe. Egyetlen egyszer sem éreztem kivetettséget eddig, mivel a Nagyanyám születésének a hava éden a számomra. Olyan erővel bír, hogy félresöpri a gondokat, és haragokat, amelyek ott gyűlnek időtlen idők óta a családi emlékezet mélyén, mely a szorongások és bánatok sötétlő őrhelye. Megtanultam, hogy a családi összetűzések szenvedélyeket korbácsolnak föl, és összezavarják az ember látását, mert aki a csapdájába esik, azt megfosztja a józan ítélettől.
Az elrontott helyzetek rendbetétele mérhetetlen mennyiségű energiát emészt föl, akárcsak a gyűlölködés vagy az irigység.
Családi vonásaink közé tartozik, hogy hirtelen túlzásokba esünk, bár inkább csak az Anyánkra és a Bátyámra volt ez a tulajdonság jellemző. Öregapám és Nagyanyám csitította az érzéseket, mert megfontoltak és mérlegeltek minden körülményt, és azt vették számításba, amit az élet megengedett a számukra. Apám elnyomta a megbántottságait, ezért igazából nem volt képes kudarcok, vagy a veszteségek előnyeit a saját javára fordítani. Anyám és Bátyám azonban az emocionális vonatkozásaik oldaláról szemlélték az eseményeket, ezért gyakorta összetörték a szívüket a világ tökéletlenségébe beleütközve.
Megértem, hogy a szeptember az elmúlás előképeként, mintegy az egzisztenciára lesújtva vibráló határhelyzetként jelenik meg az íróknál. Örülök, hogy Petőfi „Szeptember végén-je” az utolsó jugoszláv író, Danilo Kiš tollán nemzetközi szállóigévé változott, világirodalmi toposszá, ahogy, talán a legszebb magyarul leírt verssorok egyikeként szállóige lett „Az elhull a virág, eliramlik az élet” is. A bolondokháza előcsarnokában című elbeszélését így kezdi a Zalában gyermekkora egy részét töltő Danilo Kiš: „Minden valamikor szeptember havában kezdődött, olyan hangulatban, mint amilyet Petőfi ír le Szeptember végén című költeményében (…) Erkélyemről szemlélem az évszakok eme szeszélyes váltakozását, akaratlanul is látva, nemcsak mint a díszletek változásait valamilyen hatalmas, klasszikus melodrámában, amelybe bevonták az isteneket és a teremtés-rombolás mitikus erőit, hanem egy egészen lírai összefüggésben is, amely ártatlan, valójában gyermeki, holmi lírai és melankolikus összefonódásként önmagammal: az elmúlás élő képeként.
