Závada Pál: Hajó a ködben
Závada-történet a Hold másik oldaláról – ill. Magyarhon kevésbé látható múltjából
Závada Pál Fotó: Magvető Könyvkiadó
Forró történetekhez nyúl Závada egymás után, úgy értem, a magyar történelem elhazudott vagy felejtésbe dobott históriáját nyomozza magas irodalmi szinten most már sorjában. A Természetes fény a második magyar hadsereg viselt dolgait boncolja két testvér életének hátterében, az Egy piaci napban a ’45 utáni miskolci pogrom mikroszkopikus felvételével hökkent meg. Fantasztikus sorozat. Most meg a Weiss Manfréd család menekülését nyomozza, vagyis azt, hogy hihetetlen vagyonuk fejében hogyan tudtak menlevelet szerezni a náciktól a már befűtött KZ-ek zsidómészárlásainak korában, azaz ’44 nyarán.
Érzékeny történet. Eddig csak az un. Kasztner-vonatról tudtam. Ott ezer dollár volt a kvóta, a tárgyalások mögött a legfelső SS-vezetés állt (Himmler) és a vonatra nem fizetők is felkerültek, ami hazai és német bonyodalmak után végül eljutott Svájcba. A Weiss Manfréd család menekülésének története korábban indul, s a regényen túl fejeződik be: eljutnak Svájcba ill. Portugáliába.
A regény – legalábbis számomra – két részre oszlik. Az elsőben a családtörténet vázlatát kapjuk, az alapító atya halála után három férfiből áll a gyárbirodalom vezérstábja. Mellettük, köröttük az öreg lányai repdesnek. A regény ebben az első részben valamiképp a három lányra fókuszál, nevelődésükre, szerelmükre, házasságukra és családon belüli viszonyra. Ezzel az a bajom, hogy a lányarcok elmosódottak, hiányzik Závadának a korábbi regényekből ismert zseniális karakterrajza: a lányok profilja, személyiségük ilyen-olyan furcsasága halványra sikerül, így az igazi téma bevezetése – nevezetesen a németekkel való tárgyalás és menekülés szervezésére való ráfutás elbeszélés-technikailag a levegőben lóg. Kivéve a történetbe középre helyezett Kohner Arthur és a „kis özvegy” között titkos viszony, találka, bujkálás kalandjait. Finom tollal felrakott érzéki történeteit, és a vele járó lelkifurdalásokat.
Ezért érzem úgy, hogy a regény az általam második résznek nevezett történetben robban be igazán. A német megszállással kezdődik (’44. március 19), amikor a nácik Chorin Ferencet, több főnemest, sőt Horthy belügyminiszterét, Keresztes-Fischer Ferencet, valamint több rokont elfognak, összevernek és Ausztriába deportálnak. A menekítés-sztori innen megy élesben. A lehetőség ablaka két oldalról nyílik: egyfelől a magyar kormány úgy akarja menteni az ország legnagyobb ipari létesítményét és annak tulajdonosi körét, hogy államosítja a céget. (Az egyik búvóhely főkatona tulajdonosa a közvetítő, akiben persze a legokosabbnak, Chorin Ferencnek esze ágában sincs megbízni, hisz ez a kormány (a Sztójay-rezsim) még saját tagjait sem volt képes megvédeni a náciktól. Jobban hisz az SS Obersturmbannführernek, azaz Kurt Bechernek. Vele köt egyezséget. Miszerint: minden – nevükön lévő – vagyonukat átadják a náciknak, folytatódik a németek számára létfontosságú repülőgépgyártás (a csepeli cégben a német vadászgépekhez, a Messerschmittekhez gyártották a motorokat), de privát vagyonukat is átadják, minek fejében az SS-tiszt (Himmler beleegyezésével persze) elintézi, hogy kijussanak a szabad világba, azaz megmeneküljenek a gázkamrától. (Mellékesen: ez a Becher a Kasztner-vonat ügyében is a fő közvetítő, majd a háború után a mentő tanuk vallomásai alapján fel is mentik a háborús bűnök alól.)
Nem mesélem a részleteket. Závada könyvének fontos mozzanatát azonban ki kell emelnem. A kőgazdag Weiss Manfréd család megmenekül, a zsidó közvélemény egy része azonban megveti őket, hogy pénzért cserében nem vállaltak közösséget sorstársaikkal – amit erkölcsi vétségnek tekintenek. Nem hinném, hogy e vélemény megállja a helyét, hisz a vészkorszak idején minden megmenekült ember élete fontosabb volt, mint eme fenntartások. És különben is alternatíva csak a gázkamra lehetett.
Závada is ezen az állásponton van, de – igaz, csak bújtatott formában – van egy fontosabb, etikai problémája: a Weiss Manfréd cég kiszolgálta a német hadigépezetet. Ez egy olyan érv, ami a „kimenekítés” sztorijából ki szokott maradni. Závada bátorsága, hogy ezt a szerelmi- és családi jelenetek hátterében, majd egy ponton direktben is, felveti. Igaz, a kérdés szinte mondvacsinált, hiszen a nácik erővel is elvehették volna a gyárakat, ment volna tovább a repülőgépgyártás, ahogy korábban. De a cég már a háború előtt is táplálta a német fegyverkezést.
A másik, voltaképp rejtélyes ügy, amit Závada említ: a németek viselkedése a zsidó gyárosokkal szemben. Nem lenyúlták a gyárakat, hanem valaminő oknál fogva Himmlernek fontos volt, hogy legyen papír arról, hogy jogilag „rendezett” volt az átadás-átvétel, hogy úgy mondjam. Vagyis szerződve legyen „a pénzt az életért” egyezség. És ebbe a család belement. Na, ja, sakk-matt helyzetben voltak, nem tehettek mást, ha életben akartak maradni. Mellékesen e tabló jól mutatja a náci módszer aljasságát: a foglyul ejtetteket előbb félig agyonverik, aztán leülnek velük tárgyalni. (A náci gazdaságügyi főhadiszálláson, ami speciel épp Chorin villája volt az Andrássy úton.)
Závada persze joggal veszi bizonytalanra az egyik családtag ellenvetését, miszerint amit csinálnak, az a nácik támogatása, durvában: kollaboráció. A Weiss Manfréd gyár már az első világháborúban is hadicikkek gyártásával foglalkozott, most a II. világháború vége felé hogy léphetne ki ebből a tehertételből? Öngyilkosság jobb lenne? Szóval ez a kollaborációs érv éppoly őrület lenne, mint amivel Kasztnert vádolták Izraelben (el is ítélték, de még a börtön előtt egy szélsőjobbos megszállott lelőtte. Halála után rehabilitálták. Sokat ért vele…) Hát nem: szerintem jó, hogy megmenekültek. A többi: blabla.
Ha egy kicsit hátrébb lépek, sok mindent tudhattam már korábban Fenyő Miksa naplójából (Az elsodort ország), vagy Heltai Jenő Naplójából: a kósza halál árnyáról, zsidóüldözésekről, melyeket e felső világ tagjai, magukat biztonságban érezve, észre se vesznek. Závada például érzékelteti, hogy a család még az SS-szel való tárgyalások idején sem tud a vidéki zsidóság összefogdosásáról, később deportálásáról sem, egyáltalán azzal, ami a családi kör „falain” túl történik. Felhők felett élnek. Kivétel a regényben Weiss Judit figurája, aki elmegy Körösmezőre (ami a Kamenyec-podolszkiji mészárlás előszobája volt még magyar területen…) Vagyis: lehetett tudni, mi vár a zsidókra, csak a család érezte magát biztonságban. Egy ideig. Ja, és egy szép öngyilkossággal fejeződik be a sztori.
Závada regénye a dokumentum és fikció ötvözete lett, melyben a történelmi tényvalóság túlsúlya billenti fel az elbeszélés egységét: a regényt meghasadt egésznek látom, olyan műnek, ami sajnos elmarad Závada korábbi nagy alkotásaitól. Mindazonáltal múltunk e sajátos epizódjának megjelenítését jelentős irodalmi tettnek tartom.
Závada Pál: Hajó a ködben. Magvető Könyvkiadó, 2019. 417 oldal, 4299 Ft
