Visky András: Kitelepítés
Végig izgalmas, mert változékony az elbeszélői hang.
Béni Vörös szigorúsága nincs tekintettel az istenfélők kényelmességére. A nő a budapesti Rákóczi téren a prostituáltak között keres és talál követőket a Teremtőnek. Béni Vörös szerint a tisztaság a bűnök bűne. A karizmatikus hittérítő magyarázata alapján azért bűnös a hívő, mert éppen a rászorultak, a számkivetettek előtt zárja gondosan az ajtaját. A józsefvárosi gépkocsisoron strichelő Mariann M. sem tudja kivonni magát az Ige hirdetőjének hevülete alól.
Van még valaki, aki Béni Vörös hatása alól kerül. Ő nem prostituált, ám az Ige hatása alatt egész addigi és ez utáni élete más fénytörésbe kerül. Júlia hitét olyannyira megérintik a látottak és a hallottak, hogy hamarosan a Filadelfia Otthonban kezd foglalkozni a rossz útra tért lányokkal.
Később Júliát a kommunista Romániában, az 1956-os magyar forradalom után, a bebörtönzött Visky Ferenc református lelkész asszonyaként hét gyermekével együtt lágerbe zárják. Hóban és fagyban, gödörbe vájt barakkokban próbálnak túlélni a rendszer ellenségei. Az idős deportáltak nem akarnak családtagjaik terhére lenni. Ezért messzire gyalogolnak a havas pusztán, hogy lefeküdjenek és elaludjanak – örökre.
Néhány sommás mondatban összefoglalható a cselekmény, de nem ez a lényeg, hanem az, ami a felszín mögött egyre erősebb kontúrokkal felsejlik.
Műfaji sokszínűség jellemzi Visky András Kitelepítés című regényét. Korabeli jegyzőkönyvekből vett idézetek illeszkednek a szövegbe, akárcsak lírai szépségű természetleírások. A szöveg több prózahagyományhoz is köthető. A naplóregény, a Bildungsroman és a lágerirodalom méltó szintézisét tartjuk a kezünkben.
A narrátori pozíciók változékonysága a szöveg erőssége. Nehéz felidézni, hogy hány perspektívából olvassuk a történetet. A Bibliát idéző hosszabb-rövidebb bekezdések mindentudó mesélőt előlegeznek. Azonban újabb és újabb pozíciót választ az elbeszélő. Az addigit, amely szintén átmeneti volt, módosítja, ezzel is más megvilágításba helyezi a traumatikus emlékforgácsokat. A szünet nélküli küzdelem az elmondhatatlannal, valamint az édesanya figurája a legemlékezetesebbek.
A gyermeki nézőpontot jelző Anyánk, Apánk megszólítás intimitásával, melegségével indított bekezdések váltakoznak a szenvtelen tényközlés részeivel, valamint a személyes elbeszélői formával. A kiközösítettség, a perifériára szorultság eluralkodásával mindjobban átveszi a hatalmat az elbeszélés egy része felett a legkisebb fiú, András nézőpontja. Végig izgalmas dilemma marad a regényben az elbeszélői hang. A legeredetibb mesélői látószögként az elfogulatlan gyermek széttekint maga körül, és érteni próbál egy elembertelenedett világot.
Alapvetően lineárisan haladunk, ám a mozaikos szerkezet elsősorban nem történetet mesél, hanem állapotot jelöl. A nagybetűt és a pontot teljesen mellőző bekezdések egy-egy tagmondata sejteti a múltat és a jövőt. Az így körvonalazódottak jó néhány fejezettel később mondatnak el részletesen.
Júlia, az anya nagybetegen, ágyban fekve is a Biblia segítéségével erőt ad hét gyerekének a túléléshez. Tragikus alakjának mozaikjai felejthetetlenek. A Szentírás a mindennapi kenyere a fogságban a Visky-családnak. Az édesanya a legkevesebbel a legtöbbet adja, hiszen nemcsak felolvas, hanem a lágerkörülményekre alkalmazza a Biblia passzusait. Így a gyerekeknek valóban kenyere, szellemi tápláléka lesz az Írás.
A szerző komoly bravúrként az elmondhatatlant, az elképzelhetetlent olykor groteszk, sőt pikareszk humorral adja elő. A kiszolgáltatottságnak és a reménytelenségnek oly fokára ér el a regény, amikor az elmúlástól való félelemnek sincsen már tétje. „Anyánk több évet fiatalodott a fetest-i hullaházban, mintha bizony valaki kisimította volna rajta a fogság gyűrődéseit, a bőre olyan bársonyos lett, mint egy újszülötté, az arca kisimult, a haja visszanyerte selymességét és fényleni kezdett, lábcédulája a feje felett lóg a falon (…)” (318.)
A kitelepítettek nélkülözhetetlen társa Nényu. A családfőt vesztett famíliát a lágerbe is követő Nényu a bejárat előtt, a szabadban alszik, hogy védje övéit a farkasok és a kóbor kutyák támadásaitól. A tábort már felszámolták, ám a családnak nincs hova mennie, hiszen letartóztatásukkor mindent elvettek tőlük. Nényu, az oltalmazó nő kevés szóval jellemzett, ám az olvasói emlékezet kitörölhetetlen alakjaként, nemegyszer rozsdás szögeket nyom a nehezen szerzett almába, hogy a gyengülő Júlia szervezete legalább némi vashoz juthasson.
Fotó: Bíró István és Szajki Bálint
Négy év, két hónap és tizennyolc nap a lágerben. Nyolcszázhuszonkét bekezdés. Hét gyerek és két nő a földi pokolban. A lágernek saját nyelve, sőt kultúrája van, ahogyan arra Alekszandr Szolzsenyicin hívja fel a figyelmet A Gulag szigetvilág címmel írott szociográfiájában. A hóhér és áldozata kapcsolatáról így vall a Kitelepítés. (…) Livezeanu őrnagy, az mondjuk igen, ő beszéli igazán a fogság nyelvét, majd beletörünk valahogy mi is előbb-utóbb, az ország, mondják, már folyékonyan beszéli a fogság vadonatúj nyelvét, még csak mi vagyunk hátra, azért kötöttünk ki itt a lágerben, legjobb, ha ittlétünket intenzív nyelvtanfolyamnak tekintjük, állami fogságnyelviskolának (…) (273.)
Nehéz feladat elé állítja az olvasót érzelmileg a szövegben ábrázolt értelmetlenül kegyetlen passió. A Kitelepítés olyan élmény, amely erőt ad a szürkének, eseménytelennek érzett mindennapokhoz. A regény a táboréletet mindenekelőtt nem „tényszerűen” ábrázolja, nem a sokadik darabja kíván lenni a magyar lágerirodalomnak. Inkább erős kontúrokkal szól a belső tartásról, az igaz hitről, amelyek segítségével súlyos magánéleti és politikai traumák talán túlélhetők. Az már másik regény témája lehetne, hogy mi minden, mennyi salakanyag marad a lélekben a személyiséget alapvetően megrendítő megrázkódtatások után.
Visky András: Kitelepítés. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022. 442 oldal, 4599 Ft
