Viola Szandra: Használt fényforrások
Egy verseskötet került a kezembe, a hátsó borítón olvasható négy sor – mely kíváncsivá tett – így hangzik:
Viola Szandra Fotó: SEA Art Fotóstúdió
„De minden, mi éjjel a nincsben marad:
horgolt terítő, régi cérna- és anyagdarab,
a törött, mintás bögre, amin nem pihen kezed,
ilyenkor másik, erősebb létezésbe kezd.”
A kíváncsiságnak pedig ára van, ezért megkerestem a verset, amelyből az idézet való. Ez a négy sor zárja Viola Szandra Használt fényforrások című – a fiatal költő immáron harmadik – kötetét. Saját életemben is vannak efféle emléknyomok az éj leszállta utáni kegyelmi pillanatokról, például a gyerekkoromban esténként sokszor elnézett horgolt terítőről, amidőn az éjszaka homokjában nyújtózkodott. Közös élményei ezek a gyermekkori világra csodálkozásnak, konzerválódnak, messzire nyúlnak, ezekből pedig később versek születhetnek. Úgyhogy ezt a verset – Éjféli a címe –, és még egy másikat, A magára hagyott kert címűt e saját élményekre (is) emlékezve olvastam, és mutatom be röviden.
Az Éjféli című vers, elmerülés az éjszakában, határhelyzetben, hiszen ott billen át, éjfélkor az egyik nap a másikba, ott kezdődik egy erősebb lét, aminek hiszünk a gazdagságában, ahogy azt is gondoljuk, hogy a következő nap jobb lesz az életünkben, mint amelyiket éppen mögöttünk hagytunk. Ez bomlott ki előttem a vers első, nagyobbik részéből, amelynek a kérdése: „De éjszakára mi marad? A válasz: „Ami már nincsen.” Fölsorolásba kezd a költő, mindenből mégis végszóul azt keveri ki az éjszaka, hogy egy erősebb létezés veszi kezdetét.
A rosszkedvnek tehát vége.
A magára hagyott kert nagyon szép és képgazdag vers, nyugodt hangjával az első olvasásra megragadott. Itt is a záró-szakasszal kezdeném:
„Mégis, minden évben
első hó esik,
és vasárnaponként
tejfehér galambpár
röpteti az eget.”
Előtte azonban, bizony arról az elveszett kertről van szó (talán inkább az elveszett jelzőt érezném meghatározóbbnak, a magára hagyottnál); a négy részből álló vers második és harmadik, szakasza éles fénybe állítja a Kert elveszettséget. A költői kép és a költői reflexió túlmutat önmagán: ezek a szakaszok az olvasó jutalmaként olvashatók:
„A Paradicsom fái
szürke madarak,
késszerű tollakat hullatnak.
(Már egyikünk sem emlékszik,
hogy milyen lehetett annak a földnek az illata,
amely még nem ismerte a halált.)
Egy árnyék fekete glóriája fejünk felett,
a forró falakból átok gőzölög,
az első hazugság kering a világban;
szél vitte tövises ördögszekér,
meg se, áll Krisztus homlokáig.”
Egymásba játszik a bibliai történet és a mai (azóta eltelt) világ keserű tapasztalata, ez a tapasztalat pedig az elveszettségé. A költő azonban (írtam föntebb) a mégis optimizmusával búcsúzik a szkepszissel szemben. A világnak és a költészetnek a folytatás a dolga.
Eszembe jutott a fiatalon elhunyt, páratlan tehetségű osztrák költőnő, Ingeborg Bachmann egyik igen nagy verse, amit Pór Judit átköltésében idemásolok:
Özönvíz után
Csak a Galamb
a vízözönből
csak a Galamb,
csak az meneküljön meg.
Elnyelnek engem a vízek, ha ő
fel nem szárnyal,
s el nem hozza
a végső percben az Ágat.
Röptesse csak tejfehér galambpár vasárnaponként az eget Viola Szandra lírájában.
Viola Szandra: Használt fényforrások. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021. 80 oldal, 2500 Ft
