Add tovább a verset – 21. hét – Juhász Tibor
2019-ben, a magyar költészet napján versláncot indítottunk az ART7 művészeti portálon.
Juhász Tibor
A #verstag menete: a kiválasztott költőt felkérjük, hogy a következő hétre egy másik fiatal költőtől (aki 1984. január 1. után született) ajánlja az olvasóközönségnek kedvenc versét, és írjon róla pár rövid, akár kulcsszavakkal is kifejezhető gondolatot, egyben ezzel adja át a stafétát.
A jelenleg szociográfián dolgozó Juhász Tibor versét ajánlotta e hétre múlt heti tegeltünk, Halmi Tibor.
Juhász Tibor: Legkisebb
Az apró öklökre támasztott szemekben
egyszer csak megláttam az Istent.
Különös nap volt, a házak mögötti
szeméttelep felett izgatott alakzatokban
repkedtek a varjak, talán a közelgő
vihart érezték, amely később bekáromkodott
a tetőkön és acsarkodva szaggatta le
az ajtónyílásokat fedő takarókat.
Evéshez készülődtek, az apjuk parancsára
a gyerekek imára kulcsolták kezüket,
tekintetüket a konyhát rejtő olajfoltos
lepedőre szegezték. A körmeik alatti
feketeséget, kócos, zsíros hajukat néztem,
s a legkisebb fiú bal szeme alatt varasodó
karcolást. Rajta keresztül láttam,
ahogy a lepedő mögül előlép egy hajlott
hátú alak, lábast tesz az asztal közepére,
szedni kezd, tőlem haladva maga felé,
majd, mint akit tetten értek,
kifejezéstelenül a legkisebb fiára mered.
(Eredetileg megjelent: Juhász Tibor: Ez nem az a környék, Apokrif-FISZ, 2015.)
Szegénység. Ismerjük a képeit. Velünk él, hozzánk tapad. Nem véletlenül foglalkoztatja a mindenkori magyar irodalmat, a rendszerváltás utáni literatúra pedig különösen sokat foglalkozik vele. Juhász Tibor szövegében például egyfajta gonosz entitás, ami acsarkodva szaggatja le az ajtónyílásokat fedő takarókat, egész testével rátelepszik a csöppnyi viskóra, és gyötri a falakat, a tartógerendát. Olyan az egész vers atmoszférája, mintha csak egy Tarr Béla-filmbe csöppennénk. A jelenet pedig: egy mélyszegénységben élő család szerény lakomájához készülődik, miközben tombolnak kint a létezésük eltörlésére képes elemek. A nyomorúság kitapintható, szinte már nem is evilági, tehát győzedelmeskedni sem lehet felette, csak tűrni, elviselni. Főzni lehet, ha van mit. Gépies mozdulatokkal megteríteni az asztalt. És közben, mielőtt magunknak szednénk a meghívott vendég után először, ráeszmélni arra, hogy vannak fiaink, (lányaink), akik az asztalnál ülve éhségtől kopogó szemekkel figyelnek minket. Ekkor pedig jusson eszünkbe megmaradt, morzsányi emberségünk, emlékezzünk, hogy utódaink megóvása a legfontosabb az életben. Mert ha a kínzó metafizikai kiszolgáltatottság következtében ezt a tényt is elfelejtjük, akkor valóban nincs visszaút, végképp elkárhozunk a létezésben. Juhász Tibor verse fontos szöveg, hiszen az apokaliptikus vég küszöbén is – feltartott mutatóujjal – hirdeti az emberséget.
Halmi Tibor
#verstag #art7 #juhasztibor #vers #legkisebb #aprooklok, #szegenyyseg #tarrbela #karhozat, #emberseg
