Mohai V. Lajos két verse
Tévedve az álmatlan éjbe, A létre így szolgálunk rá
Kovács Dezsőnek, Riba Istvánnak és Szilágyi Andrásnak
hatvanhat éveinkre
Tévedve az álmatlan éjbe
Tévedve az álmatlan éjbe, az utcai lámpát megidézve,
a gyermekkor fölvilágol a befalazott világból,
rajta hatvanhat év kusza árnya, ál-mártíromsága,
süllyed-emelkedik, ahogy a zaklatott szív elvárja;
az ősök nem feledik a gyermeket.
Ők tárják föl, az ősök, a gyermekkor részét-egészét,
tömörítve körülírják a felnőttkor érvelését,
a bukások sűrű szövését, mit koldusgúnyaként
ráaggat az élet, az ártatlanság veszését-elvesztését;
az ősök nem feledik a gyermeket.
Mert benne testesül meg az ősök sora, kihangosítva
a tündöklések nyelve, a visszanyelt szavak rejtjelezése;
aki fölé a múlt boltívei láthatatlanul nyúlnak,
akiben föltornyosulnak az elvégezetlen-voltak;
velük téved a gyermek az álmatlan éjbe.
A létre így szolgálunk rá
Az események egymás másolatai, megannyi vonatkozásuk
sem szolgálja a lélek egyensúlyát, az élményeknél
a megtörténtek másak. Elvágják egymástól az emlékezés szálai,
mert felgyújtják vagy ellebbentik a fantáziavilágot,
mely velünk született szellemben él tovább.
Emiatt vigasztalanság vár-e ránk, és engesztelhetetlenségünk
kap-e léket? Vagy a lelkünk is följebb áll majd,
és értelmet nyer ezáltal az előttünk álló idő?
Ahol az események egymás másolatai csupán, s majd
folytatni lehet minden fölsorolást; a létre így szolgálunk rá.
