Turbuly Lilla: Alkonykapcsoló
Ez az öröm, és pont ennyi, ez a kék szín és a levegő, ami a kötet legszomorúbb pillanatait megszínezi, és valamivel elviselhetőbbé teszi a megfogalmazott fájdalmakat. Pulzál a jelen – élő minden egyes kimerevített pillanat.
Turbuly Lilla Fotó: az író Fb-oldaláról
Turbuly Lilla kötetének hátoldalán, Rakovszky Zsuzsa ajánlójában olvashatjuk: „Ritka az olyan verseskötet, amelyet az ember egyvégtében, örömmel olvas végig”. Az észrevétel könnyednek látszik, elmehetnénk mellette, de valójában lényeges tapasztalat. Több kortárs szerző hajlamos túlbonyolítani a szövegeit és a kötetszerkezetet, vagy szinte egyetlen verstípusból vagy megszólalásmódból önmaga súlya alatt összeomló konceptkötetet alkotni. Mindez az alkonykapcsolóra nem jellemző, valóban olvastatja magát. És bár nehéz, túlterheltnek látszó témákat kerülget, mint a halál (Folyamatos jelen), betegség (Éjjeliszekrény, Ki), szerelem (Alkonykapcsoló, Játék.vonat), valamint specifikusan az elhagyottak szerelme (Babilon), illetve olyan összetett helyzetekkel foglalkozik, mint a (finoman, rejtve érzékeltetett) szerelmi háromszögek (Helyzetjelentés a Puskin utcából, néhány hónappal Tatjana első levele után; Repülők), nem válik avíttassá, pátoszossá és főképp megterhelővé, unalmassá, még annak ellenére sem, hogy versnyelve alapvetően nem újító igényű. Relatív szerkezeti és verstani egyszerűsége mégis érezhetően erénnyé válik.
Az is a szerző munkáját dicséri, hogy ez az érezhető könnyedén olvashatóság nem abból származik, hogy ne volna valódi súlya a kötetben foglaltaknak. Szintén Rakovszky Zsuzsa észrevétele, hogy „minden során áttetszik egy szerény és komoly, mélyen érző és önironikus (…) személyiség”. Egyetértek a megállapítással, a versekre nem jellemző a retorikus csináltság, nem a sajátos nyelvi szerkezetek vagy költői eszközhasználat adja erejüket, hanem valóban talán a szövegeken átvilágló személyiség. Az alkotó, aki a költészetet mint olyat már bejáratott eszközként használja, játszik rajta, vele, olykor lazán veszi ezt a játékot, és akár mondókákat alkot (Csip-csip csóka), máskor szintén dallamos, ütemhangsúlyos verselést vegyít négysoros versszakokkal, egyaránt használ néhol páros rímeket (Valami a kékről) és (gyakrabban) keresztrímeket (GPS nélkül), gyakorlottan tartja meg verseiben a hétköznapi beszédmodort, ettől válik transzparensé, közvetlenné és ezzel vonja be olvasóját a szövegek sajátos dimenziójába. Rövidek és összeszedettek a versek, szinte konvencionálisan lekerekítettnek érezhetjük őket, engem sokszor Tóth Árpád munkáira emlékeztetnek. Különösen jellemző a zártság a rímes versekre (Játék.vonat), de érezhetjük a szabadverseknél is, hogy egyértelműen felfejthető ívük van, sokszor éppen a verszárlat emeli el az egész opust (például Vihartörte sebek kezelése). „Egy világra nyitott, érzékeny figura nehezen találja meg a saját helyét, mindig magyarázkodnia kell a világot kevésbé figyelmesen szemlélőknek” – írja Benedek Anna a kötet fülszövegében, jól jellemezve a versbeszélő helyzetét, az egész kötetben egységes nézőpontot, sajátos személyességet.
Egyik legfontosabb jellemzője Turbuly versalkotásának, hogy kimerevített, drámai feszültséggel teli pillanatokat ír meg, gyakran épp eldőlni látszó sorsokat, mikor már érezhető az előszele, de még nem következett be a változás. „Ez itt a semmi. És ez itt a végtelen. / Ez itt a folyton múló, pulzáló jelen. / Innen nézed öröktől fogva már, / ahogy a semmiből a kék ég összeáll.” (8.) – olvashatjuk a kötet nyitóversében. Mintegy ars poetikusan fogalmazódik meg itt a fent említett, kimerevített pillanatokra helyezett költői figyelem. Bátornak, akár botornak is tűnhet egy ilyen nagyívűre, mondjuk az egész létezésre kiterjesztett látómező megfogalmazásával indítani a kötetet, de úgy érzem, Turbulynak ez mégis sikerült. Mennyivel több a kék ég a semminél, az élet látszólagos mozdulatlansága a nem létezésnél? Ez az öröm, és pont ennyi, ez a kék szín és a levegő, ami a kötet legszomorúbb pillanatait megszínezi, és valamivel elviselhetőbbé teszi a megfogalmazott fájdalmakat. Pulzál a jelen – élő minden egyes kimerevített pillanat, ahogy egy már halott ember tárgyai, mozdulatlan mementói is életre hívnak valami mozgást, akár a kötet harmadik harmadában lévő, végtelenül egyszerű, leíró jellegű versben: „vizesüveg szopókás kupakkal / kilazult szárú szemüveg / kanál virágmintás nyéllel / hintőpor (…) / az éjjeliszekrényen / ragacsos összevisszaságban” – Éjjeliszekrény (51.).
Egy élő számára, főleg holtjaival vagy elhagyottjaival, vagy azokkal kapcsolatos emlékei, akik őt hagyták el, folyvást a jelenben pulzál az összes emlék, újra- és újraelevenedve. A Turbuly Lilla által alkotott lírai én sokat foglalkozik ezekkel az emlékekkel is, azzal a pillanattal, amikor örökké lesznek, akkor is, amikor felejteni szeretné őket („sehová sem illő nyom / egy lezárhatatlan nyomozásban” [36.]), vagy azt szeretné, hogy végre fájjanak („ahogy minden ősz előtt / egy örök nyári nap van, / ahogy a késsel vágott seb sem lüktet az első pillanatban” [25.]).
A kötet mégsem traumák gyűjteménye. Az emlékek mindig szórakoztatják is, megérintik a lírai ént, merít belőlük, mint a túlélő, aki megőriz, aki még képes újrakezdeni, bár felmerül a kérdés, hogy meddig – de úgy tűnik (legalábbis Turbuly felfogásában), hogy ameddig csak élünk, mindig lehetnek új esélyek egy másik film indulására: „csomagoljuk magunkat szerelembe, nyárba”. (Különben is, hány film az életünk?) (64.)
A halálról, a magányról szóló (főleg az Elfekvő napok ciklusban található) verseket a költő próbálja könnyedebb mondóka- vagy gyerekversszerű, rövid szövegekkel oldani – szerintem a kötet leginkább feledhető vagy zavaró módon kizökkentő pillanatai kerülnek ki ezek közül, mint például a Csip-csip csóka mondóka átírt verziója vagy a Konnektor című, fiatalosan modernnek szánhatott, rövid vers gyenge önazonosító metaforája esetében: „világító zöld szem vagyok / egy akkumulátortöltő led lámpája” (55.), illetve ugyancsak ilyen az Anyám kertje szóviccszerű zárlata („elfelejcs”). Ilyen, a kötet testétől idegennek ható stílusértékű részek más verseket is képesek kínossá tenni (pl.: „van térerő a másvilágba” [49.]). Szintén a gyenge pillanatok közé sorolnám az előbb idézett Apu, te! (Arany Lacinak átirat) mellett a Nem vagyok című Ady-parafrázist. Ezek a könnyen felismerhető átiratok szándékukon kívül válnak parodisztikussá, ezért is bírnak (nem jó értelemben) kizökkentő hatással. De Turbuly tehetségét jól szemlélteti, hogy még a kissé erőltetett verset is el tudja emelni a legegyszerűbb fajta, de váratlanul megjelenő szépség eszközével: „Volt egy apu, csöndes, vékony, / fogyó holdból holdemléknyom” (49.). Az alkonykapcsoló érdekes szerkezeti vonása, hogy Turbuly korábbi verseiből is került egy ciklusnyi válogatás a kompozíció végére. Szerencsés, hogy hangulatukban jól illeszkednek e válogatott versek a kötetegészhez, bár talán még érdekesebb lehetett volna, ha az alkonykapcsoló más ciklusaiba beépítve kerültek volna be.
Bár a versek többfélék és változó minőségűek, tetszetős ez a minden szinten megjelenő játékosság, lazaság, így a helyenként becsúszó mellényúlások sem rontanak a harmónián. Több vers már első olvasásra is megragadja az olvasót, ki is emelnék párat azok közül, amik miatt feltétlen megéri elolvasni ezt a rövidke, szép kötetet: Ameddig a szem ellát, Végtelenül fáradt, Csak még egy kicsit, Határ.idő, Nulladik nap, Alkonykapcsoló – és még tovább is folytathatnám. Talán az alkotó személyisége maga, talán az emlékezés mechanikája mint közös élmény, vagy költő által életre keltett múlt és jelen fénytörésében megjelenő halandóság élménye, a dolgok törékenysége iránti érzékenység, ez a nyitottság az alkonyállapotra – a költő megfogalmazása szerint: a sötétség és a fény harca –, ami színvonal-ingadozásai ellenére is felemeli ezt a kötetet.
Turbuly Lilla: Alkonykapcsoló, PRAE.HU, 2018, Budapest, 76 oldal, 2790 Ft
