Toldi Miklós, Ágnes asszony és a mondacsok

|

Jegyzetek Arany Jánosról

Játsszunk el a gondolattal, hogy most, kétszázévesnél is idősebben megjelenik a költő a körünkben: mit mondanánk neki? Én, itt, Pozsonyban, személy szerint, azt hiszem, azt mondanám, amit Oravecz Imre mond az Illyés Gyula Szajlán című versében az akkor már rég halott Illyésnek. Azt ugyanis, hogy „Isten hozta. Köszönöm, hogy itt van. Érezze magát otthon”.

Tőzsér Árpád

Lélektani regény versekben elbeszélve

Babits Mihály „hunyt mesterünknek”, Kosztolányi „szenvedő és daloló aggastyánnak”, József Attila „vagyonos apánknak” nevezte Arany Jánost. S a név- és jelzőhaladvány pontosan jelzi, milyen mélyen és nagy hatóerővel épült be a költő a XX. századi és mai magyar költészetbe.

A világirodalommal Arany, sajnos, már nem került ilyen közeli hatásviszonyba. S ez távolról sem azt jelenti, hogy műveit nem fordították volna le a nagy világnyelvekre. Inkább azt jelzi, hogy a világirodalomban az ő életében már Baudelaire, majd Mallarmé volt a „menő”.

Azok, akik Aranyt a világirodalomban akarják elhelyezni, egyébként is rendre Baudelaire nevébe ütköznek. A két költő, mármint Arany és Baudelaire ugyanis, születésüket tekintve, csaknem egyidősek voltak. A két életművet egymás mellé helyezve azonban a vizsgálódók általában úgy látják, hogy míg Baudelaire már inkább a huszadik század emblémája, addig Arany beleragadt a 19. századba. S ebben első látásra van is valami. Mikor az új költészeti korszakot nyitó Romlás virágai megjelent (irányszámként tegyük ide, hogy 1857-ben járunk), akkor Arany kb. az Ágnes asszonyt és a Walesi bárdokat írja.

Ez mind igaz.

Csakhogy: a vizsgálódók arra a kérdésre nemigen tudnának válaszolni, hogy az időbeli véletlenszerű egyezéseken túl tulajdonképpen miért kellene a két költőt összehasonlítani? Arany költészetének a legfőbb jellemzője ugyanis éppen az öszehasonlíthatatlansága. Ha prekoncepcióktól mentesen, elfogultságok nélkül közelítünk a költészetéhez, az első, ami meglep bennünket, a 19. század költészetében meglehetősen szokatlan enciklopédikus egyetemesség. Mintha valamiféle verses regényt olvasnánk.

S a regényt mint műfajt azért kell itt hangsúlyozottan emlegetnünk, mert amint tudjuk, ez a műforma mint az irodalmi totalitás igénye éppen a 19. században győzedelmeskedik véglegesen. Tegyük hozzá persze, hogy nem Budapesten, hanem Párizsban, Londonban és Moszkvában, azaz a világirodalomban.

A regényről azt szokták mondani egyébként, hogy a modern idők eposza vagy inkább mítosza. S olyan értelemben valóban az, hogy amint az ősi mítoszok is befogták az eget és földet, s benne az emberi lét teljességét: a születést, életet és halált, úgy a regény is ennek a teljes létnek a művészi megformálása igyekszik lenni.

Na már most: Arany olyan szükségből erény-formán versekben, verseinek összességében teremti meg azt a totális világképet, amely a regényt jellemzi. Méghozzá erős lélektani igénnyel, s ilyenformán, ha már hasonlítani akarnám valamelyik világirodalmi nagysághoz, akkor semmiképpen sem Baudelaire-hez, hanem inkább Dosztojevszkijhez hasonlítanám.

Ugyanis érdekes módon Arany és Dosztojevszkij is csaknem évre és napra kortársak, de ezen kívül Arany és Dosztojevszkij életművében összehasonlítási alapot jelent a bűn és bűnhődés lélektani motívumának meghatározó jelenléte is. (Ez az „eszmei tengelye” tulajdonképpen nemcsak az Arany-balladáknak –  az utóbbiakról ez köztudott – , hanem a költő nagy eposzainak, a Toldinak, a Buda halálának stb. is.)

Hunyt mesterem

S itt engedtessék meg egy személyes megjegyzés: Arany János költészete nekem már irodalmi eszmélkedésem legkorábbi szakaszában is jelen volt.

A háború után, amint az köztudott, a csehszlovák hatóságok tájainkon (értsd: az akkori Csehszlovákiában, pontosabban a korábbi Felvidéken) betiltották a magyar iskolákat. Apám szlovák iskolába nem akart beadni, ezért tízévesen az előző magyar érából a falunkban maradt magyar tanító gimnazista fiától vettem magánórákat. Ő meg mindjárt az elején a lehető legjobb tankönyvet nyomta a kezembe: hosszú hónapokig mással sem foglalkoztunk, csak Arany Toldijával. Következésképpen még ma is egész énekeket tudok emlékezetből a neves műből.

A második meghatározó Arany-élményem az volt – a gimnáziumi és egyetemi kötelező Arany-stúdiumokat természetesen leszámítva –, mikor az ötvenes évek közepén Illyés Gyula négysoros verses útinaplói hatására én is ilyen kis, gnóma-szerű versjegyzeteket kezdtem írni (az első ilyen versciklusomat Gyalog Péterfala határában címmel 1956-ban az Új Szó, a pozsonyi napilap le is közölte). Magától Illyés Gyulától később viszont azt kellett megtudnom, hogy ő  Arany „szösszeneteinek”, „mondacsainak”, „akadémiai papírszeleteinek” az ihletésében írta az ilyen verseit. (A furcsa kifejezések magától Aranytól valók!)

Ezek után hozzáláttam ezeknek a számomra szinte apokrif Arany-szövegnek a felkutatásához (az Arany-kiadások ugyanis ezeket akkoriban rendre kihagyták), és felfedeztem magamnak egy új Arany Jánost. Ezeket a versnaplókat a költő azt követően írta, mikor 1861-ben Bécs feloszlatta az országgyűlést, s az uralkodóház újra a nyílt erőszak eszközeihez nyúlt. Arany ekkor mindenben csalódva kb. másfél évtizedre mint költő elhallgatott. Legalábbis így írták az iskolai irodalomtörténeteink.

Csakhogy én kiderítettem magamnak, hogy bizony írt a költő ezekben az időkben is (kb. a Szépirodalmi Figyelő és a Koszorú idejéről, illetve a Magyar Tudományos Akadémia titkáraként, majd főtitkáraként eltöltött évekről van szó), csak ezek a versei töredékesek, ötletszerűek, s persze egyben frissebbek, játékosabbak, egyszerre szólaltatják meg az idősödő költőre annyira jellemző bölcsességet, iróniát és szkepszist.

Ezeknek a „szerkesztői” és „akadémiai” töredékverseknek a hangulatát leginkább az ugyancsak ezekből az időkből származó Vojtina ars poétikája c. versből ismerhetjük meg a legteljesebben, ahol a tanárköltő oktatja az öntudatos fűzfapoétát. Erre a versélményemre akkor emlékeztem vissza szerencsésen, mikor a hetvenes években, a Husák-i „konszolidációs” időkben magam is hosszú évekre elhallgattam, illetve csak kritikákat, s irodalomelméleti és irodalomtörténeti tanulmányokat írtam, s nem tudtam visszatalálni a vershez. Az évtized végén, már nem tudom, milyen indítékoktól vezéreltetve, eszembe jutott, hogy a Vojtina ars poétikájában milyen szerencsésen integrálódik az elmélet (az irodalomelmélet és filozófia), valamint az irónia és önirónia: hogyan valósul meg és hogyan cserélődik föl az oktató és oktatott „én” egy tudaton belül, s hajlik így végül is az egész valamiféle skizoid paródiába.

Elővettem Arany ilyen ihletésű verseit, s a nyolcvanas években megszülettek az én parodisztikus szövegeim, a Mittel-versek.

Az irodalomkritikusaim úgy tudják, hogy Mittel úrnak elsősorban a lengyel Zbigniew Herbert és a magyar Kálnoky László a keresztapja, most elárulom, hogy bizony legalább olyan mértékben Vojtina Mátyás, illetve hát Arany János is ludas a dologban.

A mondacsok

 

Arany János szerkesztőként és akadémiai titkárként elsősorban irodalomtörténeti és -elméleti írásokat, tanulmányokat és bírálatokat írt, és ebben az időben – egy korábbi versének a címével élve akár azt mondhatnánk – valóban „letette a lantot”. (Legalábbis kiérlelt, korszakos jelentőségű verskompozíciókat nem alkotott.)

De Aranynak a költészettől való eltávolodása és az elmélet felé fordulása nemcsak úgy függ össze, hogy mindkettő „néma tiltakozás volt a kialakuló kiegyezéses politikai és társadalmi rendszer ellen” (idézet a III. osztályos gimnáziumi irodalomtörténetemből, 1953-ból), hanem úgy is, hogy a szerkesztői és akadémiai gondolatok és a költészet, pontosabban: az irodalomtörténet- irodalomelmélet-nyelvészet alakzatai és a líra műformái egy és ugyanazon kalamárisban nemigen szoktak megférni. Illetve ha elmélet és líra közös nevezőre kerül, akkor az elegy rendre valamilyen új műformát igényel-kínál.

Nézzünk meg például egy ún. mondacsot közelebbről:

A nagy munka

Szót, ragot és képzőt idegentől mennyit oroztál

                                          Attól fogva, hogy e négy folyam árja itat,

                                  Miklosich és Dankovszky nyomán s irigyelve babérjok

                                         Egy sereg ifju tudós rád bizonyítja mohón.

                                  S minthogy utánok a szláv böngészni valót nemigen hágy,

                                         Most jön a német, oláh, új-görög és talián,

                                  Perzsa, tatár, török és amit száz évig az átkos

                                         Újító szellem vak dühe fúrt-faragott.

                                  E nagy munka ha kész (sietős!), a többivel aztán

                                         Visszamehetsz Magyarom, Scythia téreire.

 

Az első, szemünket-fülünket bántó disszonancia itt: a „forma” és  „tartalom” ellentmondása. A hősköltemények formája, a hibátlan-ünnepélyes disztichonok nagyon is antiheroikus mondandót hoznak tudomásunkra, ha akarom: a Zalán futásának, a honfoglalásnak az inverzét.. Mintha azt mondaná a költő: a sok nemzetieskedő-modernkedő ál-tudós szétcincálja a magyar nyelvet, s a „Magyar”, a maradék szókincsével visszamehet Ázsiába, Scythia téreire.

            Mi következik ebből a retorikai rákmenetből?

Valami olyasmi, amit majd néhány évtized múlva Karinthy Frigyes szabadalmaztat és gyümölcsöztet igazán: a „szürke teória” a versben iróniaként és paródiaként jelenik meg.

A 19. századba „beleragadt” Arany a „mondacsaiban” a reflektált nyelvhez, a huszadik század „nyelvkritikusaihoz” került meglepően közel.

Arany János         Barabás Miklós festménye

Arany János – a körünkben

Játsszunk el a gondolattal, hogy most, kétszázévesnél is idősebben megjelenik a költő a körünkben: mit mondanánk neki? Én, itt, Pozsonyban, személy szerint, azt hiszem, azt mondanám, amit Oravecz Imre mond az Illyés Gyula Szajlán c. versében az akkor már rég halott Illyésnek. Azt ugyanis, hogy „Isten hozta. Köszönöm, hogy itt van. Érezze magát otthon”.

Ő meg (Arany) valószínűleg szomorúan elmosolyodna, s azt mondaná, hogy az lehetetlen, mármint otthon érezni magát nálunk, mert úgy látja, hogy a közben eltelt kétszáznál is több  esztendőben semmi sem történt a glóbuszunkon, most is ugyanaz a bizonytalanság, kiábrándultság, iránytalanság uralkodik a világban, az ember értelmében és érzelmeiben, mint az ő idejében.

CÍMKÉK: