Tőzsér Árpád Fotó: Magyar Művészeti Akadémia
Nabnoza
avagy
Álom a szélről, a tölgyről s a nádról
Álommondatának vége csörgőkígyó farka-
ként csörgött, eleje viszont már túl volt látó-
távolságán. Tükörben próbálta elolvasni a
hosszú összetett mondatot, csak a feltehető-
en ellentétes kötőszó jelentésű nabnoza szó-
ig jutott. A mondatban a szél ledöntött egy
tölgyet, a nabnozá-t azonban a jelenet egyet-
len mozzanatával sem tudta azonosítani. Ek-
kor, a mondaton ötven évvel innen, de még
mindig álmában, vekkere kezdett csörögni,
és megszólalt a rádiója is, bejelentette: egy i-
degen ország hadai megszállták a várost. Ké-
ső éjjel tért haza, vérző fejjel s ingadozva bár,
de saját lábán. Le akart feküdni, ágya he-
lyén nabnoza szélben ingó zöld nádast talált.
A biopoézis
A tájköltészet ma a kameraman nélküli kame-
ra önmozgása a természetben s az önszerve-
ző versben, mondja a Poétikákban a „biopoé-
zis” címszó. S most már csak az a kérdés: ho-
vá lett a költő? Két hely a lehetségesek közül:
beleveszett a föld- s vízfelszín részleteinek e-
lőzetes és aprólékos vizsgálatába, vagy han-
gyává varázsolva kuksol az ördög öreganyjá-
nak a szoknyakorcában. Maga az ördög éppen
hazafelé tart a napfényből. Még messze van,
de a hangyából áradó emberszag máris irritál-
ja. Tüsszög, dúl-fúl és égnek áll a fején a han-
gyaköltő által keresett három szál arany galaj.
