Naplójegyzetek 2019-2020-ból
Föderáció vagy konföderáció legyen az EU? Ez itt a kérdés. De miért lehet ez egyáltalán probléma? Miért ne lehetne az EU is olyan föderáció, mint az USA?
Tőzsér Árpád Fotó: Magyar Művészeti Akadémia
Pozsony, 2019. november 7. Őszbe csavarodott a természet feje és hullatja levelét az idő vén fája – még az én platánjaim alatt is terítve a sárga lomb. (Ugyanis ha kinézek az ablakomon, egy kis parkra látok, s benne platánokra.) – Ősszel mintha növekedne az aktivitásom. Ma elküldtem A lélek hosszát (újabb tanulmányaim, kritikáim gyűjteményét) a Gondolat Kiadónak, s következik az irodalomtörténeti tanulmányaim kötetbe rendezése (azt a Magyar Napló Kiadónak fogom küldeni). Még egy Zrínyi-dolgozat hiányzott belőle, tegnap azt is befejeztem.
November 9. Ahogy van tömegember, van „tömegköltő” is. A mi fiatalabb költőink között sok a „tömegköltő”: az egyéniség eltűnik a verseikből, mondandójuk néhány, a tömegkommunikáció és a kurrens filozófiai irányzatok, társadalmi mozgalmak által favorizált témákra (nonhumanizmus, spekulatív realizmus, deviancia, feminizmus, testiség, nyers szexualitás stb.) szűkül, a versek és a költők felcserélhetők.
November 18. Megjártam Győrt is. Ezúttal a városból semmit sem láttam, csak a Nemzeti Színházat: a színház csarnokaiban voltak felállítva a Könyvszalon sátrai. A Napkút Kiadó által kiadott új verskötetemet, a Lélekvándort mutattuk be a szerkesztőmmel, Sütő András Csabával, meglepően népes közönség előtt. Meg voltam a memóriámmal is elégedve, még az olyan kacifántos kifejezések is eszembe jutottak, mint a „metempszichózis”. A Napkút sátrában egy ragyogó szépségű, kedves lánytól vásároltam négy darab Lélekvándort – s ennyi volt a kapcsolatom a tulajdonképpeni Könyvszalonnal. Jöttem, láttam s – elrohantam. Ezúttal István fiam volt a fuvaros, örülök neki, hogy van benne érdeklődés az irodalom iránt.
December 6. „Alapjaiban forgatják fel az ipari termelést a fogyasztói és termelési oldalon érvényesülő globális folyamatok”, írja a Computerworld cikkírója a robotizálásról. (Robotizálás: a versenyképesség katonái. Computerworld, 2019. okt. 25.) Ha a gépek teljesen leveszik az ember válláról a fizikai (sőt részben a szellemi) munka terhét, az nemcsak az ipari termelést forgatja fel alapjaiban, hanem a társadalom egészét, s főleg az emberi kapcsolatok rendszerét is. A férfi-nő kapcsolatát illetően például valószínűleg a méhek társadalmához alakulunk majd: a robotok látják el a dolgozó méhek feladatát, a nők pedig vagy vállalják a méhanyakirálynő szerepét (azaz gyerekeket szülnek s irányítják a család életét), vagy „elférfiasodnak”. Az „elférfiasodásról” persze nem tudhatjuk, hogy mit fog majd akkor, az adott időben jelenteni, hisz maguk a férfiak (a fizikai munka hiányában s a családfő, valamint a társadalomirányító szereptől megfosztva) elnőiesednek, s nem létezik férfitípus, amelyhez bármit mérni lehetne. A nők „elférfiasodásának” folyamatához azonban – szintén az állattársadalomból véve a példát – felvethetünk egy lehetőséget: a kacagó hiénák nőstényei jóval nagyobbak, erősebbek és agresszívabbak, mint a hímek, s ennek megfelelően a klánokban a nőstényeké a vezetőszerep. Miért? Egyszerűen azért, mert a zsákmány elosztásánál a nem agresszív nőstények utódai könnyen éhen halhatnak. A nőstény tehát a kölykei létfeltételeit védve lett agresszívabb és fizikailag erősebb a hímeknél. Összefoglalva: a jövő társadalmában a férfiak (már akik még férfiak maradnak) menthetetlenül a kaptár heréinek a szerepébe kerülnek (megtermékenyítik a méhkirálynőt, s ennyi!), a hölgyek számára viszont még marad egy kis mozgástér: szülni, a családot irányítani, a herét is munkára fogni, vagy beállni a szerep és feladat nélkül lézengő, élősködő nemtelenek (a férfias nők és nőies férfiak) közé ! Választhatnak. Mes dames, vous pouvez choisir l’option qui vous convient !
December 17. A HVG-n van egy nagy cikk arról, hogy a paraszti kultúra kihalásával mennyire elszegényedünk érzelmileg. A cikkírónak igaza van, de ez az igazság ma már közhely. Ma már nem az a kérdés, hogy mért és hogyan halt ki ez az (ősköltészet alkotásmódjáról is sokat eláruló) közösségi szóbeli és tárgyi költészet, hanem például az, hogy miért nem létezett ugyanakkor mondjuk munkás vagy polgári folklór is? Hát miért is? Szerintem ez két okra vezethető vissza. Egyrészt a parasztság természetközelségére, s ennek a természetközelségnek mint élménynek az univerzalitására (a közösség minden tagja ismerte, birtokolta, s így alkotóan tudott hozzá – mint folklórtémához – nyúlni), másrészt a paraszti közösség zártságára: a parasztember a kulturális szükségleteit nem tudta máshonnan kielégítenie, rá volt utalva a saját alkotóerejére és alkotásaira. (A városi munkásság és polgárság ki volt téve a műköltészeti és tömegkulturális hatásoknak, más szóval: készen kapta a „művészetet”.)
December 25. Van Illyés Gyulának egy rég elfeledett, de a kritikusok és olvasók által talán soha nem is idézgetett verse, amelyben a „kis öreganya szünetlen beszélget” környezete tárgyaihoz vagy azokhoz a dolgokhoz, amelyek éppen a kezébe kerülnek, amelyekkel dolgozik:
Ne ficánkolj te tűz, ne füstölj már, hallgass,
mit kapkodsz kezembe mint egy mérges kakas.
Egy marék só is kell… Hol vagy te sótartó?
Hozok egy kis rőzsét az alsó udvarból…
Fölszedünk majd, krumpli, ne félj hogy megfázol.
Gyere ki már te ág ebből a rakásból…
Íme, színtiszta „új realizmus” (vagy „spekulatív realizmus”?) egy száz évvel ezelőtt élt parasztasszony szájából! Persze már az ógörög hülozionisták is tudták, hogy a természet él (hülé=anyag, zoé= élet), hogy a világnak „lelke van”, hogy a fű, fa, kő is „érez”. Thalész, Anaximenész, Anaximandrosz – kivétel nélkül életet tulajdonítottak az anyagnak. Aztán Kant transzcendentális idealizmusa és legújabban a posztmodernek antirealizmusa és fenomenalizmusa ellenében most jön Gabriel Markus (az új realista) és Graham Harman (a spekulatív realista), és felfedezik, amit már Illyés öreganyja is tudott, nevezetesen, hogy a környezetünk tárgyai is élnek, éreznek és nem az ember van a mindenség központjában. S mindez persze tulajdonképpen rendben van, csak az nem megy a fejembe, hogy hol vannak ilyenkor a korábbi posztmodern és dekonstrukció elkötelezett hívei, akik évtizedeken keresztül „nyelvi gettóba zárták” a valót (ahogy Radics Viktória írja a témát remekül összefoglaló írásában – „Hoppá: nem az ember körül forog a világ!” – a DUNSZT kulturális portálon), mért nem védik korábbi állásaikat? Ehelyett, mintha mi sem történt volna, logót változtatnak, s – ha költők, akkor – most az új realizmus, az antropológiai posztmodern (a testiség), a nonhumanizmus stb. zászlaja alatt írják verseiket. – Úgy tűnik, az ismétlődések korát éljük. Van itt (a mai filozófiában és az irodalomban) már minden, ami egykor volt: új realizmus, új valóság, új szürrealizmus, új komolyság, s mivel a spekulatív realizmus szerint „a megszűnés, a halál sem abszolút, jelentheti a dolog vagy a személy átkerülését egy másmilyen értelemmezőbe”, biztosra veszem, hogy hamarosan hallunk akár „új lélekvándorlásról”, sőt „új túlvilágról” is.
December 29. A második világháborút követő három év a csehszlovákiai magyarok számára történetük legnagyobb megpróbáltatása volt. Az idevágó történelmi események nagyjából (de csak nagyjából!) már ismertek, itt most csak arra szeretnék utalni, hogy tájainkon ez alatt a három év alatt nemhogy magyar iskolák és magyar irodalom nem létezett, de az utcán s a nyilvános helyeken meg sem volt szabad szólalni magyarul. S ha mégis születtek versek, novellák, naplók, emlékiratok, azok ládák, szekrények mélyén várták a jobb időket, az esetleges nyilvános megjelenést. Csakhogy mai, modern értelemben vett irodalmat iskolák, irodalmi képzettség, olvasottság nélkül természetesen nem lehet művelni. Ha belenézünk Tóth László Hontalanok című dokumentum-gyűjteményébe (Kalligram, 2013), látjuk, hogy az akkor, Csehszlovákiában keletkezett magyar írásbeliségnek valóban csak dokumentumértéke van. Ezért volt megkülönböztetett jelentősége Dénes György 1952-ben, Pozsonyban megjelenő, Magra vár a föld című verskötetének még akkor is, ha nagyobbrészt a kor elvárásainak megfelelő mozgalmi verseket tartalmazott: rím- és ritmuskezelésében s főleg szókincsében a sematikus „eszmei mondanivalója” ellenére is érezni ugyanis az iskolázottságot, az olvasottságot. Mire gondolok konkrétan? Ha írni akarnék a költőről (s az idős korában írt, s már az egzisztencia szorongásairól szóló verseiről lenne is mit írni!), talán azt a címet adnám az írásomnak, hogy Sívó homokon. Olvasom az Új Szó 1949. október 4-i számának megsárgult lapján (én akkor magyarországi kisiskolás voltam) a költő Becsüljétek meg a munkás kezét című versét, s benne a következő sort: Sívó homokra kerteket varázsol. Ezt a verset (a jelentését tekintve persze gyenge, mozgalmi szöveg) már nagyon korán is olvashattam vagy hallhattam valahol, mert az idézett sor valamiért mélyen bevésődött az emlékezetembe. Az első megjelenés idejét persze kizárhatjuk, mert én 1949-ben az általános iskola VII. osztályába jártam, a magyarországi Taron, ahol szinte biztos, hogy a pozsonyi Új Szót nem olvastam. Legvalószínűbb, hogy a verset egy évvel később, Rimaszombatban hallottam szavalni (az 1950/51-es iskolaévben ugyanis már ott diákoskodtam), s többször is hallhattam, azért vésődőtt be oly mélyen az agykérgembe. Érdekes, a szerző nevét viszont nem jegyeztem meg, és sokáig azt hittem, hogy Sztálin a vers varázslója, s valamelyik szovjet rigmusgyártótól származik. De nem: itt van előttem az első megjelenése, aláírva: Ifj. Dusík Dániel. (Dénest eredetileg így hívták.) S vissza a „sívó homokhoz”! Kíváncsi vagyok rá, ha a fiatal, most induló költőink néhányát megkérdeznénk, mit jelent a „sívó” szó, hányan tudnák! Ergo: a csaknem napra pontosan hetven évvel ezelőtt (éppen a szóban forgó versével) induló Dénes György a feltétlen és sematikus pártossága és mozgalmi klapanciái ellenére sem lehetett olyan műveletlen, iskolázatlan „munkásköltő”, mint amilyennek gondoljuk.
2020. január 15. Hat éve halt meg Borbély Szilárd, de a hat év alatt én sehol leírva nem láttam, hogy öngyilkos lett, csak ilyesmiket olvasok haláláról: „hirtelen, tragikus körülmények között hunyt el”. Az olvasóközönség ma sem tudja/tudhatja pontosan, hogyan vetett véget az életének: felakasztotta magát, kiugrott valamelyik emeleti ablakon, túladagolta a gyógyszereit? Mire ez a túlzott kegyelet, lábujjhegyen járás körülötte? Nagy költő volt, s költészetének semmi sem árthat. Az sem például, hogy én a Nincstelenek című prózai munkáját távolról sem tartom feddhetetlen műnek. Valahol azt olvastam anno, hogy Heller Ágnes sem szerette. (Mármint a Nincsteleneket.) Azt viszont elfelejtettem, hogy neki miért nem tetszett a könyv (talán ki sem fejtette teljesen a dolgot) – szerinte túl sok benne az önellentmondás. (Néhány a sok közül: a cím szociográfiát sejtet, de maga a mű mintha hol szociográfia, hol regény, hol önéletrajz kívánna lenni, az egész történet viszont egyértelműen önéletrajzi motiváltságú; csakhogy akkor: abban a mélységes nyomorban, félállati falutársadalomban, durva, műveletlen családban, amelyet a Nincstelenek egyébként a naturalistákat is megszégyenítő kegyetlenséggel és szenvtelenséggel leír, hogyan foglalkozhat a 9-10 éves gyerek a prímszámok elméletével, s emelkedhet később – s ezt már nem a könyvből tudjuk – irodalomtudóssá, magasan képzett költővé?) A lírában a paradoxon, az oximoron, a kontraszt hatásfokozó stíluseszköz, az epikában az ellentétek, ellentmondások kioltják egymást.
Január 16. Újraolvastam a Lear királyt: az idős, sokat (sok időt) megélt ember szenvedése, létérzékelése az istenek szenvedéséig, mai kifejezéssel élve az ún. határhelyzetekig fokozva:
Nehéz idő sújt: itt engedni kell,
S mondanunk, mi fáj, nem ami illik.
A legkorosb a legtöbbet szenvedett.
Ifjabbak, kik itt vagyunk, nem érünk
Ily dolgot, s nem jut ily sokáig élnünk.
(Vörösmarty Mihály fordítása)
S a mai „ifjabbakról” ez tízszeresen elmondható: az olyan „grenzerfahrung“-okat, mint a rettegés, a menekülés, a szenvedés, a bűntudat, az élethalálharc, a halál – a háború és a forradalmaink utáni nemzedékek már nem ismerik. A fogyasztó társadalom napi gyakorlata, politikai intrikái, cinizmusa, életfelfogása már nem ad igazi megrendülést.
Január 19. Föderáció vagy konföderáció legyen az EU? Ez itt a kérdés. De miért lehet ez egyáltalán probléma? Miért ne lehetne az EU is olyan föderáció, mint az USA? Egyszerűsítsük le a dolgot: Észak-Amerika az USA megalakulása előtt Anglia gyarmata volt. Az alapító 13 állam a gyarmati sorsból való felszabadulás és a szövetségi államba tömörülés után jogokat kapott a saját közigazgatáshoz. Ez a saját közigazgatás Európában nemzetállamok formájában valósult meg, vagy már jóval előbb vagy a 19. és a 20. században. Európa föderalizációja a nemzetállamokkal kapott jogok jelentős részének az EU-ra való átruházását jelentené. Azaz Észak-Amerikában a föderalizáció úgy jött létre, hogy jogokat adott a tagállamoknak, Európában viszont fordítva: jogelvonásokkal járna. Ezért lesz Európa föderalizációja sokkal bonyolultabb folyamat, mint Észak-Amerikáé volt. Már ahogy azt én, a közember és laikus látom persze.
Január 22. A sajtó tavaly, november végén adott hírt először a migránsok új határátlépési kísérleteiről: a szerencsétlenek alagutakat fúrnak az országhatárt védő kerítések alatt, s azokon át próbálnak Szerbiából magyar területre jutni. Olvasom, hogy a novemberi alagúttól 15 méterre ma újabb alagutat találtak a rendőrök. Kicsit logikátlannak érzem viszont, hogy a migránsok közvetlen egymás mellett fúrnak két ilyen idő- és erőigényes föld alatti utat a szökéshez. S nézem a fotókat a földalatti járatokról: ezeket a 20-30 méter hosszú és félméteres átmérőjű lukakat erőgépek nélkül elkészíteni – emberfölötti munka. S végzik a migránsok ezt a pokoli munkát annak ellenére, hogy tudják: a túloldalom ún. fogvatartó központok várják őket. Ilyesmire csak az életéért küzdő ember képes. – Az ablakpárkányom tele van „migráns” katicabogárral. Nem idevalók, mert nem piros, hanem sárga a hátuk, s nem hét pötty van rajtuk, hanem több. A Jóisten tudja, honnan jöttek, s mi kényszerítette őket otthonuk elhagyására. De én is könyörtelen vagyok, akár a magyar határőrök: összeszedem s áttessékelem őket „az ideiglenes biztonsági határzár”, azaz az ablak túloldalára, a külső ablakpárkányra. – Holnap megint bent lesznek. A zárt ablakon keresztül is bejönnek. Alagút sem kell nekik. Érthetetlen!
Február 14. Mindig meglep a város (értsd: a belváros), ha nagy ritkán dolgom van benne. Most a Szlovák TV magyar adása hívott meg, interjúra; Bárdos Ági mikrofonjába az új verskötetemről (Lélekvándor) beszéltem. Autóbusszal mentem, így többet látni a városból, mintha személykocsin suhan át rajta az ember. Újból és újból megcsodálom, milyen gyorsan változik, szépül. Meglepett a TV malomvölgyi épülete is: igazi felhőkarcoló, de csak a fele van belakva, a másik fele üresen áll, a NATO-nak készülnek bérbe adni. A NATO és a TV egy épületben! Jó párosítás. A kamera előtt megbicsaklott az emlékezetem: a Lélekvándor című (kötetcímadó) versem egyik figuráját, a trójai harcos Euphorboszt összekevertem Corneille Cinnájának „szalonfilozófus” Euphorboszával. Arról akartam beszélni, hogy mennyire összefüggő egésszé szervezik a különböző figurák és toposzok a világirodalmat, azaz hogyan valósul meg a szépirodalomban szinte egy valóságos lélekvándorlás. Apropó: a DUNSZT portálon olvastam Mekis D. Jánostól egy kitűnő kritikát Schein Gábor Megleszünk itt című regényéről (Schein, úgymond, egyszerre akar benne Dosztojevszkij és Gogol lenni). Mekis az egyik legjobb verselemzőnk, -értelmezőnk (egyik nemrégi kötetének egyenesen ez a címe: Vers és kontextus: a modern magyar líra mint irodalomtörténeti probléma, s benne a mi Cselényi Lacink költészete is téma), érdekes, hogy az utóbbi időben inkább prózakritikákat olvasok tőle. Mindenesetre szívesen olvasnám a véleményét a Lélekvándoromról és a világirodalomról, mint „lélekvándorlásról” is. Ha tudnám a postacímét, küldenék neki egy példányt.
Február 24. Trianonban a franciák ezer esztendős késéssel törlesztettek az „A sagitis Hungarorum”-ért. S ott s akkor sem szemtől szemben, hanem csak alattomosan, másoknak a háta mögül lövöldözve.
Február 28. Tegnap este Lélekvándor-bemutatóm volt, Somorján, szép számú, érdeklődő közönség előtt. Csanda Gábor volt az előadó, a sok invenciózus felvetése közül itt kettőt említenék.
Bevezetőben a könyvem intertextuális törekvéseit Gábor barátom körülbelül így magyarította: „a széles filozófiai és nyelvfilozófiai ismeretanyagban és műveltségi szinteken mozgó szerző minden olvasmányában talál egy rést, ahová befurakszik, s ahol szabadon szárnyaló eszméinek teret teremt”. Majd az egészet így aktualizálta: „Belehelyezkedik egy-egy mellékalakba, pontosabban beleépül, akár egy vírus, és az anyatestet új, nem várt mozgásra készteti”. Kár, hogy az előadást követő kérdések nem ezen a szinten mozogtak, a hozzászólók inkább csak a személyes kedvteléseimet firtatták, s így azok a témák, amelyekről én szívesen beszéltem volna (mint például a magyar gondolati vers nyelvének megújítása, vagy Jaspers „örök én”-jének világirodalom-szervező ereje), bennem maradtak.
Március 16. Valahonnan még Ilia Miska is tudomást szerzett a somorjai könyvbemutatómról, s megeresztett hozzám egy csodálkozó levelet, hogy én csak így fumigálom a koronavírust, s utazgatok ide-oda. A múlt hét végéig valóban nem létezett a számomra ez a furcsa nyavalya: egyszerűen nem vettem róla tudomást, gondolván, hogy ez csak valami náthaféle. Aztán valahol azt olvastam, hogy Párizsban most Camus Pestise a sláger, minden második ember kezében azt látni, mert a koronavírus nevű új járvány szinte a pestishez hasonló pusztítást végezhet az emberek között. Erre én is újra elolvastam a könyvet, s azon keresztül fogtam föl, hogy milyen nagy bajban vagyunk: ez a bizonyos koronavírus-világjárvány, amely Európában kb. január óta szedi áldozatait, ismeretlenségénél fogva riasztó, sőt fenyegető. Nem tudunk védekezni ellene, s főleg azért nem, mert a globalitással együtt feltaláltuk a globális vírust is (a globalitás akcidensét – mondaná Virilio), de az orvosi-kórházi kapacitásunk, eszközeink még távolról sem „globálisak”, s kérdés, hogy lehetnek-e egyáltalán globálisak. – Na, szóval a múlt héten, a Camus-féle Pestis ihletésében írtam egy versszerű metaszöveget (Joseph Grand naplója címmel), s már el is küldtem a kecskeméti Forrásnak. Egyébként pedig a család „megtiltotta” (már ahogy nekem bármit is meg lehet tiltani), hogy kijárjak, mondván, hogy ez az átkozott modern pestis éppen a 80 éven felüliekre a legveszélyesebb. Most tehát száműzetésben vagyok, a négy fal exiliumára ítéltek. Ami persze nekem egyáltalán nem új, mert az írás plusz az öregség a koronavírustól függetlenül is egyfajta számkivetés.
Március 21. Nézem a Covid-19 (ez a koronavírus hivatalos neve) képét: kinagyítva pontosan úgy néz ki, mint a gömörországi gyermekkorom „ragadványa”. Kerek, mint egy labda, kampóban végződő tüskék állnak ki belőle. – Keresem a „ragadvány” szót az értelmező szótárban, nem találom. De még a köznyelvibb „bojtorjánt” sem hozza tudós könyv. Végül a „bogáncs” címszó alatt lelem meg, amit keresek. – A Covid-19 vírusa tehát olyan, mint egy mikrobogáncs. Ún. fehérjetüskék állnak ki belőle, ezekkel belekapaszkodik a megtámadott sejtbe, kilukasztja s belehatol. S jön a tüdőgyulladás, amely, ha nyolcvan fölötti az áldozat, többnyire halálos.
