Tót Endre: 111 vers
Az Írók Boltja kirakata előtt elhaladók idejekorán értesülhettek arról, hogy „megjelent Tót Endre Kossuth-díjas képzőművész első verseskötete”, s ebből az alkalomból 2023. október 9-én a szerzővel Deczki Sarolta és Orcsik Roland beszélgetett. Embere válogatja, milyen sorrendben teszi fel magának a (megválaszolandó) kérdéseket, kezdve attól, hogy kicsoda ez a Kossuth-díjas művész, bezárólag azzal, hogy miért ír, azaz, miért jelentet meg verseskötetet. Mindenesetre, az ominózus „talpalatnyi föld” adott volt (ha nem is azért, hogy megvesse lábát a tagadás), termékeny talajnak kínálkozott ahhoz, hogy ki-ki felszámoljon egy talpalatnyit korábbi tájékozatlansága sivatagjából.
Miként az már-már nyilvánvalónak tekinthető, a Berlinben élő művész neve-munkássága nemzetközi ismertség és elismertség hátszelével tér vissza a szülőhazába. A széljárás ezúttal ”lökésszerű”, egy-egy kiállítás, avagy kiadvány megjelenése ismételten a figyelem és az érdeklődés felkeltésének-elmélyítésének eszköze. Ilyen meggondolásból különösen értékesnek tekinthető az új kiadvány, amely a Tiszatáj Könyvek sorozatában jelent meg, hiszen a vizuális költemények társaságában megannyi fragmentum inspirál a konceptuális munkák megismerésére.
Mint szakmai életrajzából kiderül, az 1938-ban született művész a kalligrafikus rajzoktól és festményektől 1971-ben jutott el a kép nélküli, szöveg- és jel-alapú ideaművészethez. A közbülső útszakaszokon iránytűként a pop art, majd a minimalizmus inspiráló ereje szolgált. Most pedig, a versekben a szövegek térbeli elrendezése néha túlmutat az értelmező jelzéseken, s képpé áll össze.
A kötetterv Annus Gábor munkája, és nem túlzás azt állítani, hogy térbeli létével időtlen/időtálló dokumentuma Tót Endre munkásságának. Aligha lehetne elmarasztalni a szerkesztő Orcsik Rolandot, amiért nem gondoskodott tartalomjegyzékről. Valamiféle folyamattá állnak össze az egyként a konceptualitás jegyében született alkotói megnyilvánulások, amelyek – tükrözve korunknak a töredékek iránti affinitását – néha nem többek, mint egy-egy szeszélyes megjegyzés artisztikus lenyomatai. Állandóan működött a „mit” és a „hogyan” kettős szempont-rostája, éppen ezáltal szervül a Tót munkásságában alap-kategóriának tekinthető ideák (köztük kiemelt helyen érvényesülő Öröm és Zér0) világába.
A Zér0 sajátos verbális megjelenítése esetenként a magánhangzók többé-kevésbé részleges elhagyása, ami azt eredményezi, hogy az olvasót intellektuális aktivitásra készteti – néha a pontos méretű helykihagyás is megkönnyíti a rejtvényfejtést. Puzzle-versek, társasjátékként. A rejtjelezés ilyenkor akusztikus felhangokat kap, lévén, hogy a csend is szerves alkotóelemmé válik.
„állva és fennhangon olvasni” – a címlap eme megjegyzése aligha tekinthető a szó szoros értelmében veendő módszertani, használati utasításként. A történeti régmúltra utaló olvasási gyakorlat abba az időbe vezet, amikor ez a metódus a kapcsolat közvetlenségét segített megvalósítani az írásban rögzített és a mindenkori befogadó között. A „fennhang” esetünkben arra inspirál, hogy minden „csend-elem” jelentéssel teljen meg. Hogy ne csak végiggyalogoljuk e szavakba foglalt kiállítás oldal-távjait, hanem részesei legyünk az élmény-kínálatnak. Amely a pillanat-hatástól az időbeli végtelenig terjedhet.
Hasonlóképp valamiféle szellemi koncentrációra késztetés hívhatta életre az „állva” instrukciót is. Analógiaként az jutott eszembe, hogy hangversenyeken is előfordul hasonló „formabontás” (s ez korántsem új ötlet), amikor kamaramuzsikusok (egy része, akiknek a hangszerük lehetővé teszi) nem szokványosan ülve, hanem állva játszanak…
És ha már a zenénél tartunk: ha nem is „használati utasításként”, de mindenképp kipróbálandó ötletként alkalmazható a „cheironomia”. A „kéz tudománya”, amelyet elsősorban közös énekléskor már abban a korban alkalmaztak, amikor még nem volt általános elterjedt a notáció: egy muzsikus „dallamrajzzal” segítette az emlékezést. Nem nyilvános előadáson (nem is olyan alkalmakra készültek a versek), hanem ki-ki magának, felnagyítandó-vizualizálva a fennhangon olvasáskor e vers-térképet (elsősorban vonal-rajzolatoknál). A kinetikus gesztus fokozza a közvetlenség erejét, és kifejezheti a szöveg-instruálta tempóváltásokat. (Néha kreativitásra is lehetőséget ad a pantomimes olvasónak – például, ha az iránykövetés célállomásaként, közmegegyezéses jelként rombusz mutatandó!)
Nem véletlen, hogy nincsenek oldalszámok a könyvben. Nem „végigolvasásra” szánt gyűjtemény – viszont a forgató néha közös hullámhosszra kerül a szerzővel: TÓTalJOY.
