Novellaszenzáció a „kínos” szexről
Egy amerikai novelláról fogok beszélni. Illetve a novella körüli hatalmas média- és véleményzuhatagról.
Vagyis: az írás szociológiai vetületéről. Kristen Roupenian Cat Person című elbeszélését azért választottam, mert ez a harmincvalahány éves lány – egyébként PhD-vel felvértezve – 2017-ben a The New Yorker című előkelő (értelmiségi, nagyvadakra koncentráló) folyóirat legolvasottabb írása lett. Jelenleg százezres SMS, email, és tweet-tömeg veszi körül, és a felhajtás napról napra nő, nemcsak Amerikában, de világszerte is.
De lássuk a medvét. Az elbeszélés főszereplője (a húsz-egynéhány éves Margot), aki egy mozi büféjében dolgozik, egyetem mellett, zsebpénzért. Itt ismerkedik össze egy középkorú (harmincöt éves) rokonszenves férfival. Sms, cset, tweet indul meg, és pár nap múlva a pasi megkérdi, hogy lehetne-e talán szex is a dologból. A lány igent mond – a tinderezősdi-divatnak megfelelően – és a férfi lakására mennek. A pasi rögvest a lényegre tér, vetkőzni kezd, a lány némi undorral veszi észre pocakját és szőrös felsőtestét. Ekkor döbben rá, hogy rossz volt ez a döntése. Csak hát innen már nincs visszaút – gondolta – olyan ez, mintha egy étteremben a megrendelt ebédet kihoznák, és ő azt mondaná, hogy köszi, nem kérem… Meg aztán azt is gondolja, hogy egy pasit visszautasítani óriási sértés lehet, pláne ilyen „előrehaladott” állapotban. Ezért aztán belemegy a folytatásba is. Ami brutális. A pasi száját egyetlen kedves, gyöngéd szó nem hagyja el, csak a lány cickóját dicséri (szófukar módon). A lány meg dermedten tűri, hogy Robert balkezesen vacakol a melltartóján és rámordul, hogy „kapcsold már ki azt a vacakot”. És hagyja a testét forgatni, dobálni, miközben egyre rosszabbul érzi magát.
Végre befejeződik az „együttlét”, a pasi egy filmet rak fel a laptopra, a lány meg pár perc után hazakéredzkedik, merthogy szobatársnője ideges, ha nem ér időben haza. Végre megszabadul. A rossz érzés – mit mondjak: hányinger – tovább kíséri. Igen ám, de otthon már egy sms várja a férfitől, majd újabb üzenet, majd üzenetek bombázása, mert a lány megfogadta, hogy ezzel a pasival az életben nem akar többé egy légtérben lenni. A novella clou-ja, hogy nincs magyarázat: miért a hányinger, ha egyszer már belement, mi okozta a fordulatot (a pocakon és a szőrös testen kívül). A pasi is ezt szeretné kiszedni belőle, de ő nem válaszol egyetlen sms-re sem. Az elbeszélés utolsó szava: „kurva”.
Egyszerű történet. Rossz szexről már sok férfi írt, nő talán itt először, a The New Yorkerben. Ráadásul az un. millenium-generáció hangján (azaz túl az X, Y, alpha társulaton, a 2000-ben születettek korcsoportja nevében), azok tapasztalatáról adni valaminő vázlatot. Talán ettől is kapta fel az írást a The New York Times, a The Washington Post, sőt a The Guardian is. Hogy ti. mi a túrótól lett ez ilyen izgalmas a közvélemény számára, miért ömlik a laphoz, vagy a csajhoz az üzenetek tömege? Egyik lap sem képes megfejteni a rejtvényt, mert Roupenian jó író: csak azt az a fordulópontot rejti el, amikor elege lett az egészből és már jóval az ágy előtt hazaszaladt volna. Nem mondja el – szájbarágó módon – mitől lett hányingere, s szenvedte végig szótlanul az egész procedúrát.
Én sem tudom. Ezért izgi a novella. (A siker révén milliós szerződést kötött az írónővel egy kiadó az eddig megírt novelláira…) A dolog szociológiája érdekel elsősorban: a nő-levelezők, hozzászólók ünneplik, hogy végre valaki meg merte írni, ami eddig tabu volt, hogy ti. egy nő is szenvedhet az aktus közben, és főleg, hogy erről nem beszélhet, neki kuss a neve. A férfi panaszkodhat, a nő nem. A férfi olvasókat meg az bosszantja – és ezért fognak e-mailt – hogy ez a Margot miért nem mondja meg, hogy mi volt a baja a pocakossal, úgy szemtől szembe? Miért kell ezt az olvasónak kitalálnia? (Szájbarágós történetet szerettek volna olvasni…)
Hát ez a novella kortörténeti újdonsága. Hogy ti. a szexhez nem elég két felöltözött ember körülbelüli rokonszenve, sőt még kettejük teste sem elégséges: érzelem, kedvesség, gyöngéd becézés is kell hozzá. Nem folytatom, tudod, mire célzok – lélek, érzelem, vagy csak kedves becézés nélkül igazából nem működik a dolog. Roupenian ezt a posztmodern „vadállatiasságot” tűzte tollára: nem lehet csak úgy nekiesni egy nő testének. „Vadállatiasságot” írtam, mert e mai világban – tévesen – úgy tűnik, vagyunk már olyan felvilágosultak, hogy nem kellenek ezek a biedermeier cifraságok, lehet anélkül is ágyba menni, quicky megy úgy is… Nem férfikritika ez – az is – hanem az egész érzelem nélküli szex társadalomkritikája. Ettől a harsány visszhang, az értetlenség, a felháborodás és az elégedettség. És persze: ünneplés. Végre valaki kimondja… Illetve nem mondja ki, csak céloz rá, de akinek van füle (szeme), tudja, miről van szó: a lélek nélküli szex elviselhetetlenségéről.
Az írónő tárgyilagos, nem vádol, nem használ kritikus szavakat, legfeljebb saját fájdalmát írja körül, hogy kb. érthető legyen, mit hiányol teste-lelke.
