Tamás Gáspár Miklós: Világvége I – II.
A dolgozatok fókuszában (sokszor csak rejtve) az apátia és reménytelenség áll, az, amit a liberális, kvázi-baloldali értelmiség honosított meg.
Korán ment el tőlünk, szenvedett a betegségétől, nem panaszolkodott, ám közben annyi dolgozatot publikált a világban és idehaza, ami szinte felfoghatatlan teljesítmény. E bölcseleti dimenzióból való felszólalástömeget igyekezett visszahozni a Kalligram Kiadó a korábbi Antitézis című kötetével. (Hál’ istennek, TGM e kötet megjelenését még megérhette, és boldog volt vele…) A most elkezdett válogatott művek publikálásával a Kalligram TGM szellemi hatásának fenntartását, sőt utólagos, olykor megkésett megértését segíti elő. E négy könyvnyire tervezett válogatás (Sipos Balázs munkája), többnyire rövidebb írásait foglalja magában. Olyan dolgozatokkal, melyek követik a kor napjait-hónapjait, s mégsem a publicisztika kategóriába illenek, mert bennük legtöbbször mély filozófiai aperçu-ket, valamint máig érvényes „jóslatokat” találunk. Megjelenésük helyét nem jegyzem, de azért megemlítem helyeit: Élet és Irodalom, Magyar Narancs, Kritika, Népszabadság, Mérce, Rednews. (Az Antitézis című műve is szerepel e nyolc kötetre tervezett sorozatban.)
Érdekes e válogatás időbeosztása: az első kötet 2002-től követi a napi ügyeket, politikai, parlamenti (köznapi) diskurzusokat, vagyis kikerüli TGM Magyarhonba költözését (1978) követő olykor kusza véleményformálásait. (Többek között így marad ki e gyűjteményből a számomra annak idején gondot okozó „Búcsú a baloldaltól” (1989) című írása, igaz, hogy a Búcsú a jobboldaltól (1994) című kvázi-önkritika is hibázik a gyűjteményből, amiben korábbi kirohanásait is elítéli.
A most megjelent két kötet tehát okos válogatás. A rendszerváltás aktív formálójaként – az SZDSZ alapítójaként – egyszer csak megunta a saját besorolását, és jött a Búcsú II., ami azt jelentette, hogy egyetlen pártalakulatban sem akar tevékenykedni, írói-gondolkodói szabadságát akarja megtartani, amit egyre sajátosabb, csak rá jellemző filozófiai-gondolati teljesítménnyel fejez ki elkövetkező írásaiban. Ez az új, önálló út a neomarxizmus TGM-variánsa, továbbépítése, kritikája. (By the way: a szerkesztést illetően ez nagy teljesítmény, hiszen TGM nagyszerű szónok, sok-sok tiltakozó, valami módon ellenzéki összejövetelen vagy a Kossuth Klubban, akárhol lehetett élvezni maróan szatirikus és közfilozófiai fejtegetéseit. De ezeknek az élőbeszédben elhangzott gondolatoknak csak írásos variánsait tették közzé.)
Mondom: TGM 2002-re találja meg saját hangját, azt a dimenziót, ami utánozhatatlan, mind műveltségbéli háttérinformációkban, mind debattőri teljesítményben. Az első kötet mindjárt egy, az összes íráson végigfutó gondolattal indít: a magyarhoni feudális mentalitás kritikájával. (A világ vége című írás 2004-ből.) Egyfelől egy jozefinista, nemesi-felsőbbséget lát, másfelől (és ez a zseniálisan új karakterisztikum) az erőből való politizálás visszatértét. (Mármint a német típusú fasizmus és sztálini diktatúra kiirtása utáni időkben.) Szerinte újra az erőszak lett mind a szabadság-gondolat, mind a társadalmi berendezkedés motorja. Annyira így fogalmaz, hogy engem például megütött, amikor széki Teleki Pállal kapcsolatban nála is a deres-uralmát említi, azt, amit a gróf gyakorolt. Mint Erdélyből jött gondolkodó ezt nyilván közelebbről láthatta, mint én, aki csak kiscserkészként (merthogy Teleki volt a harmincas évek főcserkésze), majd öngyilkos miniszterelnökkét éltem meg arculatát…
Az erőszak, mint mozgató erő az új rendszerkritikáját illetően nála párosul az államkapitalizmus elnyomó rendjével: TGM ettől kezdve a szegények és megnyomorítottak szószólója kíván lenni, a tőke új formaváltásával szemben; olyan Marxra épülő filozófiai háttéranyaggal, aminek olvasatán az ember rohan a könyvtárba, bepótolni hiányos érvkészletét. (Mikor pl. Szolomon Lozovskijre hivatkozik, aki szerinte elsőként írta le a „preventív ellenforradalom” fogalmát, én is csak kapkodtam a fejem. Aztán utánanéztem: a szerző után maradt peranyag és jegyzet A meggyilkolt költők éjszakája 1952 címen mások tolla nyomán látott napvilágot, melyben tizenhárom jiddis mérnök, művész, író és zenész kiirtásának históriája jelenik meg. Benne az áldozat és filozófus Lozovszkij is. Merthogy vele is végeztek…) És persze többször is bekúszik érveibe Max Weber (Politik, als Beruf, – Politika, mint hivatás, 1919-es, ám gránátvillanású esszéje, valamint Antonio Gramsci természetesen, de francia marxisták, pl. Jacques Rancière ugyancsak.) TGM szinte minden filozófiai irányzatot, ám főként a marxizmus történetének rejtett bugyrait hihetetlen részletességben ismeri-idézi-tudja. És persze a világsajtót is teleírja.
Az első kötet mellbevágó – amúgy ugyancsak többször visszatérő – kritikai gondolata az értelmiség kifáradása, hogy ti. a rendszerváltás után pár évvel már letették a lantot, nem akarnak érvekkel, gondolatokkal harcolni az újkapitalizmus ellen. (Isten hozta, Mr. Bush, 2005-ből, valamint Az írástudók újabb árulásai, 2009-ből). „Tíz évvel ezelőtt még szenvedelmes esszéket, pamfleteket, átkokat közölt a változatos és mozgékony gondolatok terhétől roskadozó magyar sajtó… Ma is megjelennek közügyekről szenvedéllyel vagy keserű gúnnyal deklamáló…írások, de ezeket profik írják… elkötelezett újságírók.” Hát mit mondjak, ez is, mint ahogy a szélsőjobb felé tolódó rendszer kritikája igen korán íródott, ám máig idézhető kritika. „A Führerprinzip több, mint pusztán erős állam, ez karizma vallás nélkül. … Il Duce ha sempre raggione, a vezérnek mindig igaza van – ezt valaha plakátokon írták Olaszországban.” (Idézet A hosszú huszadik század, című, 2010 januári tanulmányából.)
A második kötet – 2010-től íródott dolgozatokkal – már a NER berendezkedésének kritikáit foglalja magába. „Poszt-szovjet”, „posztfasiszta” jelzőket használ a régió leírására, ezen belül pedig rövidre zárja a Magyarhon politikai berendezkedésének tételeit: „…a hatalom példátlan mérvű kiterjesztéséről van szó, jellegében abszolúttá, ám diffúzzá válva…. példátlan „kádermozgás” észlelhető minden állami befolyás alatt álló intézményben, politikai, ideológiai tisztogatás a médiában és a tudományos-kulturális területen; hogy lépéseket tesznek az alternatív szubkultúrák fölszámolására; továbbá az, hogy egyesítik a hírközlést, a médiairányitást és -finanszírozást, illetve cenzúrát; hogy kormányirányítás alá helyezik az igazságszolgáltatást…” (Az ellenállás érthető hiánya című 2010 novemberi írásból idézek.) Mégis a kötetben található dolgozatok legfontosabb vezérmotívuma a baloldal kárhoztatása: az igazi baloldaliság – amit szerinte minden ellenzéki párt elárult – a „megalázottak és megszomorítottak” mellé álló politizálás. Minden oldalon. „A szegények iránti megvető közöny, a munkások és a kisnyugdíjasok eltűnése a nyilvánosságból az 1994 utáni liberális értelmiség és középosztály műve…” (Fegyverletétel című cikk, 2016-ból.)
Nagy beolvasás, voltaképp az első kötetben említett értelmiségi kivonulás erősebb megfogalmazása, s ráadásul nem vesztett aktualitásából. Részleteit nem akarom ideilleszteni. De megemlítem, hogy itt javasolja a baloldalnak azt az öt pontot, amitől hűtlen lett, s ami az autentikus baloldaliság ismérve. Sorait követve idézem a rövidre fogott pontokat: a baloldal „antikapitalista, egalitárius, internacionalista, feminista és evilági.” Precíz és rövid felsorolás. Mindez bizony az ellenzék máig nagy adóssága. De folytatja is (az Egyszerű ajánlat a baloldalnak, című cikkében, 2015 októberéből): „Szociológiai értelemben a baloldal 1) az alsóbb osztályok, az elnyomottak és kiszolgáltatok pártján van, ezért 2) ellenséges a burzsoá elitek kulturális preferenciáival szemben, 3) kritikus a hagyománnyal szemben, és 4) a plebejusok körében van otthon. A baloldal hívei jellegzetesen szegényebbek, mint ellenfeleik, és nem érdekeltek a status quo fönntartásában.” Lehet csodálkozni, miért nincs igazi ellenzék. Sapienti sat.
Végül némi biztató, ám bonyolult mondatot vennék elő egy 2014 decemberi írásából: „A legradikálisabb baloldalnak is – ha el akarja kerülni a forradalmi titanizmus vonzó kísértését, ami nem mindig könnyű – tudatában kell lennie a konzervatív kételynek. Ez nem behódolás a hierarchikus rendképzetnek, amely a konzervatív érzület középpontjában áll, csupán szükséges reservatio mentális. Ámde az új mozgalmaknak – akár mennek valamire Magyarországon, akár nem – felelősségük már van.” A szöveg az Intelmek kezdő rendszerváltókhoz című dolgozatának zárópoénja.
Nem folytatom. A két kötet tanulsága, hogy TGM filozófusként olyan tendenciákat fedezett fel megjelenésük pillanatában, és dobott be a közgondolkozásba, melyek máig velünk élnek, ám ilyen kemény megfogalmazásukkal nemigen találkoztam, Pedig elutasítja, hogy jós lenne, a kötetben szereplő írások egy sajátos kelet-európai variáns túlfuttatásait említgetik, de ezeknek a dolgozatoknak fókuszában (sokszor csak rejtve) az apátia és reménytelenség áll, az, amit a liberális, kvázi-baloldali értelmiség honosított meg.
TGM: Világvége I-II. Tamás Gáspár Miklós: Válogatott politikai-filozófiai írásai. Első kötet:2002-2010, „A korszellem dúdol” alcímmel; a második kötet: 2010 és 2019 közötti írásokkal: „Csonkamagyar patológiák” kötetjelzéssel. Kalligram Kiadó, 2023, Válogatta és jegyzetekkel ellátta: Sipos Balázs
