Takács Zsuzsa: A Vak Remény
Kiszolgált és levert rendszerek összefogó kritikája rajzolódik ki a versekben, a remény felől kiindulva, az egyéntől a kollektív traumákon és emlékezeten át, egy aktualitásokat sem nélkülöző rajzig.
Csendes, de annál méltóságosabb felkiáltójelként jelent meg az ez évi könyvhétre Takács Zsuzsa hatszáz oldal terjedelmű életműkötete, s annak nyitányaként friss kötete is – mind a kettő A Vak Remény címet viseli. A kötetek megjelenésére öt évet kellett várni a legutóbbi, 2013-as Tiltott nyelv óta. Negyvennyolc év, tizenhat kötet és hatalmas erő lakozik az oldalakon. Aki most ismerkedik a Takács-életművel, egy nagyon szépen szerkesztett kiadványt forgathat, melybe letisztult vizualitással, egyszerű rendezési elvvel kerültek a költeményei. Azok számára is tartogat meglepetéseket a kötet, akik szorosan nyomon követték az életmű alakulását, hiszen, ahogyan az Szalagyi Csilla szerkesztői jegyzetében olvasható, bizonyos szövegek változott tagolással, kiegészítő szövegrészletekkel vagy átírva jelennek meg itt, ami közel ötven év szépirodalmi munkásságának filológiai szempontú tanulmányozásához is hozzásegítheti az olvasókat.
A cím, A Vak Remény kétszeres használata, jobban mondva a gesztus, a gyűjteménykötet ellátása ezzel a címmel, maga is afféle interpretációs iránytű lehet. Így értelmezni azonban nem veszélytelen, hiszen arra buzdít, hogy az életmű régebbi szövegeinek olvasata során is valamiképpen a reménytematikát véljük felfedezni. Erre ösztönözhet még a linearitás megszakítása is; az 1970-es Némajáték című első kötet elé A Vak Remény című friss vers betoldása. Olyan holisztikusságot sugall Takács Zsuzsa részéről ez a szerkesztői stratégia, melynek köszönhetően egészen izgalmas feladat hárul az olvasóra; levetkőzni a prekoncepciókat, hiszen az első és az érett kötetekkel szemben támasztott elvárások önmagukban semmisülnek meg, ahogyan a Kimenetel című szöveget követően a Szomorú vershez lapozunk. A szándék, ha nem is kimondottan tudatos, mégis expliciten ölt alakot; a szövegek időbeli egymásutániságának megtörése (így a tendencia, miszerint a pályakezdő versekkel szemben megengedőbbek vagyunk, míg a pályavégi költészetet az elmélyülés igényével olvassuk) ez az új kötet megjelenésének puszta tényénél erőteljesebb súlyt és tétet kölcsönöz a kötetnek
Takács Zsuzsa költészetének markáns jegyei jelennek meg legújabb kötetében, formailag így a szövegek rekurzív szerkesztésének gyakorlata és olvasásának feladata, a sorokon, egységeken belül keletkező rímteremtés libabőrözést követelő összecsengése vagy a verszárlatok tündöklő ereje, tartalmában pedig az álom és a tudatalatti működésének központisága, a remény, az emberi és angyali, így a földi és a transzcendentális használata, általa pedig egy köztes világ (Takács saját világának?) megalkotása áll. Az álmok használata, ahogyan azt Takács egy, a Litera portálnak adott interjújában elmondta, nagy jelentőséggel bír szövegalkotásában, s ezt az olvasói oldalról is csupán megerősíteni lehet; nem a szokásos értelemben, a szürreális, az asszociatív vonalán haladva dolgozik velük, inkább az álombeli lét, a tér, az emberi működés, a test, az érzékelés bénultsága, egy bizonyos tehetetlen álomállapot kiforrott használatára lehetünk figyelmesek, mely által a szövegműködésben egy sajátos atmoszféra érzékelhető. Az álmok és a valóság kapcsolatából átgondolt, motivált szövegek születnek.
A friss kötet szövegei három ciklusba rendeződnek, melyeket egy előszó jelleggel bíró, tipológiailag elkülönülő vers előz meg A (vak)remény címmel, mely ebben a formában (betoldott zárójeleinek köszönhetően) variánsa a kötet címének. A vakság a zárójelbe tevésnek köszönhetően inkább megengedő jelleggel tűnik föl, ugyanakkor a jelző és a jelzett szó térbeli közelebb hozása az egybecsatolás, szemantikai elkülöníthetetlenség vonalán indít el, ami által a remény jelentéstartománya valamiképpen megalkothatatlan a vakság jelenléte nélkül, s így a szöveg olvasata kettőződik, aminek a kifuttatása alapvetően a fizikai-morális vakság ellentételezésének felderítését tűzi ki célul. A vers nyílt felvezetése mindannak, amit a szövegek tétjüknek tesznek meg: a másféle látás természetének, motivációja egyszerűségének, jelenléte törhetetlenségének, sorozatos megalázottságának és képességének az újjáéledésre és megbocsátásra. De ennek az összefogó célkitűzésnek, a remény megtestesítésének és a hozzá való viszonyulásnak (leszidásának, kizsákmányolásának, megölésének) gesztusán túl is elképesztő, hogy Takács mennyi mindent képes belesűríteni három ciklusnyi szövegbe, milyen jelentéstartományok előhívására ösztönöz, mennyire mélyre ás, s hogyan bírál és simul bele önnön bírálatába mint a szövegekbe foglalt bűnök elkövetője és áldozata – egyszerre.
A kötetben A bukott angyal ciklusban jelenik meg programszerűen a remény megtestesítése. A bukott angyal kifejezés alapvetően az isten ellen lázadó, mennyekből kiűzetett angyalokat jelöl; kimondatlanul lapul meg a ciklus szövegeiben a bűn megannyi formája, az előle való kitérés lehetetlensége, a megbűnhődés pedig kikerülhetetlen („Vagy így, vagy úgy elvesztünk végleg” [10.]) A cikluson így végighúzódik egy egészen finom ellenpontozó erő, egyszerre ábrázolja a bűnnek és a reménynek többféle arcát, s habár a cikluscím talán tálcán kínálja az analógiát, mégsem tanácsos a reményt kizárólagosan Istennel, isteni erőkkel azonosítani. Ebben a költészetben a remény alapfeltétele a hit, azonban a vak remény önmagával (A szakadék szélén című versben: „figyeltem, hogy zuhan. / Hallottam a sikoltását, labdáztak / és véreztek vele a sziklák / […] nem látták szétzúzott arcomat” [16-17.]) vagy köznapi szereplőkkel való azonosítása („a Vak Remény az utcasarkon ül” [14.]), őrjöngő számonkérése („keményen beszéltem vele. – Te rohadt állat! / – kiabálta a hangom” [8.]) eltávolít a hit-remény-Isten hármasság forgatókönyve mentén levezethető értelmezéstől, és közelebb visz a profánhoz. A ciklus címadó versében finoman kirajzolódik a Takács védjegyévé vált prózai higgadtság, az, hogy nagy türelemmel és mértani pontossággal ad teret a lírába oltott elbeszélésnek, de szövege nem terjengős, sőt a kapcsolódási pontok rekurzivitása elképesztő komplexitást és (tű)pontosságot eredményez. Leheletekkel, árnyalatokkal, mozzanatokkal dolgozik, minek köszönhetően a szövegek sosem válnak öncélúvá.
A Body kiállítás ciklus szövegeinek középpontjában az emlékezet személyessége és a felejtés jótékonysága, a kettő közti feszültség áll, valamint a feledés kétélű fegyver volta; a „keserű orvosság”, ami felszabadít, ugyanakkor megfoszt a pillanat birtokbavételétől s bizonyos mértékben egy múlt időben létező személy identitásától is. Az emlékezetről című vers, az azt követő A szénpor és A felejtés pora, majd, később a Port szitál című versekben is visszatérő kép az emlékezet fokozatos elhalványulása hipotetikus terekben, álmokban, valóságban egyaránt. Olvasatomban a ciklus két alábbi szövege a kötet legnagyobb teljesítményének számít; ezek a Borbély Szilárd haláláról megemlékező Vakfolt és a ciklus címadója, a Body kiállítás. Mindkét szöveg hangsúlyosan csatol a keresztény kultúra világértelmezéséhez, azon belül is annak a halált övező kulturális hozadékaihoz. A Vakfolt című versnél az indiviuum isteni szférákat célzó piramis-képével és a vakfolttal, a kiszámíthatatlan, de annál emberibb tudatlanság megidézőjével vezet fel Takács Zsuzsa egy olyan kérdést, melynek aktualitása (főként a tehetetlen gyász tükrében) zavarba ejtő lehet: „Rettegek, tudod, mi minden fordul meg / fejemben ellened, Istenem? / Hogy: időszerű vagy-e még?” (22.). A realitás gyakorlatiasságába hullva, mégis, áldozással, istenáldozattal azonosítja Borbély halálát, megszólítva az Isten korlátlan teremtő-pusztító erejét is („S most tedd, ki mindent megtehetsz / hogy egyszer csak ne legyek” [22.]). A Body kiállítás című vers hallgatásba rejtett finomsággal azonosítja a kiállítás látogatóit, a huszonegyedik századi európai embert a kígyóval, az ősi rossz csábítóval. Ezeknek az embereknek a tudás közelsége (mára) szédítő, arra formált igénye pedig elapaszthatatlan. A keresztény hagyomány megidézésével („nagyböjt van, február […] A pénztár előtt kígyózik / a sor. A kígyó mosolyog, tekereg, sziszeg: / mindentudók lesztek, akár az Isten” [25.]) bírálja a Body kiállítás lényegét; a csontig nyúzott, valaha élő hússzobrok árnyékából („kérj bocsánatot / az anyjuk hasából kimetszett magzatoktól” [26.])
A kötetzáró ciklus, a Ha van lelkünk ugyan címadó verse akkora népszerűségnek örvendett, hogy még a 444.hu is felfigyelt rá. Szerintük a közérthetőség a kulcs, ami miatt a vers ennyire „eltalálta” a magyar netes közönséget – amit sem megerősíteni, sem megcáfolni nem hivatásom, azonban megjegyezném, hogy az 1984-et idéző atmoszféra és a témaválasztás mindenképpen egy olyan vállalkozás, ami jóval túlmutat a 2017. decemberi cikk egyszeri olvasásánál. A Ha van lelkünk ugyan című vers egyszerre elegáns és borzongatóan erőteljes. Ez a ciklus több szövegéről is elmondható; temporális kötetlensége egy fullasztóan tömény időmasszába kalauzolja az olvasókat, ahol egy apokaliptikus állapoton alapuló, totalitárius rendszer hangulata rajzolódik ki, mellyel, mikor eljönnek a végnapjai, együtt pusztulnak el az alá hajtott egyének („alakzattá formál minket. Egyedül voltunk? / – Együtt vagyunk vele a pusztulásban.” [30.]). Ennek a keserűségnek az ábrázolásához Takács Zsuzsa klasszikusokat citál és parafrazál; Arany Jánost a Meztelen király című versben, illetve Ginsberg Üvöltés című szövegét is játékba hozza („Láttam tűnődni, hörögni az emelvényen. / Láttam mászni az emelvény alatt. / Láttam tetszhalottnak, hidegnek, tüzesnek.” [10.]). A politikai színezet, kiszolgált és levert rendszerek összefogó kritikája rajzolódik ki a versekben, a remény felől kiindulva, az egyéntől a kollektív traumákon és emlékezeten át, egy aktualitásokat sem nélkülöző rajzig.
A kötet egyik legelementárisabb, s talán közhelynek tűnő, de tulajdonképpen szépségében igencsak mély gondolata valamint konklúziója, hogy a vakság egyszerre egy a külvilágától megfosztatott, azonban nagy bátorságot és stabilitást igénylő állapot. S hogy az ebben az állapotban való elmerülés, a sötétségnek és a belső világnak való feltétlen alárendeltség, ha primer fókusza (márpedig Takács Zsuzsa esetében erőteljes jelek utalnak erre, elég akár csak a sokat emlegetett álmok fontosságára gondolnunk) egy költészetnek, az bátorságot jelent, tudásvágyat, ösztönösséget s az ezeket megalapozó, ősi higgadtságot. Mely utóbbi jelzők akár A Vak Remény kötet, de Takács Zsuzsára egész életművének jellemzésére is alkalmasak.
Takács Zsuzsa: A Vak Remény. Magvető Könyvkiadó, 2018, 601 oldal, 4999 Ft