Szini Gyula emléke
Életműve maradéktalanul odakapcsolódik ahhoz a történelmi-társadalomlélektani és irodalomtörténeti szituációhoz, amelyben a Nyugat formálódott, alakult, véglegesedett.
Szini Gyula 1876-1932
Szini Gyula (1876-1932) megélte a 20 századi magyar irodalom talán legnagyobb eseményét, a Nyugat indulását. Sőt az első számban remekmívű, műfajtörténetileg máig figyelemre méltó esszét publikálhatott, A mese „alkonyát”. Ady hízelgő véleménnyel volt róla, de Kosztolányitól kezdve, Cholnoky Viktoron, Elek Artúron át Krúdyig megbecsülés övezte (kortársai emlékezete szerint) törékeny alakját; amikor pedig már tehetsége nem tudott lépést tartani a folyóirat legjobbjaiéval, akkor sem feledkeztek el róla. Könyveit engesztelő szeretettel méltatták, noha tudták, hogy a húszas évektől kezdve elbeszélése beleszürkült a hírlapok kilúgozott igényű, szirupos vasárnapi mellékletébe.
Ám Szini Gyulának volt egy merőben jó évtizede, amit tiszta szívvel adott oda a magyar kultúrának, a magyar irodalomnak; amikor a legnagyobb szükség volt a nyugati műveltségre rálátó, érzékeny mesterekre, a nagy európai kulturális centrumokban látottak elcsenésére az éledező irodalmi megújhodáshoz. Az 1900-as és az 1910-es években Szini Gyula megalkotta műve legjavát, elvitathatatlan a szerepe a Nyugat-mozgalom előkészítésében, és korai, nehéz harcainak megvívásában. Mint oly sokan a Nyugat-panoptikumban, jellegzetes figura, „jelenség” volt; kortársai számon tartották, megbecsülték: írtak róla, hivatkoztak rá, az új irodalom értékes alakjának tekintették, akinek sokuk személy szerint is köszönettel tartozott.
Mai szemmel nem kevesebbet lehet állítani róla, minthogy a századelőn ő volt az új prózaírók egyike. De legjobb periódusában korántsem csak az elbeszélés mestereként tündökölt, hanem csiszolt stílusú esszéistaként is, aki nagy szeleteket kanyarított ki kora világirodalmából. Továbbá remek atmoszférateremtő tárcaíróként is, ez a vonás főleg útirajzaiban szembeszökő; halk szavú, de kritikusként sem érdektelen, még akkor is, ha esztétikájának eklektikus jellege elvitathatatlan: mikorra a Nyugat elindult, Szini Gyula már gyakorlott irodalmár, éles szemű és korai felfedezője az irodalmi modernizáció alakjainak: ennek mintegy alátámasztásául méltán szokás emlegetni egy 1905-os Figyelőbeli cikkét az akkor még csak készülődő forradalmár-poétáról, Ady Endréről. Írása egyébként annak a kritikusi hagyománynak a korai megnyilvánulása, amelyre aztán mint „nyugatos tradícióra” tekintünk, vagyis amikor az írótárs szól az írótársról. Mindenesetre Szini Gyula testvéri és segítő keze nélkül nehezebben tört volna utat a magyar ugaron az új költészet és próza mozgalma.
Életműve maradéktalanul odakapcsolódik ahhoz a történelmi-társadalomlélektani, és irodalomtörténeti szituációhoz, amelyben a Nyugat formálódott, alakult, véglegesedett.
Még élt a két legnagyobb magyar elbeszélő, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán, amikor 1876-ban megszületett. A mese „alkonya” című esszéje mintegy zsinórmértékül szolgált egész pályáján. Az elbeszélés hogyanjáról és mikéntjéről vallott fölfogását először (és egész pályájára kiterjedően) ez a szöveg foglalja össze. Ekkor már túl van első kiadott könyvén, a Trilibi és egyéb történetek című elbeszélésköteten (1907); ezt méltatva Fenyő Miksa a Nyugat indulásának évében Szinit a három legjobb novellista közé sorolta. A mese „alkonya” megformálása idején tehát már saját írói tapasztalata segíti, amihez a pályatársak megbecsülése társult, vagyis okkal érezhette úgy: szavának súlya van, odafigyelnek rá.
Szini alkotóelvének foglalata ez az esszébe ágyazott vallomás: minden, amit előtte írt, s ami majd legjelentősebb kötetében az 1913-ban publikált Rózsaszínű hóban olvasható, erre a szálra fűződik föl, az elbeszélésnek – ars poétikája szerint – szemléleti értéket kölcsönző mesére, meseszerűre. Nem hinném naiv esztétikai verdiktnek, amikor azt mondja: ne szakítson az elbeszélés a mesével; szerinte ugyanis az elbeszélés a mese miatt nyert művészi önállóságot. Ez erős Jókai-nyom. Ha az elbeszélésből, vagyis a prózából kiveszik a mese, vagyis a meseszövés, elszegényedhet a műfaj, vagyis a mese „alkonya” ebben a fölfogásban csakis idézőjeles lehet.
Gondoljuk csak meg: alkotó tevékenységének lágy rajzolatú elbeszélései mellett olyan fölfedezésre váró területei is maradtak, mint lírai esszéi, útirajzai, íróportréi, irodalmi metszetei. Elek Artúr szerint csodagyerek volt, „ritka korán és ritka teljesre érett tehetség”.
Első novellái nyomtatásban 1901-ben, szimbolikusan is az új évszázad első évében jelentek meg. Nem volt ifjú már: huszonötödik évét taposta ekkor. Osvát Ernő fedezte föl tehetségét: sőt miután a század legnagyobb hatású szerkesztője átvette 1902-ben a már Nyugat-elődnek tekinthető Magyar Géniuszt, meghívta a laphoz az akkor még szinte ismeretlen szerzőt. Később pedig Osvát a patinás Figyelőhöz is magával vitte; így kapcsolódott Szini Gyula a Nyugat közvetlen előzményeiként számon tartott irodalmi szemlékhez – rajtuk keresztül váltott életformát, lett szerény napidíjas jogász végzettségű tisztviselőből igazi íróvá, „kávéházi taggá”, az akkori idők céhbeli normáinak megfelelően.
Egyébként a kávéházi életformáról, mint a századfordulós, századelős irodalmi lét fontos eleméről, élet és íróság ambivalenciájának kifejeződéséről egy nemrég publikált emlékezésében Füst Milán vallott, középpontba helyezve „Jules”, vagyis „szegény Szini Gyula” alakját. Füst Milán és mások elmondása szerint is Szini élete végéig hűséges maradt a kávéházhoz, mint a Nyugat körül csoportosuló irodalmárok forradalmi gyülekezőhelyéhez.
Szini Gyula 1876. október 9-én született.
