Szinetár Miklós: 88
Hogyan lehet nevetve tanulni, Szinetár sztorizik.
A könyv indítása szellemes trükk. A cím ugyanis 88, de ennek több értelme van: egyfelől Szinetár Miklós most érte el ezt a szép kort, másfelől a könyvnek 88 fejezete van, mindegyikben számos anekdota, bölcsesség, tanács, sztori található. Hát igen, Szinetárnak sok oldala van. Én csak csodálni tudom, hogy évente négy-öt alkalommal elrepül Európában akárhová, de a világ végére is megy rendezni, operát, drámát, akármit. Legutóbb arra volt büszke, hogy ő az egyetlen magyar rendező, aki Új-Zélandon rendezett operát. Ami nem semmi: odarepülni legalább két napba kerül, mert Új-Zéland még Ausztrálián is túl van. Aztán a megérkezés után nekilátni angolul beállítani a darabot, instruálni, egyáltalán: összerázni a társulatot. Világrekord, mondanám, de most nem ez a dolgom, hanem e pofás kis könyvecske.
Mondom: a könyv anekdoták, tanmesék, és persze sztorik gyűjteménye. Igen ám, de közben Szinetár élete is elmondódik, a ’45-ös éhezéstől a főiskolai kalandokon át a tévé művészeti vezetéséig. Kétrétegűek ezek a sztorik. Akár életrajziak, akár tanmesék. Például nézd ezt: „Egyre többen vannak, akiknek semmijük nincs, de okostelefonjuk van, és ezen látják, hogy hogyan élünk mi, a világ szerencsésebb felén.” Eddig olyan a sztori, mint amit mindnyájan tapasztalunk. De folytatódik: „És az utánunk következőknek nem lesz könnyű, ha ezek megindulnak. Mert ők is akarnak több vizet, több nyaralást, több televíziót, több életet, és hogy erről a világ tud-e gondoskodni, az bizony a jövő zenéje.” Ugye itt egy súlyos kérdés bújik meg a köznapi tapasztalat mögött – Szinetár többször is játszik ilyen fél-jóslás, félig találós kérdés jellegű sztorival.
A történetek, anekdoták nagy része művészpályájának mulatságos vagy tanulságos epizódjai, kisebbik hányada a hatvanas-hetvenes évek pesti aszfaltján terjedő vicces, cinikus, vagy „sorok közötti” időjóslásdarabok termékei. De vannak egészen friss, tegnapi-mai sztorik is. Ilyen például az utcanév átkeresztelő mánia, ami mind a mai napig tart, bár fénykorát elhagyta már. Szinetár kommentálja: „Nálunk nem múlik el év utca átkeresztelése, szoboráthelyezések nélkül… Ezzel szemben Szentpéterváron nagy pompával temették el a meggyilkolt cár családját. Márványkoporsójuk ott áll az egyik legszebb templomban. Mindemellett állnak az összes Lenin-szobrok, rajtuk gyakran sok virág. A repülőtéren pedig a felirat, nagy betűkkel: SZENTPÉTERVÁR-LENINGRÁD A HŐS VÁROS.” Nos, igen, Párizsban se cserélték le a Sztálingrád metrómegálló nevét a diktátor halála után. Persze Szinetár példálózása nem öncélú: mint a többi sztori végén is ott a tanulság: mindenkinek más az emlékképe, múltja értékelése. „Más az én emlékezésem, aki elvégezhettem egy főiskolát, mint annak, akit sehová se vettek fel. És más arányokat látok a Kádár-korszakról én, aki tapasztalhattam, menyivel korlátozottabb volt az élet, meg a Televízió a többi hasonló országban, nálunk meg azt csinálhattam, ami akartam…”
A tanulságokat csak azért említem, mert a sztorik ugyan a múlt moziképei, de Szinetár mindegyiknél arra hívja fel a figyelmet, hogy velük kapcsolatban a közfelfogásban milyen, többnyire ellentétes megítélés merül fel, egyik dicsőít, a másik pocskondiáz. És mondja: mindkettőben van valami, a kérdés a különböző megítélések együttélésének egymáshoz mért aránya. Ez az arány hol balra, hol jobbra tolódik nála, és így, a két szélsőség arányszáma révén válik érvényes történelmi ítéletté. Wagner barátait elárulta, házi zsarnok volt, antiszemita sorokat írt. De ha megszólal a Wotan búcsúja a Tűzvarázs előtt „én minden alkalommal megrendülök” – írja. De hozzáteszi, ami ezeknek a sztoriknak visszatérő, lényeglátó figyelmeztetése: „És akkor mit számít, hogy aránylik ehhez egy Wagner Richard nevű személy kicsinyessége, árulásai, meg a többi”.
Persze a kötetben olvashatsz olyan sztorikat is, melyeknek nincs ilyen „arány”-vetülete. Ilyen igazi Szinetár aperszü az, ami a jaltai tanácskozás közben esett (eshetett) meg. A legenda szerint a feszült légkörű tanácskozás közben, a kerek asztalnál Churchill irt egy cédulát és átpasszolta Rooseveltnek. Sztálin rögvest gyanút fogott, hogy az angol miniszterelnök valamire készül, és kiadta az ukázt, hogy szerezzék meg azt a cetlit. Nagy hűhó után előkerült cédula, amin a következő sorok álltak: „Nyitva van a nadrágodon a slicc. Winston. A válasz: Régen azt mondtam volna, hogy ez a reklám helye, most már csak annyit mondok, döglött madár nem repül. FD.”
Negyvenes-ötvenes évek eleje, éhezés. Igaz, hogy már főiskolára jár, de mégis. Egyszer valaki megszánja, és egy szovjet delegációt fogadó csoportba küldi, ami megmentés, mert a csoport kb. tíz napig kíséri a nagy embert, és közben a kaják reggel, délben, este – isteniek. Hazatérve elmeséli anyjának, hogy életében először ehetett szardíniát. „Anyám hallgatott, aztán csak annyit mondott: Baj lesz még ebből. Ezerkilencszázötvenhat augusztusát írtuk. Anyámnak jó volt a megérzése.” A sztoriban a sorok közé rejtett második, harmadik jelentés az izgalmas, attól olyan ragyogó ez a kis történet.
A 88 című könyv lehetett volna memoár, mesélhette volna nagy rendezéseit, amivel tele volt/van a világ, de Szinetár ezt kikerülte. Ugyanakkor sztorikba csomagolva visszahozta, és tán ez ennek a kötetnek a legfőbb erénye.
Szinetár Miklós: 88. Noran Libro Kiadó, 2020. 349 oldal, 3490 Ft
