Sopsits Árpád: Saját kéz, avagy az örök tolvaj hálaénekei
Sopsits birtokolja a nyelvet, ismeri a költészet klasszikus formáit. Otthonosan mozog minden stílusban, játszik a formákkal, a szavakkal, művei, bár gyakran nosztalgikus légkört árasztanak, mégis frissek, élők, érvényesek.
Sopsits Árpád rendező nevéhez jónéhány kultuszfilm és felkavaró színházi előadás fűződik. Most első kötetét tartom a kezemben. Nem ritka, hogy színházi emberek tollat ragadnak, de abban nem mindig van köszönet. Ám Sopsits könyvével más a helyzet.
„Rendhagyó kötetet tartasz a kezedben, kedves Olvasó, mert nemigen szokás az irodalomban 70 évesen jelentkezni első kötettel, már csak azért sem, mert egy ’tisztességes’ költő meg sem éri ezt a kort” – írja viccesen a szerző könyve utószavában.
Nagyon kíváncsi voltam erre az első kötetre, amiről kiderült, hogy valójában egy élet munkájának válogatása, igen tetemes mennyiségű anyag.
Bepillantást kapunk általa egy gyermek, a szerelmes fiatal fiú, a házasember és az idősödő férfi lelkivilágába, beavatást nyerünk a különböző életszakaszok szépségeibe, nehézségeibe. Néha szinte szégyellem magam, hogy mindezt megosztják velem, belülről, azt is hallom, amit nem akarok.
Sopsits költészete, ahogy a cím is – Saját kéz – sugallja, alanyi költészet. Az érzéseknek, az emlékeknek ízük, szaguk van, nem mindig édes ízük, nem mindig parfümös illatuk… Sopsits birtokolja a nyelvet, ismeri a költészet klasszikus formáit, végigzongorázta mindannyit. Baráti viszonyban van a modern szabadverssel is, mindig az aktuális tematikának, koncepciónak megfelelő formanyelvet használ. Otthonosan mozog minden stílusban, játszik a formákkal, a szavakkal, művei, bár gyakran nosztalgikus légkört árasztanak, mégis frissek, élők, érvényesek.
Sopsits kisujjában van a költészet, így mágus módjára avat be az élet misztériumába, mint a bölcs, aki mindent tud, de ezzel nem vág fel. Úgy tanít, hogy nem áll a katedrára, nem ad körmöst, csak mesél. Mindenről. Katonasorsról, szeretkezésről, az időskor bajairól. Néha szemtelenül, vagy vulgárisan. Nem gyereknek való mese ez…
„Fényetek árnyékommal határos
vagy fényem árnyékotokkal
ki tudja de túlnövök rajtatok
mi érdemetek volt a fegyelem
nekem nem borom nem kenyerem (…)
(J.A.-nak és P.J.-nek)
Megszólítja élő és holt pályatársait, az egykori nagyokhoz szól, tisztelettel adózik József Attilának és Pilinszky Jánosnak. Megéli, tiszteli az életet annak összes jelenségével. Válaszokat keres, őrlődik, tobzódik, vagy csak elmerül a gondolataiban. Ismétel, énekel. Film és színház ez is, mint minden, ami túl komoly ahhoz, hogy ne lehessen rajta ironizálni.
Sopsits Árpád: Saját kéz, avagy az örök tolvaj hálaénekei. Válogatott versek, 2022.
