Nem titok. Egy „naiv” költőről

|

Somlyó György

Somlyó György olyasfajta költői feladat magától értetődő teljesítőjeként lépett föl, aki megpróbálta a költészet és a valóság, mű és élet viszonyát tisztázni.

Somlyó György 1920-2006

Vas István 1968-ban, a nevezetessé vált Szentkuthy-esszé évében egy másik költő működésének is hosszabb tanulmányt, megvilágosító dolgozatot szentelt, melyben egy naiv költő portréját, (illetőleg: ellenportréját) festette meg. A véletlen szeszélye folytán tehát érzékeny kritikai műhelyében egymás mellé került „egy igazi avantgardista”, Szentkuthy Miklós, és a fentebb említett „naiv”: Somlyó György. Két eleven és nagyvonalú jelensége a magyar irodalomnak, két kivételes figyelemmel kísért, szemlélt életpálya, s hozzá persze, mindenekelőtt: az általuk képviselt, bennük megtestesült művészet az, ami vonzza hozzájuk Vas Istvánt. Az ismeretlen isten című esszégyűjteményben (1974) olvasható két értelmezés máig hiteles kalibráció: Szentkuthyhoz megkerülhetetlen, de támasz Somlyó költészetének bemutatásához is. Ezért óhatatlanul e kalauzhoz kívánok szegődni, amikor Somlyó György Nem titok című, 1993-ban megjelent könyvéről írok.

A Jelenkor Kiadónál megjelent vékonyka kötet kihívó címet visel, nem verseskötethez illően kockáztatva, azt mondja: Nem titok. Az ismeretlen isten esszéistájának tollából aligha futott volna a papírra akárcsak hasonló is. Akkor meg miért Vas István (bizony-bizony a múlt kútjából előhalászott) kommentárja jutott eszembe Somlyó új versei olvastán? Kiváltképp, hogy nincs tudomásom arról, Vas miként vélekedett valójában Somlyó hetvenes évekbeli fontos, önmaga legjobb színvonalán létrejött, kiváló költészetéről, a Mesék-periódusról. („Mesék a mese ellen’’ Költemények prózában. 1967). Az azonban a napnál is világosabb: kevesen voltak, lehettek azok, akik megbízhatóbban ismerték Somlyó költészetének természetét nála, a múlthoz fűző, a jövőbe vezető szálakat. Egy következetes költői pálya szabályszerűségeit, és: ellen-szabályszerűségeit. Ahogy a Mesék könyveinek mohó szenvedélyét tökéletesen kifejezi és rögzíti francia fordításuk nyelvi hozománya, a (vélhetőleg Guillevictől való) Contrefables.

A Mesék periódusa óta másként kell szemlélni Somlyó költészetét, noha korábbi tág válogatása, a Tó fölött, ég alatt (1962, 1965) helytállt a költőért. A Mesék határkő volta persze sem nem közömbösíti, sem nem kisebbíti Somlyó költészetének korábbi teljesítményét, de lírikusi életművét szerintem a Mesék versei emelik igazán föl. Könnyű egyetérteni Octavio Paz szavaival, aki szerint: „A mesék a mese ellen a legjobbak közül való, amiket az utóbbi időben olvastam. Az egész, a maga teljességében, elragad. De még ez az elragad szó is távol van attól, amit érzek és gondolok – vonzás-taszítás ama kettősségétől, aminek neve bűvölet. (…) Olyan költemények, amelyek sokat mondanak, anélkül, hogy szó szerint kimondanák — és kétségkívül ebben — a nyelv ökonómiájában és lebegésében — rejlik annak az izgalomnak és nyugtalanságnak a titka, amit keltenek.” A (későbbi) Nobel-díjas mexikói költő véleménye 1970-ből való, s nemcsak Somlyónak, de egész költészetünknek a dicséretére szolgál — erről se lenne kívánatos megfeledkezni, ha róla szólunk.

Róla, Somlyóról: egy naiv költőről. Vas István, aki tökéletesen rezonál Somlyó költészetére, magas színvonalú ízlés-kriticizmusának klasszisát fedi fel, amikor rátalál a Somlyót minősítő és bizonyos mértékig értelmező rámutatásra, a naiv költőre. Finnyás, „irodalmiasított” ízlésünk persze mindjárt tiltakozna is, de szemernyi lekicsinylő nincs abban, amit Vas István Somlyóról mondott, hiszen egyfajta ihletettségről beszél, Somlyónak a költészettől való ihletettségéről, ami nála gyakorlati értelemben azt jelenti, hogy a „naiv” egyszerre par excellence költő és poeta doctus — a művészet, jelesül a költészet érdekképviseletét látja el a világban. (Ez — elfogadom — fellengzős és pontatlan megállapításnak tűnhet, mindenesetre a Somlyó-jelenségre akar összpontosítani, közelebbről e líra legjobb eljárásaira, meggyőződéseire.)

Amidőn szemügyre veszem a mostani kötetet, tán az előző mondat talányait képes leszek valamelyest föloldani, de legalábbis némi magyarázattal szolgálni. Hiszen sűrű lényege benne van mindannak, amiről Somlyó fél évszázados költői gyakorlata árulkodik. Vas István stigmatizációja szerint a költői magatartásra fölhozható legjellemzőbb példák így szólaltak meg akkortájt: „lázas lelkesedés és metsző értelem éltet“, vagy másként, de organikus kapcsolatban ezzel: „Mindent bámulok én, ami él … A végtelenül nagy s végtelenül kicsi egyformán lenyűgöz.” A Nem titok időben közeli horizontjáról pedig ezt lehet idemásolni, hasonló célzattal:

“Én az álom elől menekülök.

Ahogy mások álomba menekülnek.

Egész nap ténfergek. Hétköznap. Ünnep.

Magam körül járok kelek ülök.

 

De estére lázas tettvágy leszek.

Utazás az Éjszaka Legmélyére.

Mérges szerelmek kígyóbűvölője.

Egyből megírnám összes művemet.

 

Mintha a nappal csak üres öröklét

Volna s minden éj Utolsó Itélet

Miből még minden feltámasztható

 

Mintha most kellene megfogni még

Az Isten- (vagy ló -) lába életet

A mindenestül-mindig elmúlást

 

Aztán mint minden. Isten állat ember.

Mindenki ágyába én is lefekszem.

 

(Felvételvezető lecsapja. „Ennyi.”)”

A befejezés észlelteti az olvasóval, hogy merre halad a költő intuíciója, komolyabbra fordítva a szót: „Mostanában sokszor” (ez a vers címe) a szkepszis és melankólia uralja a mondandót, de e sokjelentésű fogalmak kontextusából a költői személyiség a mindenkor jelenvaló kételyre fekteti a súlyt. Ez pedig nem állhat meg önmagában: irónia, önirónia, édes-keserű humor, groteszk és szatirikus szín oldja — mindezek a minőségek maradéktalanul jellemzik Somlyót, a Nem titok újdonatúj-régi költészetét.

Újdonatúj-régi: folytonosság és esztétikai többlet, nem a múlt idő visszaköszönő kreációja. A „Nem házalok se jövőnél se múltnál” állapota: a költő nem éri be az önéletrajzi tagolással e periódusát, de többször értelmezi a befejezettet, például Campo de’ Fiori (Giordano Bruno szobra, Róma, 1958) és Még egyszer a Campo de’ Fiorin (régi versemmel perelve, Róma, 1990. május). Látható, érzékelhető, hogy a visszatekintés távlatot ad az egykori ítélethez, mégsem fokozza le puszta előzménnyé az időben korábbit, hanem szépítgetés nélkül éleszt párbeszédet közöttük. Ez érvényes a versalakításra, a poétikai formálásra is: a szabadvers áthangszerelésében kezdeményező szerepet játszó és hatékony gyakorlatot folytató költő eredményei telitalálatok. A lírikusi (és ez talán nem veszi el a dolog élét: a költészetben gondolkodni kész) alkat érzékeny, önmaga rendszerétől nem elcsábult megnyilvánulásának tekintem, a „Tiszta” költészet és a „Tiszta” próza című párverset. Somlyó itt — az önismétlés bénító terhétől mentesen — mintegy jelzésszerűen (másként: jelzés értékűen) újrafogalmazza a Mesék szinte teljes „problematikáját”, de ezt az észjárásbeli és módszertani, poétikai hozomány földolgozásával és fölhasználásával teszi. Mégpedig úgy, s magam ezt érzem mindenekelőtt fontosnak, hogy olyasfajta költői feladat magától értetődő teljesítőjeként lép föl, aki megpróbálja a költészet és a valóság, mű és élet viszonyát tisztázni. Ne feledjük: a költészet modern kori lehetőségeinek szinte minden körét felkutató Somlyó György ezt cselekedte egész pályáján — kihagyások nélkül. Értelmezői feladatokat magára vállaló esszéírása, magasfeszültségen izzó, csupaszított-tömörített prózája — a műfajváltoztatás, műfajcserélés okán — nemhogy hiteltelenítette volna, de fölerősítette e törekvését. Somlyó nem a költészetet tette kizárólagossá a maga életében, hanem a költészet és a valóság kapcsolatát — ekként értékrend és alkalmazkodás más-más szálát fonta egymásba, szőtte össze. Ezért a mindenféle részelemek ötvözete, például a művelődéstörténet, például a relativitáselmélet — a költő célja szemhatárának növelése, az írás és az olvasás megszokásainak átalakítása, literatúrai közhiedelmek oszlatása volt. A Nem titok bölcs írója képes meggyőzni olvasóját:

„csak úgy érzem semmi amit

eddig elmondtam valaha

nem mondtam addig el amíg

ezt egyszer el nem mondhatom”

E sorok szerzőjéről festette meg egy naiv költő portréját (illetőleg: ellenportréját) negyedszázada Vas István. Lelke rajta. Telitalálat volt.

Somlyó György 1920. november 28-án született Balatonbogláron.

CÍMKÉK: