Seregi Tamás: Jövőbe szédülő lendülettel
A szövegek valódi sorvezetője nem egy előre elgondolt probléma vagy körülhatárolható jelenség, amelyre a szerző határozott választ és meggyőző, strukturált érvelést ajánlana, inkább egy gondolkodási folyamat, amelyet nem az egyes írások elején megfogalmazott téma vagy kérdés, inkább az épp befejezett bekezdésben felmerülő gondolat vezet tovább.
Seregi Tamás már tanulmánykötete alcímében (Avantgárd és kultúra) is jelzi, hogy nem egyetlen nagy rendezőelv alapján válogatott, hanem könyve két fő tematika köré szerveződő szövegeket tartalmaz. Ennek ellenére, amíg nem jutunk el a második fejezetig, a hangsúly az avantgárd felé tolódik. Hét tanulmány címét olvashatjuk a tartalomjegyzékben, amelyek közül csak az utolsó vonatkozik a kötet másik fő témájára, a kultúrára – terjedelmére nézvést azonban ez az egy esszé majdnem megegyezik a válogatott avantgárd tanulmányok összességével. Az avantgárd hangsúlyosságát csak erősíti a Szalay Miklós által tervezett, konstruktivista hatású borító és az idézetként ható cím is: Jövőbe szédülő lendülettel. Mégis, a kötet olvasása után az első fejezet (Avantgárd) jelentősége szinte eltörpül a második (Kultúra) mellett, és ez az aránytalanság a szövegek által kijelölt témában, a megvalósításban és jelen kritikában is tetten érhető, ugyanis jóval kevesebbet fogok beszélni a kötet első feléről, mint a másodikról. Nem azért, mert az avantgárd tanulmányok esetleg rosszabbak lennének a Művészet és kultúra című esszénél. Pusztán azért foglalkozom ez utóbbival részletesebben, mivel az említett első nagy egység „csupán” egy hagyományosabb irodalomtörténeti munka, míg a második az egyik legkitűnőbb vitaindító szöveg, amelyet az elmúlt időszakban volt szerencsém olvasni.
Az avantgárddal foglalkozó tanulmányok az irodalomelmélethez, illetve műelemzéshez szokott olvasónak új perspektívákat ajánlanak fel, ugyanis Seregi legalább olyan jelentős teret enged a történeti és szociológiai szempontoknak, mint egy-egy szövegszintű jelenségnek. A magyar avantgárd ilyen jellegű feldolgozása hiánypótló vállalkozás. A követhetetlenül sok izmusra, kiáltványra, kísérletre szétbomló avantgárd a mai napig nehezen átlátható még a modernséggel foglalkozó kutatók számára is. Ennek jelölője lehet, a széttagozódáson túl, az is, hogy nehéz elválasztani egymástól a különböző irányzatokat, és – ahogy erre Seregi a kötet nyitótanulmányában (Irányzati poétikák együttélése Kassák Lajos költészetében) rá is mutat – nem is feltétlenül a kategorizálás, az alkotók irányzatok szerint való szétcsoportosítása lesz az avantgárd vizsgálatának megfelelő horizont.
A tanulmányok nem a szövegek keletkezési ideje, az izmusok, alkotók vagy akár médiumok csoportosítása alapján kerültek egymás mellé, hanem a feldolgozott történeti idő szerint. Ez már önmagában rámutat arra, hogy Seregi az izmusok néhol egyidejű hatástörténetének körülrajzolásában látja az avantgárd feldolgozási lehetőségét. Az ilyen megközelítés egyrészt nem szorítkozhat kizárólag irodalmi jelenségekre (lásd a Moholy-Nagyról, illetve Kállai Ernőről szóló tanulmányokat, de ide sorolhatjuk Déry Tibor elfeledett művéről, Az ámokfutóról írt munkát is), ahogy nem hagyhatja figyelmen kívül a politika vagy akár az alkotók magánéletének változásait sem. A tanulmányok zárlata gyakorta átfogó műelemzés, amelyek mellől csupán egy függeléket hiányolhatnánk, ahol az említett versek szövegét fel lehetne lapozni, hiszen annak, hogy az avantgárd, közel száz évvel utolsó kiáltványai után, még mindig csak marginális része az irodalmi érdeklődésnek, az is következménye, hogy az olvasó egész egyszerűen nem ismeri a szóban forgó primer szövegek egy részét. A Seregi kötetéhez hasonló, az avantgárdot mint életműveken átívelő gondolattörténeti válságot feldolgozó irodalomtörténeti munkáktól remélhetjük azt is, hogy előfutárai lehetnek egy-egy szerző újrakanonizációs folyamatának.
A második fejezethez érve úgy érezhetjük, egy teljesen új könyv kezdősorait olvassuk. A Művészet és kultúra című esszé hatalmas, ám hatalmassága nem terjedelmében (bár az sem kevés), inkább vállalásában keresendő. Seregi az első bekezdésben felteszi a szöveg fő kérdését: létezik-e művészet kultúra nélkül, avagy, pontosabban: a művészet részhalmaza-e a kultúrának. A kérdés önmagában bátorságra vall, mivel jelenleg (ahogy később Seregi a kultúra totalitásánál ki is tér erre a problémára) olyan kiterjesztett fogalomként használjuk a kultúrát, hogy, ha nem is vitatjuk határainak létét, azokat mégis ködös, feltérképezhetetlen területként tartjuk számon, és nem merészkedünk a közelébe. A kérdés megközelítéséhez tehát definíciók kellenek, elsősorban a kultúráé és a művészeté. Seregi vállalja is a feladatot, amihez Gilles Deleuze megközelítéseit hívja segítségül. Nem vár a deleuze-i modelltől megoldást, csak talajt, ahonnan el lehet indítani egy gondolatmenetet, hiszen maga is tisztában van azzal, milyen bizonytalan területre ér, amikor olyan, a definiálásnak nehezen engedelmeskedő fogalmak határozott elkülönböztetését próbálgatja, mint a kultúra és a művészet. Az egész szöveg ismeretében mégis úgy tűnik, nem pusztán fogódzóként van jelen Deleuze. Elsősorban művészetfelfogása az, amely, ha nem is egyezik meg (mivel Seregi konkrét definíciót végül nem ajánl fel), de nem is mond ellent a konklúziónak.
A számos állítás közül a beléptetés fogalma az, amelynek segítségével elérhetővé válik, honnan is indulunk. Deleuze szerint a művészet a műalkotások összességével egyenlő, a mű és a befogadója viszonya azonban fordított. A beléptetés során a mű válik alannyá és a művet értelmező/befogadó a tárggyá, akit a mű beléptet a saját világába. A befogadó lesz a befogadott, a mű pedig a befogadó. A műbe való beléptetés azonban egyben kiléptetés is abból a szövevényes hálóból, amely meghatározza az identitásunkat és amelynek egy jelentős részét a kultúrának nevezett terra incognita foglalja el (151.). Ez a modell azt is kell jelentse, hogy a beléptetés során a mű nemhogy nem része a kultúrának, de ideiglenesen fel is függeszti azt.
A gondolatmenet viszonylag követhető az esszé feléig. Megpróbálom lekövetni, ugyanis az esszé megalkotottságának egy lényeges tényezőjére hívta fel a figyelmemet ez a próbálkozásom, mégpedig, hogy a bevezető tétel jellegű állításai ellenére ez a szöveg mégis sok, izolált gondolati egységből áll össze, így inkább a szerző gondolkodási működését mutatja meg, mintsem az eredményét, vagyis hogy érvekkel alátámasztott választ adna a bevezetőben feltett kérdésre.
Seregi Deleuze után a Raymond Williams-féle, kiterjesztett kultúrafogalom következményeire tér ki (társadalmi/életmód), amelyek olyan jelenségekre hívják fel a figyelmet, mint a birtokosságra épülő, egyéni kultúrák megjelenése, amely a különbözőség lobogtatásához, de a másság ignorálásához vezet, majd Seregi maga is felteszi a kérdést, hogy egyáltalán miként lehet meghatározni egy olyan fogalmat, amely olvasztótégelyként magába emel mindent, így zárva ki a külső lehetőségét, amely felől értelmezni lehetne. Ha egy fogalom olyan kiterjedt, hogy már semmi sincs, amit ne érthetnénk hozzá, jelentése kiürül. Így ahhoz, hogy kultúráról beszéljünk, fel kell tennünk, hogy létezik olyasmi, ami nem kultúra (162.).
Az egyik legpontosabb fogalom, amelyet Seregi a kultúrával kapcsolatban definiál, a kulturalizálás. E kifejezés alatt azt érti, hogy valamiből kultúrát hoznak létre a kulturális mezőben dolgozók (akik nem az alkotók). Mindezt dokumentálással, közvetítéssel és magyarázással érik el (168.). Vagyis megértenek valamit, hogy már készen, feldolgozva nyújtsák át a közönségnek. Ez a folyamat homályosan, de mégis jelent számunkra valami fontosat: ha a kultúrát úgy hozzuk létre, hogy megértünk valamit, ami önálló létében még nem az, például egy műalkotást, akkor a kultúra maga ezeknek a közös megértéseknek az összessége (is) kell, hogy legyen.
Ezután felajánlja a kreativitást mint kulcsfogalmat (169.), ami felől megérthetnénk a művészet önállóságát, de a gondolatmenet elvész az avantgárd tárgyalásában (169–178.), szem elől tévesztve a kérdést is, hogy aztán vissza se tekintve ugorjon át az ösztöndíjrendszerek (179–180.), majd a modern művészet problémáihoz (180–189.), egészen az ízlés jelenségének tárgyalásáig (190–193.). Nem azt állítom, hogy ezek a szövegrészek nem tartalmaznak izgalmas és megfontolandó kijelentéseket, de számos gondolatnál megkérdőjelezhető, hogy azok valóban kizárólag modern jelenségként értelmezhetők-e. Ilyen például az ízlés dichotóm jelenségének (191.) vagy a fentről le, illetve lentről felfelé való vágyakozás „modern képletének” esete (183.). Úgy vélem, a szerteágazó és néhol erősen irányított kérdések felől vizsgált gondolatmezők (például a közízlés esetében fel sem merül a közoktatás szerepe) felmutatására azért van szükség, hogy kimondhatóvá váljon: az embereknek nem művészetre, hanem kultúrára van szükségük, és ez a kettő közel sem egyenlő egymással (193.). (Gondoljunk vissza a kulturalizálás fentebb említett definíciójára, amely önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy ide eljussunk, Seregi mégsem kapcsolja össze esszéjében sem a kulturalizálást, sem a deleuze-i beléptetést a műalkotás függetlenségével.)
A végső konklúzió előtt (amely nem az esszé vége) Seregi még felajánl egy fent-közép-lent elosztású, sematikus modellt, amellyel a kultúrához két külsőt (társadalom és örök érték) ajánl, és amely hármas együttálláshoz a művészetet mint nem-kultúrát (és nem-társadalmat és nem-örök értéket) viszonyítani lehet. E hármas elosztásban az időtlen, örök érték volna fent, a kultúra mint életmód volna lent, és középen foglal helyet a társadalom. Az arányos ábrán absztrakt foltként terül el a művészet, amely hozzáér mindenhez, de el is nyújtózik egy bizonytalan, semmihez sem viszonyítható, idegen terület felé (201.). Innen már hamar elérünk a tételmondat(ok)hoz: a művészetet nem lehet kulturális funkció felől definiálni, ahogy a vallást és a tudományt sem. Illetve: a művészet a modern világban szabadságra van ítélve (203–204.).
Érdemes lett volna ezen a ponton véget érnie a kötetnek, ugyanis a maradék negyven oldalon a művész történeti fogalmának alakulásairól, az intézmények korlátairól, illetve a művészeti alapjövedelem ideájára épülő művészetpolitikai javaslatról van szó, amelynek konkrétumai csak a példa kedvéért korlátozódnak Magyarországra. Habár ez utolsó negyven oldalra szintén igaz, hogy tartalmaz megfontolandó ötleteket, tartalma mégis olyannyira eltér az eredeti kérdésfeltevéstől, hogy az olvasó maga bizonytalanodik el, kellő figyelemmel követte-e az esszét, és vajon hol vesztette el a fonalat. Ez egyszerre érdeme és hibája annak a narratívaépítésnek, amellyel Seregi végigvezeti olvasóját a gondolatmenetén.
Már az avantgárddal foglalkozó tanulmányokban is feltűnő, hogy a szövegek valódi sorvezetője nem egy előre elgondolt probléma vagy körülhatárolható jelenség, amelyre a szerző határozott választ és meggyőző, strukturált érvelést ajánlana, inkább egy gondolkodási folyamat, amelyet nem az egyes írások elején megfogalmazott téma vagy kérdés, inkább az épp befejezett bekezdésben felmerülő gondolat vezet tovább. Seregi stílusa barátságos és laza az általános szakszövegek nyelvéhez képest. Ez az attitűd segíti az olvasót abban, hogy elfogadja ezt a kissé bolyongó szövegszervezést és ne kérdezzen vissza folyton arra, hogy, végső soron, miről is van szó. Ha az olvasó nem vezet jegyzeteket, mert épp nem ír kritikát vagy nem kíván szakmai vitába bocsátkozni a kérdésről, akkor nem tesz fel olyan kérdéseket, hogy abban az esszében, amelynek fő témája az, hogy független-e a művészet a kulturális funkciótól, mit keresnek arról szóló bekezdések, hogy kassáki vagy Déry Tibor-i típusú ember-e a szerző, vagy hogy melyik művészeti ág képes alkotóit eltartani.
A gondolatfolyam sodró erejű és rendkívül meggyőző. Néhol, ennek következtében, retorikai megoldásokkal takarja el saját kifejtetlenségét, ám ezeket a téma fontossága és nagysága miatt nem érdemes hibaként értékelni. Seregi kötete felhívás a specializálódó és interdiszciplináris bölcsészettudomány számára, hogy a bizonytalanság ellenére lépjen a veszélyes talajra, bolygassa meg a befoghatatlan óriásfogalmakat, és ne féljen attól, ha nem lehet minden szempontra figyelmes. Csak egy tökéletlen szövegről lehet igazán tartalmas beszélgetéseket és vitákat folytatni, amelyek végül is a tökéletes formái egy szöveg utóéletének.
Seregi Tamás: Jövőbe szédülő lendülettel, Prae Kiadó, 2021, 247 oldal, 3390 Ft
