semmi szín

Kabai Lóránt két verse

Fotó: Hományi Péter

hűlt idő

ugyan hogy lehetne valami régit folytatni?
lehet egyáltalán bármit is folytatni?
vagy csak „újrakezdeni”, „ismételni” lehet?
mintha egy pontból két ellentétes irányú nyíl
indulna ki: csak azt tudom,
hogy vagy esik az eső, vagy nem.
sivatag minden; tűz-, hó-, és homoksivatag —
nem én voltam, nem én kellettem.
(egy éjjel meg azt álmodtam,
hogy volt szerelmem öngyilkosságot kísérelt meg,
még mindig eszméletlen, az anyja mondja el,
hozzátéve, nagyon reméli, estére meghal,
jobb lesz így mindenkinek.)
az üresség keselyűi tarolnak.

vajon hogyan kell felvenni újra az élet fonalát,
hogyan folytatod tovább, ha egyirányú zsákutca ez,
és az idő sem képes semmit helyrehozni?
mély sebek, túl nagy hatalommal
— minden bizonnyal megtaláltam az árnyékot,
vagy esetleg az árnyékok találtak meg engem —,
rozsdamaró se segít ezen.
nárcisz oszlik, mint a köd —
milyen volna most abban kételkedni,
hogy két kezem van?
fogyunk telni, az emberek olykor
helytelen képet alakítanak ki a kételyről;
katapult — a nyelvjátékok meg változnak.
mint a felhők.
és a por egyre csak kavarog.

migrén

kilépek a kapun, a szél kap belém, mint mindig —
olykor felnézek, a csillagokat nem térítette-e le
pályájukról a vihar, de azok szilárdan kitartanak.
az életünket feldúló őrület ellenére minden a helyén van
— és csak bámulom hátravetett fejjel a sötét eget,
még ha nincs is ott semmi, amitől megvilágosodhatnánk,
csak a halk csodálattal eltöltő, tűszúrásnyi pontok
— távoli és szilárd dicsfények az erőszakkal és veszteséggel,
butasággal és dölyfösséggel teli világban.
itt a köd, én pedig nemsokára otthon vagyok,
valahol mélyen van egy olyan gyanúm,
hogy mindannyian gyűlöljük magunkat,
de mindenki maga-maga választja meg,
hogyan kezeli vagy kompenzálja ezt
— egyik megoldásra sem lehet irigykedni.
lelkem rajta; a gyenge mindig vesztes,
nem érdekes, ivóvá lenni szükségszerű.
ennek is milyen jó vége lesz.