Sándor Iván: A forradalom visszanéz
A huszadik század álarcokkal takart valóságát próbálja megpillantani műveiben Sándor Iván, láttatni a történelem letagadott, meghamisított, meg nem válaszolt jeleneteit.
Sándor Iván
A hatvanadik évfordulóra időzítette legújabb könyvének megjelenését Sándor Iván és kiadója. Az életmű egyik tájolási pontja az ötvenhatos forradalom – esszében és regényben egyaránt. Az alcímben a két évszám: 1956-2016. A mai pillantás visszatükrözi az egykorit, az eseményeket átélő tanúét a mai író és gondolkodó pillantása, aki évtizedek óta figyeli a forradalom utóéletét.
A kötetben kilenc írás sorakozik. Főként esszék, de megtaláljuk a korabeli történéseket fikcionalizáló Drága Liv című regény egyik jellemző részletét is. A szövegek többsége újraközlés, hiszen már napvilágot láttak a szerző valamelyik korábbi könyvében. A koherenciát ezúttal az ötvenhatos forradalomhoz kapcsolódó kérdés- és problémafelvetés teremti meg, amely más dilemmákhoz, tágabb összefüggések megvilágításához is elvezet, további töprengésre késztetve a szerzőt és az olvasót.
Akik ismerik Sándor Iván életrajzát és eddigi műveit, tudják, hogy a Műegyetem lapja, a Jövő Mérnöke szerkesztőjeként tevékenykedett akkor. Október 22-én este, már lapzárta után, közvetlenül a szedőgépbe diktálta a forradalmi követeléseket. Másnap részt vett az egyetemi gyűlésen, majd csatlakozott a Bem térre vezető felvonuláshoz. A következő napokat az Írószövetség megbízásából Kopátsy Sándor közelében töltötte, segített az állásfoglalások, kiáltványok megfogalmazásában. Barátaival lapalapítási szándékkal megjelentek a Parlamentben, ott találkoztak Losonczy Gézával és Vásárhelyi Miklóssal.
Az első ciklusban a visszaemlékező szövegek kaptak helyet. Oly módon idéződnek meg a fentebb sorolt személyes mozzanatok, hogy a szerző saját emlékeit dokumentumok segítségével kontrollálja, ehhez más tanúk visszaemlékezéseit is előhívja. Többek között Lipták Béla egykori egyetemi hallgató 35 nap című könyvét, Szabó Iván múltidézését, vagy azt a rádióbeszélgetést, amelyben Szabó Iván mellett Mécs Imre és Marián István, nyugalmazott alezredes, a forradalmi vezérkar egyik parancsnoka emlékezik az akkori eseményekre. A nézőpontok együttes alkalmazása, ütköztetése megszokott eljárás az író praxisában, hiszen – a történészek újabb felismerésein alapuló – meggyőződése szerint a múlt nem értelmezhető kizárólag egyetlen narratívában. „Minden egykori elveszíti régiség voltát, amikor a jelenben gondolunk rá. A múlt a mindenkori utókor számára olyan, amilyen a különböző felidézésekben, különböző arcát mutatja.” (101.)
A forradalomnak nem csak a magyar történelemben betöltött szerepét vizsgálja a szerző, tekintetbe veszi annak hatását a világtörténelemre, az európai gondolkodásra. 1943 őszén Illyés Gyula azt írta a Magyar Csillagban, hogy „hírünk a világban riasztó”. Tizenhárom évvel később a rólunk kialakított kép megváltozott, s másképp tekintett az országra a nyugati világ. Jó példa erre Camus közismert, szolidaritást vállaló írása. Az ötvenhatos forradalmat Sándor Iván értelmezésében az tette egyedülállóvá, kivételes jelentőségűvé, hogy „benne az Én, az elnyomott, a megtiport személyiség ébredt önmagára. Abban a században, amelynek a történetén végigvonul az Én porrázúzódása, veszendősége, a személyiség eróziója. Így nézve elmondhatjuk, hogy az ötvenhatos forradalom az autonóm ember szabadság és egyenlőség elve alapján való önmegőrzésének utolsó, egy egész nemzetet átfogó európai tette volt.” (44.)
Az ötvenedik évfordulóra íródott esszé alapgondolata, hogy a közmegegyezéssel ellentétben nem november 4-én bukott el a forradalom, hanem már kitörésének pillanatában, ugyanis készen állt a katonai beavatkozás forgatókönyve, csak Peking és Belgrád egyetértésére volt szükség. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az események áttekinthetetlen kavargásában, a forradalommal együtt járó félelemben és bizonytalanságban több akarat nyilvánult meg egyidejűleg a vezetésen belül, a vezetés és a harcolók, a szellemi elit és a pesti srácok, illetve a fegyveres csoportok között. Konszenzus csupán két tekintetben alakult ki, a szovjet csapatok kivonulásában és a Rákosi-rendszer felszámolásában. Illúzió volt tehát a forradalom sikere, bár hozzá kell tennünk: „az illúzióknak egészen más a helyük-szerepük békés időkben, demokratikus államrendszerekben, mint akkor, amikor közös törekvést, a szabadság kiharcolását jelképezik az elnyomással szemben. A forradalmakban elvesznek a realitások. A szikra lángra lobbanásakor az illúzió: remény, hősiesség, példa.” (53.)
Említettük, hogy egykori résztvevőként immár hatvan esztendeje követi nyomon Sándor Iván az ötvenhatos események hatását. Teszi ezt egyre borúlátóbban. A forradalom utóéletének legfőbb fázisai között említi a megtorlásokat, majd a meghamisítás, az ellenforradalommá minősítés három és fél évtizedét, 1989 után a bocsánatkérés, a szembenézés elmaradását, illetve a kisajátítást. Egyaránt felelősnek tartja a jobb- és a baloldali kormányokat a zavaros helyzet kialakulásában, a tisztázatlanságok növelésében, mégis úgy látja, a jelenlegi hatalom „a nyugatias jogállamiságnak hátat fordítva”, a két nagy háború közötti világhoz igazodva rendezi vissza az országot, „ötvenhatot így megtagadja, egyben parodizálja azzal, hogy önmagát állítja egyedüli örökösének”. (109-110.) Keserűen veszi tudomásul, hogy a „huszadik századi magyar históriát, a ma történelmi tudatát súlyos fellegekként nyomasztják a sztereotípiák, a hamisságok, az álarcok”, a tragikus eseményekből nem okult a politikai elit, s a társadalom sem vonta le az érvényes tanulságot. A tanúk eltávozásával alig marad, aki megőrizné a forradalom hiteles képét, ötvenhat szellemisége kiüresedik, az így keletkező vákuumba behatoltak a fantomeszmék, amelyek következtében „a forradalomból mindaz kilúgozódott, ami a jövő számára progresszív tradíció lehetett volna”. (104.) Nem először hívja fel a figyelmet arra, hogy különböző az emlékezés és felejtés mechanizmusa a kontinens nyugati felén és Kelet-Közép-Európában, azon belül Magyarországon. Nyugat-Európa ugyancsak küzd a megoldhatatlanságaival, de mivel „a kormányok, a politikai, a szellemi elithez tartozók próbálnak dolgozni önmagukon, kevesebb az illúzió, a hamis mítosz, a múlt politikai érdekek szerinti durva kisajátítása. A mi régiónkban ez hiányzik. Sajnálni tudjuk magunkat. Szívesen uszítunk a másik ellen. Kedvünket leljük abban, hogy hamis konstrukciók mocsarában fetrengjünk.” (49.)
A huszadik század álarcokkal takart valóságát próbálja megpillantani műveiben Sándor Iván, láttatni a történelem letagadott, meghamisított, meg nem válaszolt jeleneteit. Az irodalom számára megkerülhetetlen a kérdés, hogy – az életmű egyik hívószavát idézve – a humanista kultúrakorszak elenyészését követően, amikor az évezredes európai értékek működésképtelenné váltak, hogyan „hozhat hírt az emberben-társadalomban megbúvó mögöttesekről. Miképpen őrzi azt az – akár iróniában megnyilvánuló – komolyságot, amelyben a bennünk-körülöttünk lévő titkokig hatol le, és szembesít azzal, hogy minden titkok mögött újabb titkok vannak.” (68.) Azokkal érez igazán szellemi rokonságot, akiket ugyancsak a rákérdezés és a titokkeresés igénye vezet. Ezért elemzi Térey János Papp Andrással közösen írt darabját, a Kazamatákat, mely ötvenhatos témájú, de Térey korábbi munkáihoz hasonlóan „a huszonegyedik századi magyar és világállapot jelenik meg benne”. (69.) Másutt Borbély Szilárdra hivatkozik, aki szerint „a nyelv még nem tud arról, hogy a világ egészen más, mint amilyennek gondoljuk”. (102.) Sándor Iván azt mondja, nem marad más, új nyelvet kell találnunk, mely reagálhat a jelenlegi korhelyzetre, és segíthet ötvenhat valóságának megszólításában is.
Az utószót jegyző Gyáni Gábor nem először tesz lényeges megállapításokat az életműre vonatkozóan. Ezúttal úgy véli, a szóban forgó írások „nem ténybeli közlendőikkel, hanem a poétikai ábrázolás igazságának az erejével győzik meg az olvasót a bennük foglaltak (történelmi) igazságáról”. (128.) Majd Hayden White nyomán gondolkodva azt is kiemeli, hogy a kimondott vagy írásban rögzített szó mint aktus olyan „cselekvés, melyben valamit mondva az illető nem csak mond valamit, hanem tesz is valamit, másként kifejezve, megváltoztatja a beszélőnek a világhoz, az egyik világnak a másikhoz, netán a világnak a beszélőhöz fűződő viszonyát.” (128-129.) Elmondható tehát, hogy „a könyv mint egész, a mű teljes szövege kontextusként zárja magába és teszi ily módon megfelelő helyre a kései visszaemlékezések (és fikcionalizált változataik) igazságát. Igen, ez így valóban már olyan nyelv, amin hitelesen meg lehet szólalni ötvenhat ügyében (is).” (129.)
A koherens ívet kirajzoló esszésort a legújabb, 2016-ban született címadó írás zárja. A legfontosabb kérdés változatlanul az, hogyan keressük a forradalomhoz való kapcsolatot az átrendeződő világhelyzetben. Korszakváltásban élünk, melynek velejárója a klímaváltozás, a menekültválság és terrorfenyegetettség, a liberális demokráciák veszélyeztetettsége, a szélsőséges eszmék térhódítása. A záró bekezdés Paul Klee Angelus Novusát exponálja. Adorno a történelem gépangyalának nevezte a képet. „Ma pedig azt mondhatjuk, hogy az Angelus Novus helyén az Angelus Mechanikus tekintete a múltat is, a jelent is olyan jövő felé űzi, ahol a romokra újabb romok halmozódnak.” (114.) Illúziók nélkül néz szembe Sándor Iván a valósággal. Nem tehet mást, állnia kell a gépangyal tekintetét. S hírt hozni ama titkokról, szüntelenül keresni azt a nyelvet és fogalomkészletet, melynek segítségével a valóság hitelesen megszólítható.
Sándor Iván: A forradalom visszanéz 1956-2016. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2016.
(Fotó az író honlapjáról)
