Péntek Imre
Valami elmaradt
Valami mindig elmaradt –
Lehet, egy félig-ölelés,
ami csak látszólag kevés,
a messze futó év alatt,
mint áradás után a hab…
Egy nyakkendő, egy gyászszalag
eltűnt a távozás alatt –
egy levél, egy faldarab,
aminek hiánya ott ragyog
az emlékezet térfelén,
s leroskad a mozdulat,
ha megtalálja gyenge fény.
Amit keresnél, nincsen ott,
a messzeség övén szalad.
Végső ölelés
A rengeteg derű szinte elöntött;
hagytuk kihűlni a könnyek kánonát,
hova léphetne a bársonyos műláb,
s ki venne magára rongyos köntöst?
A jobbra nézés bámész apostola
ismét a marék felhőbe lépett,
ezzel elérte a szomorú véget,
míg pattant egyet a végzet ostora.
Ne nézd tétlen, hódit a képzet,
míg a halványuló kazlak égnek,
s téged is elönt a pernye…
Kezet nyújtasz, egy végső ölelésre,
mi is történt ( félig visszanézve),
messze száll a bódító lelke…
A lét balladája
Megszülettél? Vagy meghaltál? Vagy mégse?
Teérted ver a rombolások szívverése.
S hallgatás az mind, mind félreértés.
Ha megérted, ha nem, nézz szét!
Veszít a test. Csomósodik az irgalom,
apró hegek az áttörhetetlen falon.
Ki tudja, ajánlatod mit ér, mi az ára?
Rádtör a csönd, a hallgatás agóniája.
A látvány: ketrecek, apró halmok,
elakad és pálcát tör a dalnok.
Magához enged, simogat szerényen.
Ne válaszolj, ha rádpirít a szégyen.
Torokszorító a megalázatás.
A lassan emelkedő hő, a lomha láz.
És bekerít a fölsejlő pillanat,
hiába élsz, ha elakad szavad.
Pedig elég, egy sikoltás, egy rebbenés,
de lehet, elmúlni ez is kevés.
És lehanyatlik az egyetlen nádszál,
aminek a magasába vágytál.
