Péntek Imre: A Rózsa utcától Nakonxipánig
„Kevés ember akad, aki nagyobb átélője az irodalomnak”, írja Péntek Imre Mohai V. Lajosról szóló kis kötete előszavában.
„Szét van ez a szakma rohadva.” Szándékosan nem irodalmi helyről veszem ezen idézetet. Aki kitalálja, honnét, megemelem a kalapom előtte. Sándor Pál Ripacsokjának a végén ordítja egy bűnés (azaz: egy díszletmunkás) az Operaház színpadán. Így van? Nem így van?
S mi a helyzet az irodalommal? Azzal a széppel? Az hogyan rohad? Vagy nem? Minden rendben van? Nem tudom, nem tudok válaszolni. Azt tudom, hogy büntetik a határátlépőket. Vannak határőrök, van berlini fal, mármint az irodalom műfajai között felhúzott falak. Nem egy éjszaka építették, kell hozzá némi idő, hogy köréd vonják a betonnál ellenállóbb karantént.
Ki vagy te? Író? Akkor mehetsz jobbra. Költő? Na még te is. Hogy mondod? Kritikákat írsz? Tessék balra. Rechts oder links. Volt már ilyen a történelemben. Ez nem is rossz választás; mindkét oldal életben marad. Csakhogy nincsen határátlépés. Ha mégis átlépsz, nem büntetnek, csak nem vesznek tudomást rólad. Ott vagy, és mégsem vagy ott. Levegő vagy. Ha nagyon ugrálsz, és mutatod magad a pályán, beszólnak. Üzennek, vagy csak hallgatnak. Néha le is küldenek. Drasztikusabban is: elefes, kapod az üzenetet, írásban.
„Kevés ember akad, aki nagyobb átélője az irodalomnak”, írja Péntek Imre Mohai V. Lajosról szóló kis kötete előszavában. Tanúja lehetek ennek a megállapításnak. Kevés ember akad, aki – saját szavaimmal folytatva – ilyen minőségérzékkel, ilyen pártatlansággal, s ilyen szenvedéllyel közelít választott csillagaihoz. Most ide kellene másolni egy névsort, hevenyészve meg is teszem, azokról, akiket kitüntet szerető figyelmével. Nem jó az ábécé-sorrend, próbára kell tennem magamat, tudom-e az ő rajongottjainak házi sikerlistáját? Próbáljuk meg, rajta! Kosztolányi és Krúdy a régmúltból; Ottlik, Mándy, Nemes Nagy a félmúltból. Kafka és Hrabal Prágából integet, Hašek – bármily különös – Nagykanizsáról. Meglepetésre Chandler is, tudják, Raymond, a krimista (van ilyen szó? legyen!).
Jön a gyanúsítás: aki ennyifélét kedvel, az nem kedvel egyet sem, aki ennyifélével foglalkozik, az nem ért igazán egyikhez sem. Az irodalmi útlevél-ellenőrök az együgyű betű-utazókat kedvelik, akkor gyorsan lebélyegzik a passzust, mehet a Parnasszusra. Ez így nem kóser nekik. Még hogy Tandori és Petri is? Hol a nagymonográfia? Minek ez a sok kis kötet? Zsebben elférnek. Kódex-méretben kell utazni. Hogy valaki egyszerre legyen a centrumban meg a periférián? Hogy képzeled, kisbarátom?! Azt már nem.
Hogy Kosztolányi is így csinálta? Jó, hogy nem kérdezik meg, ki is az a Kosztolányi? Akinek „félrecsúszott a nyakkendője”. Mégse? Persze, az Juhász Gyula. Bocsánat, egy szócikkel mellette. Mindent nem lehet tudni. Azt igen, hogy ez a Mohai ír ezt is, azt is. Bár a nagyregényből még csak mintákat mutatott. Megmutatta a mintázatot, hogyan fog majd kinézni az egész. Ha egyszer elkészül. Mert elkészül, el kell készülnie. Addig hagyjuk őt békén, hadd dolgozzon.
Péntek Imre sorstársunk összegyűjtötte egy kis kötetbe Mohairól szóló röpdolgozatait. Ötperces miniesszéket közöl, végigfut az újabb köteteken, fut, igen. Jól csinálja. „Végigfutni a távot vert mezőnyben” – ez a kósza Ottlik-idézet borul elém a sokadikként átszakított célvonal elérése után. Lihegve-pihegve keresem a szöveghelyet, mert a recenzens is legyen pontos. Szerencsém van, segít a gugli. (A korrektornak: google.) Visszafelé: 70. oldal, 1989, Magvető Kiadó, Pályákon alcím alatt, A Valencia-rejtély kötetben.
A vert mezőny megvan. Most már csak egy pálya kéne.
Péntek Imre: A Rózsa utcától Nakonxipánig. Írások Mohai V. Lajosról. Könyvpont, 2022.
