Két vers
Hólapát
Öten a parton, épp öten,
az egyik veri a nagydobot,
bár szegény ütött-kopott,
megrezdül a kalapja fenn.
A másik hosszú ujjaival
játszik egy frivol dallamot,
amit az öcskös itt hagyott,
bár a fagott belerivall.
Szájában álmos furulya,
vékonyan sír, mint kisgyerek,
ki kólikában szenvedett,
de most a harsány lég ura.
Az ötödik majompofa,
mint akit vernek, énekel,
és járogat, le-fel, le-fel,
de ez így, együtt nagy csoda.
S jön a közönség, ömlik a nép,
hogy hallhassa a muzsikát,
s bólogat a hólapát,
ahogy előtte senki még.
A diagnózis
Hát elment ő is, elballagott,
szakálla rezdült még talán
egy nyirkos évszak hajnalán,
mi volt a baj, a bamba ok,
amit a barát, a körzeti
orvos, ahogy a fröccsöt itta,
szólt, nem lesz sok már Pista?
De ő az ilyet megveti.
Ne sajnálj, te, öreg haver,
a diagnózis bár megható,
ki tudja, mire volna jó,
ha a páciens elhever.
